Mese Bendegúzról, aki különbözni akart.

Mese Bendegúzról, aki különbözni akart.

Egyszervolt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy kicsiny falucska. Amellett a falucska mellett volt még számos hasonlóan kicsiny falucska. Itt az Óperenciás tengeren túl számtalan ilyen kicsiny falucska volt, s a sok ilyen falu városokká állt össze, de attól még picinyke falucska maradt mind. Élt az egyik ilyen kicsiny falucskában egy fiú, egy egyszerű parasztgyerek, akit Bendegúznak hívtak. Ez a fiúcska, ahogy felserdült, azt vette észre, hogy a falucskája tele van olyan hozzáhasonló parasztfiúval, mint ő; mindegyik ugyanolyan gúnyában jár, mindegyikük ugyanúgy tengeti az egyszerű kis életét, és mindegyikük olyan egyforma, és olyan egyszerű. S Bendegúznak ez nagyon nem tetszett, nem tetszett neki, hogy ha a többiekre nézett, nem találta különbnek magát tőlük, a többiek fényében nem volt benne semmi jellemzően „bendegúzias”. Nyomasztotta a falucska egyszerűsége, nyomasztotta a társai egyformasága, és odaállt egyik reggel az édesapja elé és azt mondta neki:

- Édesapám, felnőttem, ideje, hogy elmenjek szerencsét próbálni!

Apja, a sokat megélt és sokat látott parasztember, felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett a fiára.

- Mit csinálsz, édes fiam, Bendegúz? Szerencsét próbálsz, fiam? A szerencsét nem próbálgatjuk, te kutyaütő, hanem megcsináljuk! Mint a kovács a ló lábára a patkót! Hát micsoda beszéd ez, Bendegúz fiam?! Mit akarsz te próbálni?

- Magamat akarom, édesapám, kipróbálni, szeretnék más lenni, mint itt a falubeli fiúk, meg akarom keresni magamban azt, ami különleges, amitől én Bendegúz vagyok, és senki más!

A sokat látott idős apa nagyot sóhajtott, rátette a fiú vállára a kezét és így szólt, másik kezével kacifántos bajszát pödörgetve:

- Hát fiam, menjél, ha így döntöttél! De egyet fogadj meg, gyermekem: addig nekem vissza ne gyere, amíg ez a bolondság ki nem űzetődik a konok fejedből!

Azzal a fiú útnak indult. Ment, ment mendegélt úttalan utakon, árkon-bokron át, amíg egy városkába nem ért. A városkában nagyon sokféle ember volt, mindenki színes ruhákat hordott, s nem olyan egyszerű fehér vászoninget és fekete pantallót, mint ő. Nagyon megtetszett Bendegúznak ez a változatos tarkabarkaság, elment hát egy szabóhoz, felajánlotta, hogy inasoskodik mellette egy évet, ha varr neki valami nagyon egyedi ruhát, olyat, mondta, amilyen senkinek sincs a városban!

- De hát, fiam, rajtad olyan ruha van, ami senkinek sincs a városban!

- Nem, nem, én olyat akarok, ami más, mint a magam gúnyája, én valami teljesen egyedit akarok! – makacskodott a fiú. A szabó maga mellé vette, és amikor letelt az év, a fiú boldogan lépett ki a kis szabóműhelyből foltos színes ingecskében, tarka, csíkos nadrágban, és egy furcsa szabású kabátkában. Büszkén lépkedett az új ruhájában, és nagyon örült, hogy végre van rajta valami, ami olyan igazából „bendegúzias”. Elhagyta a városkát, és ment, mendegélt tovább, erdőn-mezőn, árkon-bokron át. Ismét egy városkához vetette az útja, ahová betérve azt látta, itt az emberek mindegyike jön-megy, fontoskodik, nem olyan unalmasan tölti az életét, mint otthon a kis falucskájában az emberek. Gondolta, megpihen ebben a városkában, és ő is valami izgalmas elfoglaltságba kezd. Mindennap ide-oda rohangált, beszélt ezzel-azzal, és érezte, hogy pezseg a vére, mert ez is olyan új volt, annyira más volt, mint amit eddig csinált. S ahogy eltelt egy kis idő, és beleunt a futkosásba, a sok beszélgetésbe, intézkedésbe, továbbállt. Ment mendegélt erdőn-mezőn, árkon-bokron, s elért egy olyan piciny falucskába, mint az ő szülőfaluja volt. Ahogy végigment a falucskán, megelégedve vette tudomásul, hogy mindenki megbámulja; megnézik tarka öltözetét, a sok fontos elfoglaltságtól gondterhelt tekintetét, s Bendegúz örömmel mesélt a falu lakóinak az elmúlt évek meglepő kalandjairól. S amikor azt látta, irigykedve és csodálkozva méregetik, elhatározta, hogy most már hazamegy, és megmutatja ezt a különleges és új Bendegúzt az édesapjának. Így is tett, nagy büszkén hazatért, ám amikor beért a falucskájának a poros útjára, meglepő dolgot tapasztalt! Az összes, hozzá hasonló fiúcska, aki szintén elment szerencsét próbálni, mind ugyanolyan tarkabarka ruhában, fontoskodó arckifejezéssel mászkált az úton, mint ő. Na de mi történt? – hüledezett Bendegúz. Hát, az hogy lehet, hogy ezek pont olyanok lettek, mint én? Hiszen én annyira egyedit kerestem a magam számára, és lám, ezek is itt mind azt találták meg, amit én? Mind Bendegúzzá váltak, amíg én távol voltam? Berontott a házukba, és odaállt az apja elé.

