A mindentudó koldus

Rendhagyó szilveszter éjjel áll mögöttem. Egyedül voltam, teljesen egyedül. Körülöttem csend, csak egy apró mécses fénye lengi be a szobát. Leírhatatlan érzés volt. És végre, 2008. december 31-ről 2009 január 1-re virradó éjjelen megtaláltam a magam rózsáját. Régóta fejtegettem róla a hagymahéjat, s volt idő, amikor azt hittem, már sosem lelek rá.
De most megvan végre.

Hajnalban, az átélt csoda hatása alatt írtam ezt a kis történetet, amit most átadok Nektek, mintegy újévi köszöntő gyanánt:

Az emberek között futótűzként terjedt a hír, ami szerint a minap különös koldus érkezett a faluba. Azt mondják, alig pár napig óhajt csak errefelé tanyázni, aztán megy tovább. Hogy hová, merre, senki sem tudja, de annyi bizonyos, hogy ez a koldus a világ összes kérdésére tudja a választ. Ami óta csak betette a lábát a faluba, s lekuporodott a déli kapunál álló, évszázados gesztenyefa tövébe, csak úgy kígyóznak előtte a soha véget nem érő sorok. Az emberek türelmesen álldogálnak, napkeltétől napnyugtáig is, ha kell, s mind arra vár ily türelemmel, hogy végre megkapja a választ élete legnagyobb kérdésére.

A falu bírájának, ahogy fülébe jutott a hír, hatlovas fogatán kikocsizott menten a déli kapuhoz, saját szeméve meggyőződni az igazságról. Mesebeszédnek vélte, ám tévedett. Még félúton sem járt, arrafelé és abban a napszakban szokatlan tömegre lett figyelmes. Az emberáradatnak csak nem akart vége szakadni, ahogy a fogat haladt a déli kapu irányába, s a végén a bíra kénytelen-kelletlen megállapította, hogy bizony úgy van az, ahogy hallotta. Csakugyan ott üldögél a fehér köpenyes koldus, és csakugyan ott feszít a fél falu, arra várva, hogy elébe járulhasson. A másik fele csak azért nem, mert már megkapta a maga válaszát a maga kérdésére.
Tyű, már akkor be szerette volna ő is feltenni a maga kérdését! Nem egyet, de többet is, és mindre megkapni a feleletet, szépen sorra. Megkérdezné, hogy vajon lesz-e belőle – amint azt titkon reméli – a vármegye főbírája, mennyi haszon üti ezért a markát, meg hogy…Á, ő biz oda nem járul a koldus elébe, akárha Isten színe elé menne.
Nem ő!

Sóvárgó szemekkel figyelte egy ideig, onnan a távolból, a fehér ruhás alakot, ahogy ott gubbaszt, török ülésben a vén fa lombjának árnyában, s derékig érő, hófehér szakállába bele-belekap a lenge nyári szellő.
- No nem! Ó, hát ő aztán bizonyosan nem! Nohiszen, még csak az kéne! Olyat még nem látott a világ! – dohogott magában, azzal visszahajtatott a faluházára.
Ám csak nem hagyta nyugodni a dolog, kíváncsisága egyre türelmetlenebbül sarkalta, főleg mivel félő volt, hogy lassacskán letelik a „pár nap”, a koldus elillan, nyoma vész, s ő már sosem tudja meg a választ a kérdéseire.
Kisvártatva két fogdmeg termett a vén koldus előtt. Nem szóltak azok semmit se, csak fogták az öreget, s már vitték is. Egyenest a faluházára.

