FÁJDALOM

Fájdalom:

Megsebzett vadként állsz a némaság sötétbe burkolózott csöndjében. Lelkedben felszaggatod a régmúlt idők sebeit. Tajtékzottan ébredsz, valószínűtlennek tűnő álmok mezsgyéjén jártál, s testedet maró savként bénítja a fájdalom. Olybá tűnik mintha, sárkányok tüzes leheletében fürdőzve tisztulna lelked. Takargattad a múltad ezidáig, feledted a fájó pillanatokat, mik sebeket égettek szíved oltárán. Azt hiszed más volt okozója? Ne hidd, mind te okoztad, hogy tanulj s felébreszd ez által önmagad. A mélység sötét kapui, fagyos leheletükkel megérintették lényedet. Te bezártad önmagad, mint rozsdásodó, korhadt, vastag tölgyfaajtót. Vártál, csak vártál és az idő illúziójának labirintusa, vékony pókhálóval szőtte be, szíved átjáróit. Vérző sebeid tisztára mossák most létezésed pillanatait. Könnyeket csal szemedbe a boldog fájdalom, mit előhoztál, mert itt van az idő, hogy elengedd. Azt hitted, a feledés homálya, elengedés nélkül, szabadságod szárnyaló virágait nyitja meg számodra? Mindez nem volt más, csak keserű források vize, melyet megmérgezett a fénynek álcázott sötétség. Elengedem hát hagy vigye a szél, hagy oldódjon, mint amint tavaszi napfény olvasztja a havat, lassan és csendesen. Most költözik a fény szívembe. Lebontom az ősidők korlátait, begyógyulnak oly sokáig takargatott sebeim. Most jó a pillanat, most jó az ébredés. Kicsit talán kótyagos vagyok, ahogy megérint a fény, de érzem, az út, amelyre léptem, elvisz a következő állomásig. Térképemet én rajzolom, sorsom kovácsa isteni tűzben edzi vértem, s az igazság kardját, mit hordozom. Évezredek fájdalmai, öröm és bánat edzették lelkemet. Most elértem a következő ház kapuját, mely a hazafelé vezető úton várt rám. Tiszta források vizéből iszom, kacagva bukdácsoló patakok, sejtelemes öreg erdők lombjainak melódiáját hallgatom. Nincs bennük más, csak az élet igaz, tiszta hangjai. Megérkezett, és én elfogadtam.

" Angelios tollából:)"