A LÉLEK SZÁRNYAIN

A lélek szárnyain.

Néztem a naplementét, vártam, hogy látszólag alábukjon a nap korongja, az erdő fáinak csúcsához érvén. Gyönyörködtem a fény játékában, ahogy a narancsszínű felhők, lassan búcsúznak s fölöttük a türkizkék égbolt, még rámosolyog a földre. Kiskertem sarkában üldögéltem, kedves fűzfám mellett, ki, az évek során hatalmasra nőtt. Terebélyes koronája, szerteágazott, vékony vesszői a földet simogatták. Mosolyogtam, egy emlékkép villant elő bennem egy filmből. Imígyen üldögéltem, miközben gondolataimba révedtem. A szabadságra gondoltam, gyermekkoromban álmodoztam róla, hogy egyszer majd, valóra válik minden álmom. Sőt, még inkább, felnőtt fejjel vágyakoztam érezni, valami vad, szabad érzést, mi, néha-néha, megérinti az embert. El-elkapja egy röpke pillanatra, de megtartani, csak egy szempillantásra tudja. Utána, a vágy marad, mi lassan elhalványul. Aztán, a semmiből jön, mint kósza szellő, újra megérint, megdobogtatja szívedet, érzed, szárnyalnál, de nem tudod, hogyan tedd. Miközben ezeken törtem a fejem, lassan egyre mélyebb állapotba kerültem. Éreztem, elillanok, tovaszállok, mint a hajnali köd, mely lassan beborítja az erdei tisztást, s pillanatok alatt eltűnik, mintha sosem lett volna.
Tudtam, ismét megtörténik velem, hiszen megmondta, hogy folytatjuk. Éreztem őt, magamban és mindenütt körülöttem.
Üdvözöllek Istenem.

Köszöntelek, barátom. Jó, hogy itt vagy újra. Új kalandok várnak rád.
Készen állsz?

Igen, teljesen kész vagyok, vigyorogtam.
Hová megyünk?

Elviszlek a paradicsomba, a föld eredendő állapotába, ahol a szabadság, oly édes, mint a méz, s oly tiszta, mint az élet vizének forrása. Ott, megtapasztalhatod, mit szabad érzésnek hiszel, és vágyakozol átélni azt. Gyere velem, jöjj, csak jöjj, bátran. Elengedtem magam, valamiféle örvénybe kerültem, őrült sebességgel zuhanni kezdtem.
Egy erdőben ébredtem, lassan kinyitottam a szemem, hatalmas fák között voltam. Éreztem valamit, de nem tudtam szavakat találni rá. Tudatom kitisztult, élek, élek, élek, a levegő friss, tapinthatóan jelen van. Puha avar és mohaszőnyeg borítja a talajt. Elindultam, magamba ittam a láthatatlant, mi itt szinte kézzel fogható.

Mi ez az érzés Istenem?

Az érintés, melyet tapasztalsz, a forrás mindenütt jelenvaló VAGYOK érintése.

Ez, ez annyira fantasztikus, édes, jóóóóóóó. Tiszta örömöt éreztem bensőmben. Valami feszít belülről, nyughatatlanul birizgál, annyira, hogy majd szétvet.
Futni szeretnék, rohanni.

Fuss, csak fuss, kiáltotta.

Én pedig futottam, éreztem átjárja a testemet az erő, sebesen rohantam. Meghajtottam fejemet, így köszöntöttem az erdőt, a fák bólintottak koronáikkal, szellő remegtette meg leveleiket. Körbe – körbe pörögtem, élveztem a szél játékát.
Annyira jó itt.

