Két világ határán

Végre kijutott. Már azt hitte, teljesen elveszett ebben a sötét labirintusban, ami fogva tartotta. Apró kis fényfoszlányok vezették az alagútban, de újabbnál újabb folyosók, mély tárnák nyíltak mindenfelé. Hányszor, de hányszor eldöntötte már magában, hogy többet nem ugrik, nem megy le oda, marad a szélén, a biztonságos peremeken, egyensúlyozva és óvatosan. Mégis újra és újra hívta a mélység, először a kiváncsiság, később már csak a tudása vezette, hogy jobb, ha követi megérzéseit és átérzi, átengedi magán mindazt, amit ott lenn tapasztal. Mert nem valamiféle szörnyek vagy szellemek várták ott lenn, hanem saját eltemetett érzései, vágyai és félelmei. Minden egyes tárna, amin túljutott, csak fokozta a vágyat. Közelebb … még közelebb kerülni a Forráshoz.
Téli erdő, fagyos hideg. Már érzi is, nemcsak testét, de elméjét is átjárja. Már nem tud gondolkodni és nem is akar. Minden gondolat, minden kételkedés egyszerűen megfagyott a levegőben. Elég csak érezni … Valami húzza a hátát. A hátizsák, hát persze, idáig cipelte. Leül egy kidőlt fára és kinyitja. Fényképek: egy mosolygó kisgyerek, érettségi tabló, ifjú pár, gyerekzsúr, fürdés a Balatonban … Aztán levelek … az első szerelmes levél, meg az utolsó. Néhány szép kirándulás emléke: kavicsok, levelek, préselt virágok … Bizonyítványok, igazolványok … Az idei naptár … Nincs már erre szükség! És leteszi a földre. Az elengedés utolsó könnycseppjén már megcsillan a napfény, és valahol a távolban harangoznak … És most látja csak, hogy mindenfelé hátizsákok, táskák és tarisznyák fekszenek szétszórva. De mögöttük a hóban egy keskeny, jól kitaposott ösvény vezet a fák között.
Minden fehér, tiszta és egyszerű … kívül és most már belül is. Elindul, tudja hogy várják … valahol a messzeségben már főzik számára a forró teát és készítik a gyapjútakarót. Csak addig kell még kitartania, megőrizni és táplálni a tüzet, a vágyat … a megérkezés vágyát.