- Édesapám megjöttem! – kiáltotta büszkén.

- Azt látom. – mondta a bajsza alá az öreg.

- És mit szól, édesapám, hogyan megváltoztam!

- Nem jobban, mint a többi bolond, fiam.

- No de, édesapám, velük mi történt, hogy lehet, hogy mind olyanok lettek, mint én, holott nem is jártunk egy helyen?

- Hát fiam, ők tőled akartak különbözni, te tőlük, aztán látod mi történt, ugyanott vagytok, mint mikor elindultatok. Mondtam én, fiam, a szerencsét nem próbálni kell, hanem csinálni, mint a kovácsnak a patkót.

S Bendegúz nagyon szomorú lett, mert amikor alaposabban körülnézett, azt látta; valóban igaza van az édesapjának, pontosan ugyanott van, ahonnan elindult: minden fiú megint olyan, mint ő, csak egy, egyetlen parasztlegény különbözött tőlük, az a fiú, aki bizony nem ment szerencsét próbálni. Aki otthon maradt, és megmaradt egyszerű parasztgyereknek, őrizte a libákat, hordta az egyszerű ingét, és lám, most ő különbözött mindegyiktől, ő lett a más, ő, aki a leginkább olyan volt, mint a többi.

S miért meséltem el ezt a mesét nektek, barátocskáim? Miért rajzoltam elétek a szerencsét próbálgató Bendegúz figuráját? Mert sokszor ti is ezt teszitek. Mindannyian egy dolgot szeretnétek igazán, és igazából minden ember minden cselekedetét ez határozza meg: megtalálni magatokat, kipróbálni, hogy kik is vagytok, ki ez a kedves lány és kedves fiú, aki ebben az átlagos és teljesen hétköznapi parasztgúnyában áll? Lehet, hogy ő egy herceg? Lehet, hogy ő egy mágus, vagy tanító, vagy bíró, vagy netán pap?

