Húsvéti történet.

Húsvét

Ugyanúgy indult ez a nap is mint bármelyik. A nap felkelt, persze sokkalta hamarabb mint én, mert
semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból.

Húsvét vasárnapja van ma, azt terveztem elmegyek valamerre, kikapcsolódom. Kiszellőztetem a fejemből a hétköznapok zavaros gondolatmaradványait. Lustaságom ellenére éreztem hív a természet, kinéztem az ablakon és gyönyörű napfényben fürdőzött a táj.

Lassan el kellene indulnom, de hová is menjek, merre is induljak, aztán megszületett a döntés bennem, szedtem a sátorfámat és elindultam egy közeli kis hegyi településre, ahonnan varázslatosan szép túraútvonalak indulnak.

Beszálltam az autómba és gázt adtam, de sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy valami elromlott vagy legalábbis nem működik megfelelően, negatív gondolatok kerítettek hatalmukba, teljesen elmerültem ezekben. Nem figyeltem, merre is megyek, milyen szépen süt a nap, gondolataim szürke fellegei beárnyékolták előlem, az út látványát, nem is volt már annyira kedvem sétálni.

Megérkeztem, leparkoltam és csak ültem, haza kéne menni, minek is jöttem ide, mi lesz az autó hibája, mennyibe fog kerülni, meg különben is a fene egye meg az egészet, nincs kedvem semmihez. De valami motoszkált legbelül, hívott, hogy menjek. Kikászálódtam, szinte nyárias meleg van gondoltam, milyen szép is az idő, no ha már itt vagyok, elindulok valamerre, de merre.

Ez a fránya bizonytalanság, megálltam a falu közepén egy útjelző táblánál, s csak álltam ott ledermedve mitévő is legyek, merre, merre, merre is induljak. Bambán meredtem magam elé még egy ház árnyékába is beálltam gondolkodni, de mi a fenének is ennyit gondolkodni, nem áll másból a napom jelentős része csak agyalásból. Hol a múltba révedek, hol a jövőt fürkészem. Nos talán egyik sem kifizetődő vállalkozás, hosszas belső vívódás után kiválasztottam azt az útvonalat amin egyáltalán nem terveztem elindulni. Mégis valami különös oknál fogva arra indultam.

Ez a hármas számú útvonal volt. Lépteim lassan követték egymást, a fejemben zajosan zakatolt a mi van az autóval című sláger, véget nem érő dallama.

Hirtelen egy csodás, hegyi folyóhoz értem, napfény ragyogott a víz felszínén, megálltam, lecsendesült a kattogó zaj a fejemben, néztem a vizet és csönd lett egy pillanatra, kerestem a kövek között megbúvó halakat. Sajnos egyet sem sikerült megpillantanom, de kárpótolt a csodás látvány.

Továbbindultam, kerestem merre visz az utam, megpillantottam egy kis útjelző táblácskát, jobbra mutatta, hogy a hármas út arra folytatódik. Nosza rajta menjünk arra, de a szörnyű sláger beindult ismét a fejemben, lassan bekúszott felforgatta nyugalmamat, nem hagyott csak zakatolt egyre és egyre. Céltalanná váltam, unottan nyomkodtam a telefonom kit is kéne felhívni, balra kanyarodott az út de én annyira elmerültem a fejemben, hogy azt sem tudtam hol vagyok.

Majd hirtelen egy útelágazáshoz értem. Na most merre, s csak álltam ott mint megszeppent gyermek, ki eltévedt a sötétben, ismét a bizonytalanság, balra, netalán jobbra, ki mondja meg merre. Aztán egy erős érzés azt súgta, befelé az erdő hűvös csendes világába, arra menj.

Elindultam, ahogy beléptem a fák közé, már éreztem jó helyen vagyok, körülölelt a béke, hatalmas fenyők között mentem. Szokás szerint köszöntöttem a fákat, talán megmozdult egy lágy szellő is, aztán a madarak dalát is meghallottam, valami érezhetően jelen volt, habár alig érzékeltem.

Egy apró tisztásra értem, gyönyörű virágos rét, apró falvak a hegyek között, csend és békesség vesz körül. Pár fotó is elkészül, s én végre mosolygok. Indulok tovább, lépteim figyelem, hallgatom ahogy a cipőm alatt ropognak a kövek, nem is figyeltem eddig erre, hirtelen meghallom az avaron futó kis erdei egér neszét, majd a fenyők hangját ahogy a szél játszik a tűlevelek között. Egy korhadt elhaló fa nyöszörgő recsegő kiáltását, hogy eltelt az idő felette. A hangok felerősödnek, ahogy figyelmem lassan kinyílik a természet érintése által.

