Létezem...

ha kell, apró darabokra szétszedem...
elemzem minden mondatod...
ott foglak meg, ahol csak akarod...
(az első gondolatod nem mertem leírni, jó?)

Kegyetlen minden szavad,
hasít, mint penge, olyan fájdalmasat.
Nézem a sorok hosszát...
nem értem, miért e döngölő szigor…
vádolsz még mindig ezerrel...
nem értem, ha elment...
miért nem engeded el.
Menjen,
tudom szereted...
még most is, visszavonhatatlanul,
zúg benned minden húr…
ott belül üvölt a kín
ahogy tépi az ínt...
fogad csikordul,
mint rozsdás zárban a kulcs…
vajon hol van még egy húr,
melyen ránthatsz egyet.
hadd fájjon még jobban ezerrel…

miért a sok tépés,
hol a gyolcs, mely az ezer sebet gyógyítja, védi,
hol az ír...
mely e kínt eltetézi…
miért ölöd még most is...
miért ezerrel...
engedd, had menjen útján...
vezesd a kőhöz, mely az elágazást adja...
mutasd, merre van az út... az Ő útja…
Te menj a másikon tovább...
szívedből szórt ki a kínok porát…
mosolyogj tiszta, új szívvel a világra...
Legyen Lelked a mosoly országa...
mert Társad csak így lép eléd,
és néz szemedbe...
itt vagyok…

végy a tenyeredbe...

Dombóvár, 2012. március 28.