És ahogy próbálgatjátok a szerencséteket, mint ez a szegény pojáca Bendegúz, úgy veszítitek el valójában azt, akik vagytok, mert a sok szerep közt egy idő után nem találjátok már meg azt az egyszerű parasztfiút, akik valaha voltatok. Nézzetek csak körül barátocskáim, mit láttok? Azt, hogy mindenki különbözni akar. Mindenki. Te is, akárhogy is tiltakozol most ellene, nem akarsz te valójában semmi mást, mint különbözni, most lehet, hogy éppen azzal, hogy máshogy gondolod a dolgokat, mint a „többség”. Valakik akartok lenni és nem akárkik. A többiek az akárkik, a bárkik, és hozzájuk képest ti vagytok a Valakik! Bizony, bizony! Csak egy bibi, barátocskáim! Csak egy hatalmas gubanc van ezzel, mégpedig az, hogy az összes akárki is Valaki akar lenni! És ugye ez így lehetetlen, mert ha minden akárki valakivé növeszti magát, akkor a valakikből lesznek az akárkik, és kezdődhet ez az egész reménytelen móka elölről! Egyfelől olyanok vagytok, mint az állatkerti kis majmocskák, látszatra egyformák, bár a gondozótok biztonsággal meg tud ám különböztetni titeket egymástól. Aztán az egyik majmocska elkezd ugrálni, hogy ő kapja az első finom falatokat, s idővel az egész majomcsapat heves ugrándozásba kezd, és már valójában nem lehet tudni, hogy milyen is volt az, amikor békésen üldögéltek. Tucat tárgyaitok vannak, amit egyedivé kívántok varázsolni a tucat holmik segítségével. Uniformizáltak vagytok, mert a különbözővé válás mára külön iparágat alakított ki magának, hát nem vicces? Vagyonokat költenek egyesek arra, hogy különbözzenek, mindent megtesznek azért, hogy mások legyenek, ne akárkik, hanem Valakik, de idővel észre sem lehet venni őket a sok valaki között. És ezen az úton, amin ti most jártok, ez a legnagyobb bukkanó, amin sokan elhasaltok ám! Paff! Azt gondoljátok magatokról, nektek az a dolgotok, hogy egyediek legyetek, és aztán különféle módszerekkel próbáljátok megkeresni magatokban ezt az egyediséget, elmentek szerencsét próbálni, és valójában nem tesztek mást, mint próbálgatjátok magatokra a különféle szerepeket abban a reményben, hogy az egyik talán passzolni fog! De az sosem fog így passzolni, az nem! A mesében szereplő kovács sem próbálgatja a patkókat a paci lábára, de nem ám! Hanem fog egy formátlan vasdarabot, és a ló egyedi patájára formálja azt! Nem próbálgatja a szerencséjét, hanem a maga szerencséjét megkovácsolja! És ez nagy különbség, bizony ám, pajtikáim, mert ez a könnyebbik út, bármennyire is ez tűnik elsőre a nehezebbnek! Ennél könnyebb ugyanis nincs! Mert itt nincs más dolgod, fogod a ló lábát, megméred és elkészíted a patkót! Míg ha te a falon lévő készletből kívánnád kiválasztani a legmegfelelőbbet, odaveszne az alkotó munka öröme, és a végeredmény sem lenne pont tökéletes! Legyetek jó kovácsok! Határozzátok el, hogy nem patkóáruló vásárosok lesztek, hanem igazi mesteremberek! Hallgassatok Kuthumira, tudja ám, mit beszél! Amikor mást sem látunk, mint hogyan próbáljátok tekergetni az agyatokat, hogy megalkossátok a magatok eredeti, egyedi elméleteit, akkor patkókat próbálgattok! Amikor önmagatokat másoktól elhatároljátok, valójában nem tesztek mást, mint patkókat próbálgattok, mert az, „ez nem én vagyok” állapotból indultok ki, és ez a kiindulópont soha, de soha nem fog elvezetni önmagadhoz! Amikor címkézitek a dolgokat, mint ahogy a kirakatrendező a kirakatban felragasztja az egyes árucikkekre a színes árcetliket, akkor ti vásári patkóárusok vagytok, barátocskáim, nem az anyagot megmunkáló kovácsok! Akkor ti a tűzzel nem is találkoztok, azzal a tűzzel, ami meghajlítja a vasat, és formálhatóvá teszi a kezeitek között! Akkor ti úgy foglalkoztok ezzel a fémmel, hogy nem is tudjátok, milyen, amikor az izzik, milyen, amikor az hajlik, és milyen, amikor a végén a kész mű elnyeri végső formáját! Akkor nektek nincsen ám saját szerencsepatkótok, akkor ti csak próbálgatjátok a szerencséteket!

Aki most ezek után úgy döntött, ő jó kovács akar lenni, a sok vásári patkóárus között, az most figyeljen rám, mert elárulom a titkot, azt a titkot, amit ha megszívleltek, soha többet nem lesz szükségetek a mások patkójára, hogy a magatok paripáját megpatkoljátok! Akkor nem fogtok törődni többet azzal, hogy ez a patkó Valami, vagy csak akármi, mert akkor az a tietekké válik, és olyan, garantálom, nem lesz senkinek rajtatok kívül! Jó? Szeretnétek végre egy saját patkót a paripátokra? A recept a következő:

Ne akarj senki és semmi lenni! Ne akarj se gazdag, se szegény lenni! Ne akarj se szép, se jelentéktelen lenni! Ne akarj se sportos, se szókimondó, se bátor, se spirituális, se bölcs, se okos, se kedves, se szerény, se erős, se nyugodt, se temperamentumos, se önzetlen, se önző lenni! Ne akarj jó kovács se lenni! Ugye, milyen csapdákat rejt Kuthumi nektek el ezen az úton? Ne akarj jó kovács lenni azzal a felkiáltással, hogy „na majd én jó kovács leszek a sok vásári patkóárussal szemben!” Nem, barátocskám, ez csapda volt, mert megint sikerült ráharapnod az elhatárolódás csalétkére! Ugye, ugye, hogy igazam van, amikor azt mondom, ezt teszitek és semmi mást?

