Szerelem az üstökös után

Itt a könyv: http://mek.oszk.hu/03900/03947/index.phtml

Kiemelések tőlem.

"Úgy látszik előttem, mintha Nettie intenzív emléke teljesen eltűnt volna elmémből Anna ajkának érintésére. Szerettem Annát.

Elmentünk csoportunk tanácsához - kommünnek hívták akkoriban az ilyen csoportot - és őt feleségül adták hozzám, s egy éven belül fiút szült nekem. Nagyon sokat voltunk együtt, és beszélgetéseink nagyon-nagyon közel hoztak bennünket egymáshoz. Anna hűséges barátommá lett és maradt mindig, és egy ideig szenvedélyes szerelmesek voltunk. Ő mindig szeretett engem és telve tartotta lelkemet gyöngéd hálával és szeretettel iránta; mindig ha találkoztunk, kezünk és szemünk barátságos üdvözlésben kulcsolódott össze, egész életünkön át e perctől kezdve egymás biztonságos segítsége és menedéke voltunk, egymás segítséget nem sajnáló mentsvára, ahol segítséget és barátságosan nyílt és őszinte beszédet talált mindegyikünk... És egy kis idő múltán Nettie iránti szerelmem és vágyam visszatért, mintha soha el nem halványult volna.

Ma senki sem talál semmi nehézséget abban, hogy megértse, hogyan lehetett ez, de a világmalária gonosz napjaiban ezt a leglehetetlenebb dolognak találták volna. Akkoriban azt várták volna tőlem, hogy ezt a másik szerelmet kitapossam gondolataim közül, hogy eltitkoljam Anna előtt, hogy hazugságokat mondjak róla az egész világnak. A régi világ teóriája az volt, hogy csak egy szerelem van - mi, akik a szerelem óceánján úszunk, nehezen tudjuk ezt megérteni. Azt tételezték fel, hogy egy férfi egész természete odaadódik annak az egy lánynak vagy asszonynak, akié az a férfi lett, és a nőről is azt tételezték fel, hogy az ő egész természete odaadódik a férfinek. Semmi nem maradt fenn, azt hitték - nem illendő dolognak érezték, ha az emberben egyáltalán van még valami többlet. Ők ketten titkos, zárt rendszert alkottak, ők ketten és a gyermekek, akiket az asszony szült a férfinek. Azt tartották a férfiről, hogy arra van kötelezve, hogy semmilyen más nőben ne találjon semmi szépséget, semmi kedvességet, semmit ami őt érdekelné; és a nőről is azt tartották hasonlóképpen, hogy ő meg semmi más férfiban. A régi világ férfiai és női külön vonultak páronként, kis védekező házakba, mint állatok barlangjaikba, és ezekben az "otthon"-okban leültek, azzal a szándékkal, hogy szeretni fogják egymást, de valóban nagyon hamar oda jutottak, hogy azzal foglalkoztak, hogy féltékenységgel őrizzék ezt az értelmetlen kölcsönös tulajdonjogot. Nagyon hamar eltűnt szerelmükből, beszélgetéseikből minden frissesség, közös életükből minden büszke emberi méltóság. Egymásnak szabadságot engedni - tisztára becstelenségnek tartották. Hogy én és Anna szeressük egymást, és szerelmes utazásunk után, járjuk mindegyikünk a magunk külön élete útját, és a nyilvános étkezőhelyiségek asztalai mellett ebédeljünk, amíg eljön az ő anyasága ideje, az ő előttük a mi állhatatos lojalitásunk igen súlyos megpróbáltatásának látszott volna. És hogy én képes legyek arra, hogy továbbra is szeressem Nettie-t - aki különböző módokon engem is szeretett meg Verrallt is - ez a régi konvencióknak valósággal a quintesszenciáját háborította volna fel.