Az öregember mosolyogva nézdegélte a főbíra szigorúan összefutó, vaskos fekete szemöldjeit, meg az alóluk kivillanó, szúrós pillantását, ahogy az végigvizslatta őt, tetőtől-talpig. Meg se rezzent, csak állt, szálfa egyenesen, mosolygós arccal.
- No, halljuk, te öreg! – morrantotta a falu elöljárója hosszas nézelődés végeztével. – Igaz-e, hogy a világ összes kérdésére tudod a választ?
- Nem igaz – vágta rá gondolkodás nélkül az öreg.
A főbíra vonásaira mintha megkönnyebbülés, a „na ugye, én megmondtam” érzésének büszkesége, meg némi csalódottság telepedett volna.
- Szóval nem igaz!
- Nem.
- Volt már, amire nem tudtad talán?
- Volt.
- Éspedig mi volt az?
- Hogy tudom-e a választ a világ összes kérdésére.
Az elöljárónak pillanatra elakadt a szava, ahogy szemöldjei a homloka közepére csusszantak.
- De hiszen megválaszoltad az imént.
Az öreg elmosolyodott.
- 110 évem alatt a világ összes embere nem tehette fel még nekem a világ összes kérdését, s én nem adhattam választ rájuk. Tehát nem állíthatom, hogy a világ összes kérdésére tudom a választ, mert nem tudom, hogy tudom-e. Vagyis a válasz nem, hisz erre a kérdésre nem tudok megfelelni.
A főbíra furcsán bámult rövid ideig, mintha magában azon tanakodnék, most akkor a bolondját járatják-e vele, avagy sem.
- Ne packázz velem, te öreg, mert igen megütheted a bokád! – mondta aztán, csak úgy a biztonság kedvéért, miheztartás végett. Tudod-e, ki vagyok én?
- Én tudom. De vajon te tudod-e?
A főbíra most már kezdett csakugyan felháborodni.
- Még hogy én tudom-e? Micsoda orcátlan kérdéseket merészelsz te nekemszegezni? Még hogy én tudom-e, ki vagyok?
- Ki vagy?
- A falu főbírája – érkezett a válasz, s mellé az elöljáró úgy kihúzta magát, olyan peckesen ült a székében, hogy félő volt, tán a zubbonyáról kisvártatva lepattog az összes gomb. Az öreget azonban láthatóan nem hatotta meg ez a kijelentés.
- És még ki vagy? – kérdezte mosolygós szemekkel.
- Én vagyok a falu leggazdagabb embere. Az én szavam többet nyom a latban, mint a falu összes lakójáé együtt véve.
- No és még ki vagy? Ha nem lennél főbíra, ki lennél akkor?
Amannak jól látható zavar ült ki az arcára, ahogy megpróbálta elképzelni ezt az elképzelhetetlen helyzetet. Méghogy ő ne lenne főbíra! Mindazonáltal belement a játékba.
- Akkor a feleségem ura vagyok. A fiaim apja. Az anyám fia, a falu polgára, a barátaim barátja, a házam gazdája, meg annak a hatlovas fogatnak a gazdája, ami ott áll kinn, tekints csak ki az ablakon! – A vége kissé türelmetlenre sikeredett, de az öregnek szeme sem rebbent. Kinézett a hatlovas fogatra, majd fénylő szemekkel beszélni kezdett.

- Képzeld azt, hogy ott fekszel odafenn, annak a magas hegynek a legtetején – emelte karját az ablak felé, s mutatott a hegy irányába anélkül, hogy pillantását levette volna a bíra kivörösödött képéről. – Alattad puha fűszőnyeg, körülötted tarka virágok, orrodban érzed édes illatuk, köröskörül madárcsicsergés hallik, meg a közeli patak csendes csobogása, s a szellő zizzenése a fák lombjai közén. Az ég kékjében hófehér bárányfelhők úsznak, egyikük mögött elbújt a napkorong. A világ ugyanilyen, de valami varázslat eltüntette a többi embert. Egyedül vagy. Egyes-egyedül a nagyvilágban. Ki vagy te akkor? Mert már nem vagy a falu főbírája, nincs ki s mi felett bíráskodnod. Már nem te vagy a leggazdagabb hisz senki sincs, aki náladnál szegényebb lenne. Már nem a te szavad nyom a legtöbbet a latban, hisz senki más meg sem szólal, és neked sincs kihez szólanod. Már nem vagy a feleséged ura, a fiaid apja, a barátaid barátja, ámbár a házad és a hintód gazdája, no, az még vagy.

Az elöljáró szemei rácsodálkoztak az öregre, s jó ideig megültek rajta.
- Sokra megyek vele, ha úgyse lássa senki! – mormogta végül az orra alatt. Aztán hirtelen felragyogtak a szemei. – Felelj meg te a kérdésre, hisz azért vagy itt, és te vagy az, aki a világ összes kérdésére tudja a választ – mondta gúnyosan.
- Senki, és semmi vagy – vágta rá a világ legtermészetesebb módján az öreg. – És minden bajod-gondod abból fakad, hogy valaki és valami vágyol lenni, s ezért nem kíméled a fáradtságot, nem kímélsz sem Istent, sem embert, s mindezt csak azért, hogy másnak mutatkozz, mint ami valójában vagy, mert ami vagy, az nem akarsz lenni. A szél csak fú, és nem akar víz lenni. A víz csak folyik, és nem akar tűz lenni. A tűz csak melegít, és nem akar Nap lenni. Teszi a dolgát, teszi, amihez ért. Egyedül az ember nem akar az lenni, ami. Ne azt kérdezd, ki vagy, kérdezd azt, mit teszel! Isten világában semmi nincsen csak úgy, mindennek megvan a maga rendeltetése. Lenni és tenni a szél esetében, a víz esetében, a tűz esetében ugyanaz. De a fény, a Föld, a Nap, a Hold, a csillagok, a fák, virágok, fűszál…Mind-mind tesz, s ezáltal van. Teszi, amit a teremtő kimért rá, s ha nem tenné, nem is lenne többé.
TE, EMBER, mit teszel azért, hogy légy?

