Három kis tanmese: a bátorságról, a megvilágosodásról és a boldogságról

A bátorságról

Egy kis bogárka szomorúan üldögélt az árokparton, csodálta a vígan repkedő pillangókat, és így sóhajtott:
- Ó, Istenem, de jó lenne, ha tudnék repülni!
Meghallotta ezt az egyik pillangó, aki éppen átsuhant felette, rácsodálkozott, és lekiáltott neki:
- De hát te is tudsz repülni, hiszen ott vannak a szárnyak a hátadon!
- Tényleg? – vidult fel erre a kis bogárka, és addig tekergette a nyakát, míg a vállai felett megpillantotta a két csillogó szárnyat. – Jaj de jó, vannak szárnyaim! – örvendezett, és boldogan táncra perdült.
Eltelt pár nap, amikor a pillangó megint arra szállt. Látta, hogy a kis bogárka ugyanolyan szomorúan ücsörög az árokparton, vágyakozva figyeli a pillangók táncát, és így sóhajt:
- Ó, Istenem, de jó lenne, ha MERNÉK repülni…

Isten adhat neked szárnyakat, de a bátorságot a repüléshez neked kell megszerezned.

***
A megvilágosodásról

Egy ember elindult a híres mesterhez, hogy megtapasztalhassa a megvilágosodást. Ahogy kapaszkodott felfelé a meredek hegyi ösvényen, megcsúszott, és egy mély szakadékba zuhant. Jól meg is ütötte magát, de a testi fájdalmánál sokkal nagyobb volt a lelki szenvedése. Úgy érezte, ez egy jel volt arra, hogy még nem méltó a Mester elé érkezni, olyan hibái vannak, amelyek megakadályozzák a megvilágosodásban. Elhatározta, hogy most mélyen magába száll, és meg fogja keresni ezeket a gyengeségeit. Ott ült és meditált a szakadék alján, sötétben és hidegben hosszú napokon át. Sorra vette az életét, mindent újra átgondolt. Néha körülnézett, de a helyzete nem változott: még mindig a gödör alján ücsörgött.
Aztán egyszer csak lépéseket hallott. Felnézett, és nagy örömmel fedezte fel odafent a Mesterét.
- De jó, hogy itt vagy, Mester! Kérlek, világosíts fel, mert már napok óta itt ülök, és még mindig nem jöttem rá, miért kerültem ide!
Mire a Mester:
- Nem tudom, miért kerültél oda. De azt látom, hogyan tudnál kijönni. A hátad mögötti fa gyökerein könnyedén ki tudsz kapaszkodni.
- De hát a megértés, a felismerés nélkül hogyan fogok megvilágosodni, Mester?
- Idefent világos van…

***
A boldogság keresése

Egy vándor, aki a boldogságot és a tökéletességet kereste egész életében, az útja során eljutott egyszer egy csodálatos völgybe, ahol az erdő közepén egy kis hegyi tó csillogott. A közeli faluban élő emberek azt mondták, ez a hely a mennyország kapuja, és ha valaki kitartóan és jól figyel, akkor itt meghallhatja az angyalok énekét, és egy kis időre bepillanthat a mennyországba.
A vándor úgy érezte, mindenképpen át akarja élni ezt az élményt, és addig fog a tó partján maradni, amíg ez nem sikerül. Letelepedett hát, és ettől kezdve szinte egész idejét azzal töltötte, hogy megpróbálta meghallani az angyali éneket, és meglátni a kaput.
Nagyon figyelt, nagyon koncentrált, de minduntalan megzavarta őt természet mozgása, a napsütés, a felhők elsuhanó árnyéka, a virágok színe. Próbálta behunyt szemmel, de akkor is csak a madarak hangja, a szél zúgása jutott el hozzá, nem az égi ének.
Kitartó volt. Kerek egy évet töltött el a tó partján, de nem járt sikerrel. Be kellett látnia, hogy bármennyire is szeretné, nem képes meglátni a mennyországot. Szomorúan eldöntötte, hogy a következő nap továbbindul.
Az utolsó nap leült a szokott helyére a tóparton, és körülnézett, hogy elbúcsúzzon a tájtól. Rácsodálkozott a körülötte viruló táj szépségére, külön-külön megnézte a tarkálló virágokat. Elmélyülten hallgatta a szél zúgását, a sokszólamú madárdalt, -
– és egyszer csak döbbenten hallotta meg a hangokból összeállva az angyalok énekét.
Ámulva nézett körül, és most már látta mindazt, ami egy éve ott hevert előtte: a mennyország kapuját. És ahogy a szél fodrozta a tó vizét, amelyen szikrázott a napfény, ahogy a felhők árnyéka végigsimította a földet: meglátta magát a mennyországot.
Csak ült, megrendülten, és hosszan nézte a csodát. Aztán fogta a már összecsomagolt holmiját, és visszaballagott a faluba. Vett egy kis földet, és házat épített rá.
Tudta, hogy nem kell tovább vándorolnia. Amit keresett, azt már megtalálta.