Egyre szebb a táj, ismét útjelzők jönnek, balra fordulok, haladok tovább egyre csak felfelé vezet az út, fel- fel valahová a hegyre. Miért pont erre? Jó felé megyek? Megpillantom a hármas számot, megnyugszom jó az irány. Megállok, elég magasan vagyok, nézem az alattam elterülő tájat, megint csodás helyre hoztál Istenem.

Gyönyörű zöldellő rét benne egy házikó, a távolban csodás hegyek, s völgyek, alant a kis folyó kanyarog. Feljebb egy kis padot pillantottam meg az erdő szélén áll, szinte arra várva, hogy leüljek, pihenjek meg kicsit. Ülök és figyelek, jó itt, nagyon jó, a buta dallam már sehol nincs. Minden olyan békés, megpihentem, de érzem húz valami, hív menjek tovább.

Megyek, nem gondolkodom annyit, ismét útelágazás, a táblák mutatják merre. Ekkor megpillantok valamit, csodálkozom, nem is értem. Apró szobrok egy műanyag dobozba zárva. Megdermedve látom, hogy mit ábrázolnak, némán állok, felismerés fénye gyúl bennem, ez nem lehet, ilyen nincs, nem hiszem el hogy itt az erdőben, és mit is keresek én itt.

De érzem tovább, tovább fel a hegyre. Lassan lépkedem kiélvezem az élet érintéseit. Megint egy műanyag doboz, benne szobrok 2.st. jelzi a második jelenetet Jézus, keresztre feszítésének útját.

Hirtelen robban fel bennem a jelentősége a pillanatnak. Húsvét van, itt vagyok egy erdőben, teljesen egyedül távol az otthonomtól, távol a családomtól és megyek felfelé egy ismeretlen országban egy ismeretlen helyre, vagy hegyre, ahol a húsvét misztériuma tárulkozik ki előttem.

Ide vezettél hát, ide hoztál, ne legyek annyira egyedül. Gyönyörű bükkerdőbe lépek, csodás érzés itt lenni s ahogy haladok felfelé, újabb és újabb dobozok, benne a kis szobrok, s a szenvedés szinte nyilvánvalóvá válik bennük, úgy érzem sírnom kell, nem bírom visszatartani. Lecsordulnak a könnyeim arcomon. Minél feljebb és beljebb megyek az erdőben a kis úton, annál jobban átérzem a most pillanatának jelentőségét.

Talán nemcsak az út vezet feljebb és beljebb hanem én is önmagamba utazom valamelyest. Érzem jön mellettem valaki s hallom ahogy súrlódik a kereszt fája az úton, szomorú vagyok, de azt mondja ne légy az, ez értetek van. Azért, hogy meglássátok az igazságot, s megtaláljátok az ösvényt ami hazavezet benneteket. Nem jó a keresztfa hangját hallani, hirtelen megszűnik a hang, megszűnik a zaj, csönd van, nem súrlódik a fa a földhöz. Ő mosolyog rám, fent várlak, ott találkozunk.

Átölel az erdő és valami megnyugtató békesség, kíváncsisággal teli várakozás van bennem. Fent találkozunk, vigyorgok, jó kedvem lett hirtelen, hiszen azt mondja fent megvár, ott lesz. Továbbállok, még több műanyag doboz, még több szobor, de nem szomorkodom, tudom ez értem és értetek van. Békésen megyek, lassan megérkezem, érzem, hogy közel vagyok, minden sejtem bizsereg, csodálatos érzések járnak át.

Megállok nem merek tovább menni, elemi erővel tör rám a jelenlét öröme. Egy aprócska fa kápolna bontakozik ki előttem a fák és a hegytető szikláinak ölelésében, hát itt vagyok felértem, csak állok és nézem. Elindulok, ismét egy dobozka benne Jézus néz rám, kezei széttárva, s én megnyugszom, feltámadott.

Gondolatok, érzések rohamoznak meg, hisz én nem is járok templomba, igazából nem is gyakorlom a keresztény vallást. Mégis itt vagyok, s még vár rám a kicsiny kápolna is. Véletlen lenne? Biztosan nem az, amikor felértem s beléptem a terébe éreztem, hogy itt van, itt vár rám s egész úton velem volt. A kétségeim között is, a hétköznapi problémáimban is.

Mindig ott van velem, csak nem veszem észre mert nem az élet dallamait hallgatom, hanem a fejemben daloló szertelen gondolatok harmóniátlan, kattogó zaját.

Odalépek a kis kápolna ajtajához, megfogom a kilincset, s kinyitom az ajtót, csodásan rendezett apró oltár, jelképek melyek Őt ábrázolják valamilyen földi formák szerint. Ennyire szépnek és meghatónak még nem láttam ilyet, semmilyen templomban sem. Nem merek belépni, annyira szentnek érzem e helyet. Gyere csak beljebb, s ülj le kicsit, oly mély itt a csend, kint hallom a szél hangját, úgy érzem imádkoznom kellene, s meg is teszem. Különös érzés, oly pici a hely mégis oly tágasság van benne, alig fér el bent két ember, mégis befér ide az egész világ.

