Amidona blogja

Néha nagyon elveszettnek érzem magam, sehová sem tartozónak, senkihez sem tartozónak. Egyedül hánykolódom a világűrben súlytalanul mint valami bolygó, ami a másik bolygók által keltett vonzások és taszítások hatása alatt utazik össze-vissza, és nem találja a pályát amire ráállhat.
Úgy érzem magam mint valami átutazó, aki nem talál otthont magának.
Van amikor teljesen el tudom engedni ezeket az érzéseket, és ebben az elengedésben minden, bármi ami elér hozzám örömmel tölt el, rámosolygok mindenre, amit elém sodor az élet.

Kuthumi azt mondja az egyik csatornázásban: "írjátok le az összes, de tényleg az összes dolgot, amit valaha is megbántatok az életetekben."
Többször nekiültem, és igazából nem tudtam felidézni olyan dolgot, amit megbántam volna életemben. Most hogy ismét elgondolkodtam ezen, talán eszembe jutott néhány dolog.

Néha úgy érzem túlvállaltam magam. Néha jó lenne kiszállni, megszűnni, fénnyé válni. Feloldódni a Mindenségben.
Tudom, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, tudom, hogy angyalkarok ölelnek, és vezetnek az utamon. De néha ez kevés vigasz. Mikor nem tudom minek kellene történnie, hogy mi lesz a következő lépés, hogy merre visz az utam.

Meditáció végén vagy elalvás előtti állapotban voltam tegnap, mikor tapasztaltam a következőket. Nem olyan volt, mint egy álom, mert tudtam, hogy ez valaha megtörtént, tudtam, hogy magam látom, bár a történteket nem olyan közelről láttam, hogy az arcokra emlékezzek, és bár tudtam mindenkiről, ki kicsoda, valószínűleg lényegtelen is volt, hogy hogyan néznek ki.

Elengedtem mindent. Nem tudom, minek kell történnie, hogy mi következik.
Egy madár vagyok, amerre visznek az áramlatok arra repülök. Van, hogy felkap a szél, és vitorlázom, szárnyalok, van hogy kicsit mélyebbre süllyedek, mert az áramlatok elkerülnek, és többet kell verdesnem szárnyaim, hogy fennmaradjak, de fenn vagyok. Van, hogy teljesen alászállok, hogy leszállok, megpihentetem szárnyaim, a testem. Van, hogy csapatban repülök, van, hogy Társsal, van, hogy egyedül.

Közvetlenül felébredés előtt álmodtam, hogy a gimis osztályteremben voltunk, osztálytársak, osztályfőnök, sokan voltunk. Valahogyan az osztályfőnök helyére kerültem, a Dr. Kovács az ajtó melletti padon ült a többiek között, és ahogy leültem a helyére, vagy az asztalára, akkor semmi különöset nem éreztem, és ekkor annyit mondott nekem, hogy "ugye nem is olyan könnyű ott kinn ülni mindenkivel szemben", én valami olyasmit reagáltam erre, hogy semmi különös érzést nem érzek amiatt, hogy kinn ülök mindenki előtt..., ekkor ébredtem fel.

Nem nagyon érek rá, pályázatokat dolgozunk fel. De gyorsan, míg emlékezem valamennyire az álmomra, leírom. Valami olyasmi volt, hogy valami idegen helyen voltam. Egy lány, aki jár Anti meditációira ott volt az álmomban. Egy helyiségben voltunk, idegen emberek vettek körül minket. A lány bevezetett az árnyékba, hogy ott találkozzak valakivel. Egy szellemlény volt akit az árnyékban megláttam. Beszélni nem beszélt, de láttam őt, és talán éreztem is az érzéseit. Érdekes volt. Egy női alak volt.

Olyan jól indult a mai napom. Tényleg. Reggel megint meditáltam, élveztem a napomat, minden jó volt, elfogadásban voltam, egységben mindennel. De valami délután megint kibillentett. Ismét az a hülye érzés, "hiányzik VALAKI". Valóban hiányzik? Ki hiányzik? Mért hiányzik? Minden rendben van, tudok mindent. Már hiába kérdezgetem az angyalokat, a ji csinghez hiába fordulok. Semmi újat nem mondanak számomra sokszor, csak verik bele a fejembe, azt amit tudok.