A régi időben a szerelem kegyetlen, tulajdonjogszerű dolog volt. Most azonban Anna tudta engedni Nettie-t élni lelkem világában, olyan szabadon, mint ahogy egy rózsa el tudja viselni fehér liliomok jelenlétét. Ha én hallani tudtam hangokat, amelyek nem voltak abban a skálában, amelyre az ő egyénisége kiterjedt, Anna örült annak, hogy más zenét is hallgathatok, mint az övét, mert szeretett engem. És ő is át tudta érezni Nettie szépségét. Az élet manapság oly gazdag és bőkezű, nyújt barátságot, ezernyi gyengéd viszonyát teremti az érdeklődésnek, a segítségnek és a bátorításnak az emberek között, hogy senki sem sokallja embertársától a szépség minden lehetőségének teljes átélését. Az én számomra kezdettől fogva Nettie volt a szépség megtestesülése, az isteni princípiumnak, amely bevilágítja a világot, színe és formája. Mindenki számára vannak meghatározott típusok, meghatározott arcok és formák, gesztusok, hangok és beszédmódok, amelyeknek megvan ez a megmagyarázhatatlan és elemezhetetlen sajátosságuk. Ezek megjelennek a kedves, barátságos férfi-embertársak és nő-embertársak nagy sokasága között, - és az ember azt érzi: ezek az enyéim. Rejtélyes módon érintik ezek meg az ember lelkét, megmozgatnak mélységeket, amelyeknek különben álomban kellene maradniok, áthatják és maguk szerint értelmezik a világot. Visszautasítani ezt az értelmezést annyi, mint visszautasítani a napot, elsötétíteni és halottá tenni az egész életet. Én szerettem Nettie-t, szerettem mindenkit, aki hasonlított rá, abban a mértékben, amelyben hasonlítottak rá hangban, szemben, alakban vagy mosolyban. És köztem meg feleségem között nem volt semmi keserűség amiatt, hogy a nagy istennő, az életadó Aphrodité, az élő tengerek királynője így jött el az én képzeletembe. Ez nem csökkentette a kölcsönös szerelmet köztünk, minthogy most a mi megváltozott világunkban nem fukarkodik senki a szerelemmel, aranyháló ez földgömbünk körül, amely egybehálózza az egész emberiséget.

Sokat gondoltam Nettie-re és minden olyan mozgásban lévő szép dolog, amelyet láttam, még élénkebbé tette az ő képét bennem, mindennemű szép zene, mindennemű szép szín, minden olyan dolog, amely komoly és szívhezszóló szépségű. A csillagok az övéi voltak, és a holdfény rejtélye; a napot ő viselte hajában finom porrá szétoszolva, napfény csillanásokká és szálakká oszolva hajának fürtjeiben... Ekkor pedig egyszerre egy napon levél érkezett hozzám, őtőle, az ő változatlan tiszta kézírásában, de a kifejezésnek új nyelvén, amely elmondott nekem sok dolgot. Ő értesült édesanyám haláláról és ahogy énrám gondolt, ez a gondolat oly erőssé vált, hogy áttörte a némaságot, amelyet én parancsoltam reá. Írtunk egymásnak - mint egyszerű barátok, bizonyos elfogultsággal eleinte, és nagy vágyódás keletkezett szívemben az iránt, hogy őt viszontlássam. Egy ideig nem fejeztem ki ezt a vágyat, azután pedig úgy éreztem, hogy meg kell neki mondanom. És így a negyedik esztendő újévének napján eljött a Lowchester-kastélyba és hozzám. Hogy emlékszem erre az ő érkezésére, ötven esztendő szakadékán át! Kimentem a parkon át elébe, hogy egyedül találkozhassunk. A szélcsendes reggel nagyon tiszta és hideg volt, a földet új hószőnyeg fedte, és valamennyi fa jégkristályok mozdulatlan csipkéje és csillogása volt. A fölkelő nap arany szellemével érintette meg a fehérséget, szívem pedig dobogott és énekelt bennem. Emlékszem, a domboldal havas vállára, amely napfényben ragyogva emelkedett ki a kék égből, Néhány perc múlva megláttam az asszonyt, akit szerettem, amint jött a fehér, csendes fák között.

Én istennőt csináltam Nettie-ből, és íme ő emberi lény volt, mint magam. Odajött hozzám, meleg ruhába burkolva és remegve, szemében könnyek szeretetteljes ígérete, kinyújtott kézzel, és ajkán ott reszketett az az ő drága mosolya. Kilépett abból az álomból, amelyet én csináltam belőle, mint olyan lény, akinek kívánságai vannak és bánkódásai és emberi jósága. Kezei, ahogy megfogom őket, kissé hidegek voltak. Az istennő átsugárzott rajta valóban, ott izzott egész testében, a szerelem imádatos temploma volt ő rám nézve - igen. De valami új, csak most felfedezett dolognak éreztem az ő élő, az ő drága, személyes és halandó kezeit..."