A sötétséggel küzdőknek..

Részlet a Dr. B. Kovács Judit által lejegyzett, Én, a SZERETET című könyvből:

"Minden rész Belőle, a Megformálatlanból és Megtapasztalhatatlanból indult az útra, és mind oda is tér vissza. Népetek nyelve ezt fogalmazta meg, hogy
„Egy-Szer Volt, hol Nem Volt, még az „Ó”-perenciás Tengeren is túl – vagyis ott, ahol még az egy, a Van sem létezett, a Teremtői Ős-minőségen, az Ős-vízen, Ős-anyagon is túl, és a mesét úgy fejezi be, hogy „Máig is Élnek, ha meg nem haltak”. Ez utóbbi azt fejezi ki, hogy még részei a körforgásnak, még itt élnek köztetek, a halállal azonban visszatérnek a Fénybe.
Ennél talán hűbben őrzi ezt a körforgást az a mesétek, amiben a szegény vándor elindult, hogy kiutat találjon a SÖTÉTből, de útján csak szörnyek és kísértetek kísérték. Amikor meglátott egy fényt, és követni kezdte, akkor utóbb mindig kiderült, hogy csalóka, hamis fény, a sötét árnya vezette.
Kereste, kutatta az utat, majd egyszer csak megszólalt egy hang, hogy figyeljen a szívére.
Amint a szívére figyelt, megjelent egy csodás nőalak, és kézen fogva elvezette az erdő szélére. Az erdő szélén a tündér köddé vált.
A vándor nagyon megszerette a lányt, és elkezdte keresni.
Kereste-kutatta az egész VILÁGon, de nem találta, végül egy bölcs öreg elmondta, hogy az a szépséges tündér a sötét erdőben él, és nem jöhet el onnan, amíg a sötétség él.
A legény elhatározta, hogy legyőzi a SÖTÉTséget. Visszament, most már önként e sötétbe azért, hogy megkeresse és kiszabadítsa a párját.
A leány nagyon megörült neki, és csókjaival borította.
A legény elkezdte keresni a sötétség hercegét és mélyét, de nem találta.
A tündér-leány elmondta neki, hogy a sötétséget csak akkor pusztíthatja el, ha valahogyan magába fogadja, mert csak így győzhető le.
A legény elszomorodott, nem tudta, hogy mitévő legyen.
Hogyan fogadhatna be ő ekkora sötétséget, hogyan tehetné ő Fénnyé a világot?
Amint így búslakodott, megszólalt a régi hang: „Mondd neki, hogy szereted őt, mondd neki, hogy elfogadod részednek.”
Ezt tette a legény. Visszament az erdő legsötétebb, legsűrűbb és legijesztőbb részébe, és ott magába hívta a sötétet. A sötét örült az új léleknek, és be akarta kebelezni, de amint a lélek befogadta, a legény megszólalt:
„Szeretlek és elfogadlak sötét, válj a részemmé, és légy egy velem.”
Nem számított erre a sötétség, és nem tudta, hogy mitévő legyen.
Eddig mindenki zokogott, amikor fel akarta falni, ez a legény meg elfogadja és szereti őt. A legény még azt is mondta, hogy ha ő is akarja, akkor segíthet neki Fénnyé tenni a világot.
Elgondolkodott a sötét: miért maradjon itt, ahol semmi mást nem tehet, csak ijesztgetheti a lelkeket. Mi lenne, ha ő is elmenne a legénnyel?
Mit veszíthetne, hisz itt már minden részt ismer, minden részt bejárt, és ő maga is igen unta már az egyedüllétet. Csak a tündér volt, aki időnként vigasztalta, és most, ha a legénnyel megy, akkor ő is a tündérrel mehet.
Ráállt tehát a sötét az alkura, és csak azt kérte cserébe, hogy a legény fogadja be őt teljes lényébe.
Miután a legény Fénnyé tette az árnyat, tündérvár termett az erdő helyén, és a tündérek és manók, akik eddig átkozott létben éltek, mind-együtt Fénnyé lettek.

Jézus, ez az ifjú, ez a gyermek, a tündér csókjával magába fogadta, és felemésztette a sötétséget. A sötét ma bennetek él. Fogadjátok el, és szeressétek, segítsétek a létet és a létét. Hagyjátok meg neki a választás, a szabad választás lehetőségét.
Ne féljetek! Ha a szívetek tiszta, akkor nem árthat nektek!"