Szavak hagyják el az ajkaimat, hálás vagyok, hogy itt vagyok, s hálás vagyok mindenért amim van, hálás vagyok az útért ami ide hozott, s amin tovább mehetek. Mert van út tovább is, azonnal megláttam és megértettem. Ahogy megpillantottam a kápolnát, megláttam a mellette megbúvó kis ösvényt is, tudtam, hogy tovább kell mennem, felértem a csúcsra, s le kell mennem a völgybe, mert erről szól az egész, hogy elérjük a fényt mely velünk volt végig az úton, de nem ismertük fel.

Mert eltakarta előlünk a világ illúziója, eltakarta az elme zajongása. Minden mozzanat erről szól, az egész napom erről szól. Szabadulj meg a világ zajától, ismerd fel önmagadban az életet és a fényt, halj meg egy pillanatra, haljanak meg a formák a gondolatok, mert minden elmúlik ami egyszer megszületett, s nem marad más csak a tiszta Isteni fény. Fel kell bomlania benned a világodnak, amiről eddig azt hitted te vagy, s ha kicsit meghalt minden, ami nem is létezett, akkor feltámad benned is a varázslatos élet. Végigmész az életed szenvedésein, cipeled a saját keresztedet, majd ráébredsz, nem volt más az okozója, mint saját fénytelen tudatod, árnyékos gondolatteremtményei, melyek megszállták tiszta isteni lényegedet. Nem több ez mint, haszontalan batyu melyet magaddal hordozva hirdeted: ez vagyok én, ez az életem.

Nem ezek vagytok, megmutatta kik vagyunk, kivé válhatunk. Most itt állok a hegy tetején, s érzem el kell indulnom lefelé, de csak téblábolok, visszamegyek kicsit a kápolnába, de ő mosolyog bennem, hagyja, hogy itt legyek. Ez a hely ez az érzés nem vész el soha. Itt maradt egy kicsi belőled örökre, s amit magaddal viszel az sokkalta értékesebb mint a hely vagy az érzés. Mert az nem hely és nem érzés az te magad vagy.

Elindulok a kis ösvényen, fakorlát véd a mélységtől, a házikó mögött egy kimagasló sziklaszirt tetején korhadozó öreg kereszt nyúlik a fák lombjai közé. Egy aprócska pad egy öreg bükkfa tövében, kicsit leülök még, hallgatom az erdő hangját, becsukom a szemem, boldog vagyok, boldogan megyek le a völgybe, magammal viszem a fényt, csak azt veszem észre, hogy lefelé megyek és öröm van bennem, tiszta és könnyed minden, olyan tökéletes érzésem van, olyan súlytalanok a lépések, az avarban lépdelek, játéknak tűnik az egész.

Azt gondolom milyen kellemes itt, minden pont jól van, minden úgy jó ahogy van. A fák lombjain átszűrődik a fény és lassan kiérek az erdőből, egyre hangosabban dalolnak a madarak, különös dallamok szólnak a szélben és én kilépek, csodálkozom, hisz itt csodásan ragyog a fény.

Leértem a völgybe a kis hegyi faluba, beragyogja a nap a tájat sokkalta szebb minden, mint amikor elindultam. Megyek az úton, minden olyan ragyogó, a virágok, a madarak, a házak, a táj, mintha minden ünnepelne, a létezés örömét ünneplik, azt hogy itt vannak, itt és most. Mintha nem is lenne másik pillanat. Lenézek, egy háznál emberek ülnek kint a kertben, egyikük rám-néz és köszön, s közben mosolyog, annyira szép érzés.

Nem vagyok otthon, mégis úgy érzem sosem voltam ennyire otthon. Lejöttem a világba és magammal hoztam valamit, valamit amiről azt hittem oly távoli, s távol van tőlem, de sosem volt távol, mindig itt volt mert nem is lehetett máshol, ó Istenem, nem is lehetett máshol hisz ez én vagyok, s ez vagyok én igazán.

Valami azonban fennmaradt a hegyen, szinte észre sem vettem, de a batyum ott maradt. Azt hittem az vagyok, de azok csak érzések, emlékek, gondolatok. Nem azonosak velem, tudom ez még csak az utazás kezdete, nem vagyok egyedül, itt vagyunk mindannyian s ebből a szent felismerésből kiindulva változhat meg a világ. Meg kell halnunk emberként, a világ számára, hogy új emberként megszületve, kiáradjon rajtunk keresztül a fény. Hagyjuk el a batyut ott fenn a hegyen, mert Ő megmutatta az Utat, elmondta az Igazságot és ez az igazi Élet.