Ez még, csak a kezdet barátom. Légy bátor, merd átélni, mit neked szántam, s nem csak neked, mindannyiótoknak. Nézz a szívedbe, lásd, mit szeretnél elérni, majd képzeleted szárnyain, váltsd valóra az édes álmot. Láthatod a földet paradicsomi állapotában. Emeld fel hozzá a jelenlegit, egy magasabb létállapotba, gyertek velem, gyermekeim, társaim, emeljétek Földanyátokat a földi paradicsom rezgésállapotába. Mire vártok, a csoda nem magától születik meg. Tennetek kell érte, vedd elő ember, tarsolyodból a csillagok porát, s hintsd szét álmaid útján. Meglásd, ha szívből szórod szét a szeretet magjait, kivirágzik a föld, melyen éltek. Tedd félre büszkeséged, vesd le vasálarcod és a vastag páncélt, mit gondolataid árnyas oldalával teremtettél magad köré. Nézd most tenmagad, tekints önmagadra. Nézd szép ruhádat, fényből szőtt köntösöd, színes köpönyeged. Nézd tested kecses vonalát, kissé áttetsző, könnyű és erős. Nem voltál más sosem, csak eltakarta személyiséged, tiszta formádat.

Ó Istenem, hát tényleg ilyen az ember?

Óh, gyermekem, még semmit nem láttál. Fizikai formádon túl, több vagy, mit legmerészebb álmaidban elképzelni tudnál.

Elmondod? Ugye elmondod?

Igen, elmondom, de előbb, nézz szét még egy kicsit, ne légy türelmetlen.

Tovább mentem, kiértem az erdő szélére, elém tárult a táj szépsége.
Végtelen mező, a szél simogatta a fűtengert, szinte ragyogott az élet. Belefutottam és csak szaladtam, lefelé fordítottam tenyereimet, becsuktam a szemem és megérintettem a fűszálak bóbitáját. Boldogság járt át.

Menj tovább, menj, menj.

Kiértem a mező szélére, egy magaslaton álltam, alattam a tenger. A sziklafal szélére ültem, és csak néztem, a végtelen nyugalmat árasztó vizet.
Olyan csodás itt Istenem, legszívesebben repülnék veled.

Akkor hát? Gyerünk, mi tart vissza?

De hát, nincs is szárnyam.

Ne légy hitetlen, hisz olvashattad, hegyeket mozgathattok meg, és még többre is képesek vagytok. Legyen hited, s engedd szabadjára szíved dallamát.

Kiálltam a sziklapárkány szélére, szívem őrülten kalapált, kivártam a pillanatot.

Ugrottam!!!

Ordítottam, éreztem, ahogy a szél felkap, Zuhantam, de tudtam, hogy repülök. Istenem, repülj velem. Nem szólt, a szavak itt már értelmetlennek tűntek. Mindenütt éreztem jelenlétét, testem elhagyta fizikai formáját. Együtt voltam vele. Táncoljunk a széllel Istenem, s Ő a Teremtő, az egyetlen, táncolt velem. Összefonódtunk, repültünk, egészen a tenger felszínét érintettük, a sziklákhoz csapódó hullámok között szárnyaltunk.

Gyere kedvesem!

Mi történik? Csodálkoztam, különös érzéseim támadtak. Szívemből dallamok szökkentek a térbe, valami megváltozott. Rám mosolygott, láttam valahogy őt. Lelkem, lángba borult, szívem őrült, vad ritmusban itta magába az élet melódiáját. Megdöbbentem, a legszebb női arc nézett rám a mindenségből. Lényem szerelemre lobbant, égi szerelem gyúlt bennem. Az ősi teremtés tüzében égtem. Minden felborult, átértékelődött. Az Istennővel repültem, fel, egyre magasabbra.

Csodálkozol?

Nem tudom, mit mondjak.

Azt hitted férfi vagyok?

Valahogy úgy.

Nos, én nem vagyok sem férfi, sem nő, mégis mindkettő vagyok.
ÉN VAGYOK a fény a lelkedben, a legtisztább érzésed, a legszentebb pillanatod.
ÉN VAGYOK a szeretet benned és körülötted.
ÉN VAGYOK az erő, mely egyben tartja a mindenséget s alkotja azt.
ÉN VAGYOK a minden és te vagy a minden, egy az egyben, szent egységben.

Szeretlek Istenem.

Tudom, mosolygott, én is szeretlek.