Legyetek kötéltáncosok, legyetek olyan kötéltáncosok, akik most elhatározzák, hogy márpedig végigmennek ezen a toronymagasan kifeszített kötélen. Nem azért, mert kötéltáncosok akarnak lenni, nem, nem, hanem azért, mert tudják, hogy erre ők képesek; mert megtanulták, hogy minden halott kötéltáncos a mélységtől való félelmébe halt bele! A gravitációtól való félelme rántotta a mélybe, vagy épp a nagyravágyása, amikor nem a lába elé nézett, hanem az őt bámuló közönséget figyelte! Tárd ki a karod, mintha repülnél, nézz rá egyszer a kötélre, hogy lásd, milyen hosszú és milyen feszes, majd nézz egyenesen előre! És mindig csak egyet lépj! Mindig egyik lábad tedd a másik után! Sose fordulj vissza, hogy megnézd, mekkora utat tettél meg, mert lezuhansz! Sose lépj nagyobbat egyszerre, mint egy lábfejnyi lépés! És soha se csak a lábfejedet bámuld, mert akkor leránt a mélység, mert akkor a lábfejed alatt meglátod a tátongó mélységet, nem, nem, nem! Nézz előre, és a látómeződ inkább felfelé terjedjen, mint lefelé, de soha, soha ne nézz olyan magasra, hogy ne lásd a lábad, mert akkor elszédülsz és lezuhansz! A látómeződ alsó határában van a lábad, a közepében a kötél és a tetején a kék ég! A kezed kitárva, és tudd, ezen a kötélen csak Te Vagy! Csak egyedül vagy, itt senki nincs, mert ha bárkit ráengedsz lépni a köteledre, kibillent és lezuhansz! Csak magad vagy, nincs ők és én, nincs te meg én, csak te vagy, aki táncolsz a kötélen, és csak én vagyok, aki táncolok a kötélen. És bizony, ha így teszel, te csodálatra méltó kötéltáncossá válsz, akit az ámuló közönség lélegzet visszafojtva figyel. És hidd el, nagyon-nagyon izgulnak a kötéltáncosokért most azok, akik lent állnak, mert ha egy is leesik közülük, akkor a többiek csak erre fognak emlékezni, és nem mernek majd ők is rálépni a kötélre. De ha azt látják, ti könnyedén végigtáncoltok rajta, nekik is megjön a kedvük a kötéltánchoz, és ott a kötélen, a szédítő magasságban végre megtapasztalhatják önmagukat, mert ott egyedül vannak, csak magukra számíthatnak, és akkor nem fog számítani, hogy ők valakik, vagy akárkik, semmi sem fog már ott számítani, csak a széttárt kar és a magabiztosan lépkedő láb.

Legyetek ti a szerencse kovácsai, barátaim, legyetek ti a szerencsétek tudatos kezű megmunkálói, akik örülnek, ha egy formátlan vasdarabot foghatnak a kezükben, és nem kérnek a kész termékekből, a kész gondolatokból, a készre gyártott hitekből, akik nemet mondanak még a legcsodálatosabb patkóra is, mert ők a Tűz Mestereiként a magukét akarják elkészíteni, és ez fogja őket valóban Valakivé tenni, mint a faluban maradt egyetlen parasztgyereket a mesében! Bármikor, amikor az életetekben egy helyzetben találjátok magatokat, bármilyen helyzetben, legyen az a legegyszerűbb dolog vagy a legbonyolultabb, vizsgáljátok meg azt a kezetekben tartott vasdarabot, ami ezt az elétek tárult szituációt mutatja a tekintetben: ez egy formátlan vasdarab, vagy egy kész patkó? És ha egy kész patkót találtok a kezetekben, tartsátok azonnal a magatok kohójába, izzítsátok fel, és formáljátok a paripátok lábára, mielőtt rászögezitek! És ha így cselekedtek, és egyre többen cselekedtek így, bizony, pajtikáim, egy idő után elfogynak a sorozatgyártott patkók, a készen kapott hiedelmek, a futószalagon gyártott életek, és valódi Mester Emberekkel lesz tele ez a Föld!

Kuthumi barátotok voltam, aki elkészítette a maga pegazusának a patkóit, amivel át tudott lépni a mennyek birodalmába, kikerülve abból az illúzióból, hogy ez a szárnyas ló egy ringlispílen forog körbe-körbe! Namaste, barátocskáim, fogjátok a szerszámaitokat, szítsátok fel a tüzeteket, és munkára fel, drágáim, ti, egy Új Kor, Új Héphaisztoszai!

Forrás akinek köszönhetjük :
http://www.adamus-saint-germain.hu/