A kályha

Lefekvés előtt igyekezett mélyen a tudatába vésni a szükségességét annak,hogy megjegyezze álmait. Ez volt az egyetlen lehetőség arra,hogy „másként” élje meg a „valóságot”. Azt a valóságot,amelybe minden éjjel kiszakadhat. Többször is felébredt az éj folyamán. Furcsán,egymással átszőtt színekre,ebben a pillanatban leginkább a halványkék,nyári égbolt színéhez hasonlatos árnyalatára emlékszik. Mintha az álomképek elé szőtték volna szokatlan alakzatokban és ez mögött jelent meg maga az álom valósága.

Az ébredés pillanatában minden nagyon is élethű,sokkalta élethűbb volt mint maga a tudatos,nappal átélt valóság. Egy muzulmán nőről szólt a történet. Az ő személye köré fonódott az esemény. Az első álomkép hatalmas tömeget jelenített meg és a tömeg előtt,az álom fókuszában kiemelve,ott állt az asszony világos alapú,hosszú köntösben melynek sötétkéktől induló egyre világosodó árnyfoltjai díszítették a ruhadarabot. Fejére halványkék kendőt kötött és háttal állt a „Figyelőnek”. Szorongást,elveszettséget,belső küzdelmet sugárzott felé. A nép,a tömeg,és ennek a szónak sokkal súlyosabb formáját kellene használni,hogy visszatükröződjön minősége,ez pedig a csőcselék szó lehetne. Durván támadta őt,nem törődve érzelmeivel,személyével. Áldozat és préda volt egy személyben. Ezt érezte a Figyelő. Atrocitás áldozata. A tömeg gyűlölte őt. Ő pedig félt és törékeny védtelen személye mégis ott magaslott a Figyelő figyelmének központjában.

A következő pillanatban,magában az álomban az Édesanyja átadta neki ezt a köntöst szépen,hosszában összehajtva,két kézzel,mélységes szeretettel. Az idegen nő neki ajándékozta,mert érezte jóságát. Ő pedig tovább adta. Mint anya a lányának. Szimbolikusan óvja őt minden rossztól és bajtól,takarja és melegíti általa szükségében.

Erre a jelenetre ébredt fel. Emlékezett a parancsszóra amit alvás előtt kimondott. Emlékezett a vágyra,hogy túljusson testén még ha az ebben a furcsa álomvilágban is történik meg. Akármennyire igyekezett meditációval,annak különböző módjaival az egó határait nem tudta széttörni. Túlságosan hatalomra vágyó,önző emberi része nem hagyta meg neki a betekintés lehetőségét. Ezért jelentettek neki sokat álmai és azért,mert észrevette,hogy a gyakori önmagába mélyedés,gondolkodás,elmélkedés,önmagának gyűlölete,majd szeretete,majd ezek kiegyezése,békekötése hozta el a változást majdnem egyidejűleg álmában és tudatos világában is. Ezek furcsa játékában nyert bizonyosságot afelől,hogy legyőzetett.

A következő pillanatban egy érdekes gondolat szállta meg. Vajon létezik-e környezetében egy olyan tárgy,bármilyen tárgy,amely végig kíséri sorsát,tudja életének főbb történéseit? Egy tárgy,amely passzivitásában néma hallgatásával osztja az Egy teremtésszikráját,és csendes észrevétlenségében ott húzódhat meg a háttérben. Mi az a dolog ami annyira régi,ami gyermekkora óta hallhatja a róla mesélt élethelyzeteket. Amely átveszi pecséttel teli rezgéseit,amelyek csakis rá jellemzőek? A kályha. Gyerekkora óta ebben a házban van. Nagyon szeretett gyerekkorában,téli napokon,végigfeküdni rajta iskola után. Ilyenkor senki sem volt a szobában. Rajta álmodozott,zenét hallgatott,tanult,titokban olvasott. Nyáron virágcserepet,virággal teli vázákat helyezett rá. Már akkor is kellett,már akkor is érezte,hogy valahogyan ki kell,hogy fejezze lelke harmóniáját.

Milyen furcsa gondolat volt ez. És milyen vágy,hogy az éjszakában felkeljen és leírja ezeket a gondolatokat. A gondolatok pedig jöttek és igyekezett,hogy megragadja a pillanatot,az ihlet pillanatát,amely mint tudjuk szintén egy más tartományból szólítja meg az embert. Igyekezett ezt a más tudatállapotot kiaknázni,felszínre hozni minden egyes szót,ami az éjszakában most és itt neki sugalltatott. Hiszen ez is csak így bevillant,megjelent a kényszer,mint maga a furcsa álom,álomképeivel. Egy jel volt. Egy megnyilvánulás amely más hangulattal,másfajta szóképzéssel bírt.

Érezte,hogy tovább nem kell egyetlen egy szó sem írnia,hogy eleget tett annak az ihletnek,amely arra ösztökélte,hogy így őrizze meg magának ezt az éjszakát.