Elolvadtam fényében, ebben a pillanatban, szerelmes voltam Istenbe, ez a legtisztább érzés a világegyetemben. Ebből a tisztaságból fakad a teremtés öröme. Innen szabadul fel az anyag, a csillagpor, mi alkotja a bolygókat s a csillagokat.
Magasan voltunk, lenéztem a földre, láttam a teremtés eme csodáját, eredendő állapotában. Az egész bolygó, egy összefüggő, teljes egységben élő, harmonikus rendszert mutatott. Tökéletes rendben, erdők, mezők, folyók, minden fénnyel telített. Városokat nem láttam, viszont, fantasztikusan rendezett kertek sokasága tárult elém. Ezek a kis szigetek, megbújva a tájban, olyan helyeken állnak, ahol, még teljesebb az energia. Itt élnek az emberek, ezekben a csodálatos életterekben, miket magához ölel a természet, s minden, mindennel eggyé válva él. Az emberek teste áttetsző, szinte fényből álló, de mégis fizikai. Színek ragyognak körülöttük, valahogy belőlük árad, mindenkié más. Láttam, ahogy ragyog Földanya az ő szent szépségében, és megpillantottam a fény ébredését az emberekben. Tiszták, Isteniek, amilyennek teremtette őket, minket az egyetlen.

Szóval, akkor ilyen az ember?
Most már elmondod?

Igen.
Az ember, a legszentebb teremtett lény a világegyetemben, tiszta és szeretettel teljes. Akiket ott látsz, mind ti vagytok, fényes, fénytesteitekben mely fizikai jelleget ölt magára. Ez a valóság vár reátok, de van ennél tovább is. Tiszta angyali fényesszenciák vagytok, s még tovább, egyre feljebb, az Isteni forrás középpontjáig, ahol, teljesen azzá váltok, akiből eredtek. Ti vagytok én. Az álmom valósággá vált formái vagytok. Isteni lények, kik benépesítették az egész világmindenséget.
Most azonban gyere velem, mutatok, még valamit.

Hirtelen gyorsultunk, a végtelen kitárulkozott, majd egyetlen pontba sűrűsödött. Éreztem innen árad ki a mindenek forrása. Semmit nem láttam, mégis minden ott volt abban a pontban. Vártam, hirtelen felsejlett előttem az Istennő arca, lángba borultam ismét, mellette, vele, Istennek éreztem magam.

Hol vagyok?

A szívemben vagy, innen árad ki a teremtő folyamat a térbe, a látható és láthatatlan világok összességébe.
Jöjj velem, váljunk eggyé, hogy érezd.

Rendben.
Ebben a pillanatban, az Istennő és az Isten eggyé váltak bennünk, benne, bennem. Fényes szikrák lobbantak, az egyesülésbe beleremegett a mindenség. A teremtés vágya, fizikai formába ömlött. Isten szívéből, a tiszta vágya szárnyain, álom született, mely gondolattá lett. Fénysugárként rohant, széttárulkozott, szétáradt. Szent erő vitte a szent lélek igéjét, s formálta szent szeretettel, fizikai formát öltő sűrűségbe. Világok születtek egy pillanat alatt, rendszerek képződtek, látszólag a semmiből. Isten, formát öltött magára, álmát valósággá alkotta. Megalkotta önnön magából legszentebb gyermekét, az embert.

Lásd gyermekem az egység lényegét. Nézd, mindez én vagyok és te vagy, rajtad, rajtatok keresztül tapasztalódik a létezés folyama.

Köszönöm e szentséget, Istenem.

Szívesen, társam.
Láthatjátok, a föld készen áll, ő tudja eredetét. Most már ti is, kicsit átláthatjátok, átérezhetitek a jelentőségét az eljövendőknek. Kérlek titeket, szeretettel forduljatok egymás felé, tegyétek szebbé földanyátok. Merjetek álmodni, meglátjátok, ez az- az álom, ami valóra válik.
Ne féljetek, ugorjatok és repüljetek velem, együtt táncolunk a széllel, szabadok lesztek, mert azok is vagytok. Veletek vagyok e szent küldetésben, ugye tudjátok? Érzitek már, hát nem látjátok? Láthattok engem, csak nézzetek a fátylon túlra. Nézzetek a szíveteken keresztül. Nos?

Látlak téged, Istenem.

Én is látlak téged Isteni társam, s látlak mindannyiótokat.

Így búcsúzott, s közben mosolygott.