Lebegés a semmiben

Ma is őszi borongós idő volt. Felkerekedtem, hogy egy kellemes séta alatt kiszellőztessem a fejem. Bandukolva, lábammal a lassan szőnyeggé vastagodó avart rúgva haladtam. Ősz! De szép nap! A fejemben a nyár élményei és egy nemrég kapott gondolat:
"arra válsz képesé amit elvársz magadtól, s szeretettel-teszel is érte".
Különös élményben volt részem a nyáron és ezt szeretettel megosztom mindenkivel.
...A napkorong lassan elérte a horizont szélét és méltóságteljesen, komótosan ereszkedett a tükröződő víz alá. Messze beúsztam a tengerbe. Nincs az a festő melynek fantáziájában megszülethet az a színkavalkád amely körülvett Napnyugat felől az izzó vörös, narancs, sárga megszámlálhatatlan árnyalata, kelet felől a türkisz, a zöld szikrázó elegye. A fejem felett e két pólus, tűz és jég fokozatos átmenete.
Az idő haladtával kezdtek egybeolvadni a színek. Eljött egy pillanat amikor minden tökéletesen egybeolvadt. Nem lehetett külömbséget tenni ég és víz között. Hanyatt feküdtem és ott lebegtem a nagy semmi közepén. Úsztam a semmiben! Körülöttem minden rezzenéstelen és néma volt. Alattam és felettem, körös körül az áttetsző végtelen...
Egy molekulája, vagy még kisebb kifejezhetetlen része voltam a végtelennek. Csodálatos volt!

Az ehhez hasonló élmények alakították hitemet hasonlóvá Jeanne d' Arc-hoz ;)