Az elöljáró tátott szájjal bámulta az öreget, ahogy az pár lépéssel közelebb jött.
- Ha mosolyogsz, mosoly vagy. Ha szeretsz, szeretet vagy. Ha figyelsz, figyelem vagy. Ha beszélsz, szó vagy, Isten igéje. Ha gondolkodol, jövő vagy, megvalósítandó gondolat. Ha alszol, álom vagy. Ha gyűlölsz, te vagy a gyűlölet, s gyűlölj bármit, magad is azzá leszel. Ha haragszol, te vagy a harag. Ha ölsz, te vagy a pusztítás, te vagy a rombolás, a halál. Az vagy, amit teszel, mert lenni egyenlő a tevéssel. Csak figyeld magad! Soha nincs olyan, hogy épp ne tennél valamit. Na, az vagy te, és senki, semmi más, hasztalan hajszolod a címeket, a javakat. Az vagy igazán, ami akkor is lennél, ha egyedül lennél a világban. A tűz sem nézi, melegszik-e valaki a melegénél, vagy gyönyörködik-e valaki a lángjában. Csak ég, s ezáltal van.
Az öreg sarkon fordult, s szó nélkül kiballagott a teremből.
A főbíra hosszan bámult utána.
Aznap este gyalogszerrel bandukolt haza. Útközben ő volt a megvalósítandó gondolat. Majd mosollyá lett, ahogy felnézett a sárgán ragyogó teliholdra, meg a körülötte táncoló csillagokra, s végül öleléssé vált, ahogy a háza kapujához érvén nevetve átölelte az út szélén álldogáló öreg diófát.

És Te, Barátom?
Mondd meg, ki vagy!

Eddig a történet.
Végre megkaptam a választ életem legnagyobb kérdésére. Ki vagyok? Hónapok óta keresem-kutatom önmagam. Közben számtalan "darabra" leltem, ami azonban nem én vagyok. Ahogy az ember kezd emlékezni az elmúlt életekre, hajlamossá lesz még inkább elveszíteni önmagát, minden érzés egy egykor élt aspektusé, de hol vagyok közöttük ÉN? KI VAGYOK ÉN?????

Mestereink azt mondják, az érzéseink töltik fel energiával a különféle helyzeteket. De azt nem mondták - vagy csak én nem figyeltem oda -, hogy a különféle helyzetek töltik fel energiával az egyes lehasadt lélekrészeinket, akik teremtenek bennünk, helyettünk, s úgy teremtenek, hogy megőrizhessék saját, csorba identitásukat. Minden helyzet egy dráma, emberek játsszák egymással, s minden dráma egy-egy aspektus életben tartója, energiaforrása. Minden lehasadt tudatrész azt hiszi, hogy őrá szükség van, neki léteznie kell, ilyen vagy olyan oknál fogva, s helyzeteket teremt, melyek e hitét erősítik. Máskülönben megszűnne létezni, ám azt nem szabad, azt nem lehet.
Csak tedd fel Magadnak a kérdést, játszanám-e ugyanezt a színdarabot, ha egymagam lennék a világon.
Érezném-e, gondolnám-e ugyanezt, ha egymagam lennék a világon?

Ez a kérdés az ÚT A RÓZSÁDHOZ!!!!

Az vagyok ÉN, aki akkor is lennék, ha egyedül lennék a világon.
Isten vagyok, az Ő szívével-lelkével érzek, az Ő szemével látok. Szép vagyok-e, vagy csúnya? Értelmezhetetlen fogalmak, hisz egyedül vagyok. Gazdag vagyok, vagy szegény? Gazdag vagyok. Bizony, nagyon gazdag, hisz megteremtettem a világot azért, hogy beleköltözzek, s gyönyörködjek szépségében. A Világ, a Föld az én OTTHONOM.
A Föld két kézzel kínálja javait, s mivel szívem csordultig van szeretettel Iránta, sosem tennék kárt benne - Isten gyermeke nem rombolja a saját otthonát -, hálásan elfogadom mindazt a temérdek csodát, amit nekem szánt. Isten gyermekének. Elmondhatatlanul gazdag vagyok. Minden, ami körülöttem létezik, értem, nekem van. Hogy gyönyörködtessen, hogy boldoggá tegyen, hogy gondoskodjon rólam. Nekem nincs más dolgom, csak hálásnak lenni ezért,s szeretni mindent.

Bármilyen helyzetben találom magam, bármilyen érzés éled a szívem mélyén, csak figyelek. S megkérdezem, érezném-e ugyanezt, ha egymagam lennék a világban, ahogyan Isten is egymaga volt. Érzéseim az Ő érzései, tehát nem érezhetek mást, csakis azt, amit Ő érzett, mikoron életre hívott engem. Minden más idegen, hozzám nem illő érzelem. Az már nem ÉN vagyok.

Boldog Új Évet Nektek! :)