Az öreg cipőárus

Mondd csak, merre jársz most, álmodod a valóságot?
Sárgát, zöldet, tengerkéket, s látod már a törpikéket?
Ülj le mellém, mesélek, s ha tetszik s megérted,
tán még tanulsz is belőle - de ne ugorjunk ily' előre...

Volt nekem egy jóbarátom, messze-messze élt egy tájon,
melynek földje gazdag s termő, buja ottan minden erdő.
Ám az élet nem oly' kegyes, hogy mindenkivel bőkezű lesz,
ki közénk kerül s letelepszik, életünkkel megosztozik.

Tinnek hívták ezt a legényt, s bár délceg volt, de szegény;
mindig keményen dolgozott, s nem ehetett mást, csak rizst és zabot.
Amit csak megkeresett, -mert mást nem tehetett-,
odaadta anyjának, hogy tudjanak főzni a családnak.

Tin azonban többre vágyott, s egy szép nap álmot látott:
megkereste őt a Mester, ki többet tudott, mint az átlagember.
Nem tudván, hogy merre leli, elindult őt megkeresni,
hegyen-völgyön, bármerre jár, útja végén Mestere vár.

Negyvennyolc nap, nem kevesebb, míg Tin hiába keresett,
s már-már feladni kényszerült, mikor egy kőre -pihenni- leült.
Fáradtságtól elcsigázva, gondolkodva és elmélázva
felnézett; s mit látott? Az erdő mögött egy hegy állott!

A hegy lábához odaérve egy árus rohant elébe,
ki portékáját kínálta, de mindhiába: Tinnek nem volt semmi vágya.
Elindult hát fel a lépcsőn, bízva abban, hogy nem jött későn,
de nem várt módon az árus is jött, hogy eladhasson egy cipőt.

Nem kell cipő, hiszen már van! - mondta Tin, de az hajthatatlan:
elővett egy másik párat, s győzködte őt: azzal csak jól járhat.
S bár igaz: Tin cipője viseltes, pénze fogytán, zsebe üres,
ereje híján nem telt másra, sem egy fárasztó vitára.

Történt hát, hogy ellökte, hisz nem azért jött, hogy holmiját vegye:
Nemes cél és magasztos gondolat, mi vezette utamat,
s nem fogok most itt megállni, hogy egy öreggel leálljak tréfálni!
Továbbment hát, mert sietett, s közben az öregen jókat nevetett.

Felérve a hegyre kapu fogadta, rajta a szöveg: A türelem nyitja.
Kopogott hát, s szíve csak úgy dobogott: vajon ki nyit majd ajtót?
Kis alak jelent meg előtte, akár egy gyerek, csak felnőttbe':
Beengedlek, ha meg tudod mondani, mi okból merészelsz engem zavarni!

Tin csak állt ott és pislogott, nem várt szavakat hallott,
s végül összeszedte bátorságát: elmesélte látomását.
A kis alak csak hallgatott, nem szólt semmit csak mosolygott,
megvárta míg végez Tin, s csak utána mondta el a hírt:

A bölcs, akit te keresel, nem itt lakik, fent a hegyen;
lent találod az erdő mélyén, kis kunyhóban éldegél...
De talán még az is lehet, láttad őt idefele jövet:
kistermetű öreg ember, ki cipőt árul - ám ez csak lepel!

Nehéz tett és fájó sóhaj: fogytán volt már minden szóval.
Mesterével csúful elbánt, s ennél többet már nem várt.
Pedig az első leckét megkapta, hiszed vagy sem, Tin már tudja:
szívünkkel látni nem más, mint elengedni a látomást.