Cirkusz

Felgördül a függöny és besétálnak a bohócok. Mind ismerős, vagy talán mégsem. Egy-kettő új is van. Majd kezdődnek a mutatványok, egyenként. Egymással a szokásos viccek, vödör a fejre, meg borotválkozás becsukott szemmel. Némelyik bohóc már akár illuzionistának is, de bűvésznek mindenképpen kiváló lenne. Nagy rutinnal tüntetnek el dolgokat, bármit és bárkit. Az új bohócok nagyon örülnek, hogy rájuk is jut már egy kis rivaldafény. Még megilletődöttek, de van akinek már a kezét fogják, a manézs mögött már minden le lett beszélve, ki lett osztva és ha taps is lesz, be lett ígérve.
A közönség nem valami vidám, nézi-nézi a bohócokat, de valahogyan olyan minden, mintha megállt volna az idő. Az előző előadás is éppen így zajlott, a díszletek, a szereplők, még a zene is ugyenez volt. Jaj, de unalmas. És miért is kell ezt nekem végignéznem? Kell egyáltalán?
A közönség soraiból néhányan fészkelődni, majd hátrafelé figyelni kezdenek. Még az első sorokból is. Ott, a nézőtér legmagasabb pontján történik valami. És ez most sokkal izgalmasabbnak tűnik. Valaki felállt és kifelé tart. És a környezetéből is követik páran. Aztán még többen, végül már mindenki ezt nézi és nem a bohócokat. És elindul egy hullám, egy kifelé és a fényre tartó hullám, ki a levegőre, a fényre, a rétre. Gyerünk!
A bohócok még próbálják lekötni a figyelmet, de már nem megy, a közönség kifelé tódul.
És kint kisüt a nap, és csicseregnek a madarak. És az emberek megfogják egymás kezét és egy hatalmas kört alkotnak, majd még egyet, majd még egyet … Rutinosabbaknál már ott a dob, a síp, és beindul a zene …. Egy ütemre lépnek és egy ütemre táncolnak. Szívük együtt ver és tudják, hogy igen, ez az. Erre vágytak már oly régóta, kifejezni önmagukat egy közös táncban, arra a zenére, mely együtt rezeg a mindenséggel ….