Egy kis meglepetés -Kuthumitól

Imádom Kuthumit: Adamus oldalán találtam Dóri csatornázta

Namaste! Namaste mindazoknak, akik ismernek és mindazoknak, akik még nem ismernek engem, de most kezeskedem róla, hogy meg fognak! Kuthumi vagyok, utolsó földi nevemen, Kuthumi Lal Singh, egy ugyanolyan angyal, vagy entitás, mint az én Adamus barátom, aki meghívott engem ebbe az ő csodás tanítás sorozatába, mert úgy ítélte, kicsit szárazra sikerült a legutóbbi lecke, és nem szeretné, hogy szétforgácsolódjon a piciny agyatok. És most jön Kuthumi, és megöntözi azt. Ó, az én csodálatos kis barátaim, akik néha olyan komolysággal olvassák ezeket a valóban felemelő és csodás tanításokat, hogy még a nyelvük is lóg belé! Most egy picit pihenünk, egy picit viccelődünk, mert én úgy látom az arcizmaitoknak az a része, ami a nevetést hivatott az orcátokra csalni, kezd elcsökevényesedni! Olyanok vagytok néha, mint az ecetes uborka a befőttesüvegben, kicsit még zöldek, kicsit néha savanyúak, és azt a tetőt meg nagyon szorosra zárta némelyikőtök, aztán ott néztek ki az üveg falán a kis uborka szemeitekkel, vágyakozva a terített asztalra. Na, hopp, most mindenki kiugrik ebből az ecetes léből, kicsit kiszellőzteti a fejét, mert a végén mumifikálódtok ám!

Amikor itt vagy a Földön valahogy történik egy érdekes dolog, és én ma igazából erről szeretnék beszélni veletek. Történik egy érdekes dolog, amit én magamban nem tudok máshogy nevezni, mint egyfajta síró-bohóc effektusnak, tudjátok, amikor a cirkuszi bohóc arcára oda van festve a mosoly, de valójában belül sír, belül szomorú. Igazából ez a szomorúság abból fakad, hogy elszakítottnak érzitek magatokat, igazából ez a szomorúság annak a kifejeződése, hogy ott a porondon ti egy bohócjelmezben vagytok, és sokan nem tudnak azonosulni ezzel a nagy piros orral, a hatalmas fekete kalappal, és azokkal a csálé lábakkal és cipőkkel, aminek az orra olyan, mint egy bokszkesztyű. Ott csetletek-botlotok a színpadon, arcotokra festett idétlen mosollyal, de közben tudjátok, hogy mindez csak egy szerep, mindez csak egy álca, mindez csak átmeneti, mert az előadásnak hamarosan vége lesz, és a fehérmosolyú, piros orrú, keménykalapos, csámpás bohóc leveti a bohócjelmezét, és igazából akkor lesz, az aki, ott a hózentrógeres gatyájában, a kis lakókocsijában, nem pedig a tarka égőkkel megvilágított fűrészporos manézs közepén. És ez szomorúsággal tölti el a bohócot. És ha a bohóc belül szomorú, akkor az előadása drámai színezetet kap, valahogy árnyaltabb lesz, mert a bohócjelmez mögötti szomorúság, az még sokkal szomorúbb dolog, mint ha a hózentrógeres szomorkodik a lakókocsija előtti lépcsőn, bohócgúnya nélkül. Most játsszunk egy picit ezzel a képpel, hogy megmutassam nektek egy kis iróniával, milyenek is vagytok, és segítsek abban, hogy amíg álltok a színpadon, e mögé a nagy piros orr mögé bújva, a nevetésetek valódi legyen, a trombitátok örömmel megtelve harsogja be a hatalmas színes sátort.

A bohócot meghívják a napi tévé showba, hogy megmutassák az igazi arcát. A bohóc szívest örömest enged a meghívásnak, mert szereti megnevettetni az embereket. Nem törődik a riporter szándékával, aki a valós arcára kíváncsi, ő abban a hitben él, hogy mindenki csak a nevető arcát kívánja látni. A riporter nem kis megrökönyödésére, az élő adás helyszínére nem az általa várt hózentrógeres, egyszerű ember érkezik, hanem a kipingált bohóc a nagy piros orra mögé bújtatott arcával, pepita zakójában, kis trombitával a kezében.

Kezdődik a beszélgetés: 5, 4, 3, 2, 1!
- Hölgyeim és uraim, fogadják szeretettel mai vendégünket, a Világjáró Vándorcirkusz Csuda Pofa Bohócát! Üdvözlöm Bohóc úr! Megmondaná a valódi nevét, kérem a nézőknek?
- Csuda Pofa!
- Én ezt értem, de én a maga valódi nevére lennék valójában kíváncsi, mert szeretném megmutatni a nézőknek a piros orr mögött megbúvó embert is!
- Jaj maga is egy csuda pofa! (Bohóc várakozva néz körül, várva a nevetést, ami kis idő múlva fel is csattan a show nézőterén) - Jó, akkor hagyjuk a nevét. Szólíthatom akkor Bohóc úrnak?
- Nem, semmi esetre sem!
- Akkor mégis hogyan szólítsam?
- Valóban csuda pofa maga, hát csak vicceltem! (Halk nevetés.) Szólítson, ahogy csak akar, kedves Riporter úr! Szólíthatom Riporter úrnak? (Bohóc körülnéz, várja a nevetést, halk kuncogás a nézőtéren.)
- Jó, hagyjuk a formaságokat! Kérem, meséljen a munkájáról, hogyan képes nap, mint nap megnevettetni az embereket? Nem fárasztó ez?
- De, valójában borzalmas dolog. Amikor az embernek semmi kedve semmihez, akkor nevettetni, nagyon borzalmas dolog. Csak vicceltem, riporter úr, csak vicceltem!!! (Kis zavar a nézőtéren, majd nevetés.)
- Ön soha sem szomorú, Bohóc úr?
- De, mindig szomorú vagyok, ha bohóckodnom kell. Tudja, ebben az a szomorú, hogy amikor bohóckodom, nem tudok szomorú lenni! Ért engem riporter úr, az a szomorú, hogy nem lehetek szomorú! Milyen vicces, ha, ha, ha!
- És amikor nem bohóckodik? Amikor átlag emberként él, akkor milyen a kedve?
- Igazából, nincs kedvem.
- Ezt hogy érti? Nincs kedve semmihez?
- Már hogy ne lenne!
- De hiszen most mondta, hogy kedvetlen!
- Nem, nem vagyok kedvetlen, mert ez feltételezné, hogy van kedvem bohóckodni. De nekem nincs! Hát nem vicces? (Kinéz a közönségre, közönség néma csendben ül.)
- Miért lett bohóc? Hogy jutott eszébe, hogy pont ezt a szakmát válassza?
- Csak bohóckodtam, mikor ezt választottam.
- De most már komolyan csinálja, nem?
- Komolyan bohóckodni, de hisz az lehetetlen riporter úr! Az lehetetlen!!! (Kinéz a közönségre: taps. Riporter láthatóan kezdi feladni a küzdelmet.)
- Hát köszönöm a beszélgetést, Bohóc úr! Tudja én valójában, szerettem volna bemutatni egy bohóc valódi arcát, de maga ezt nem kívánta nekünk megmutatni. Mi ennek az oka?
- Hát, hogy bohóc vagyok.
- És egy bohócnak nincs valódi arca?
- Dehogynem.
- Akkor megmutatná nekünk, kérem? Levenné a krumpliorrot képletesen egy pillanatra?
- Hogyne, hogyne riporter úr! Tessék, íme a bohóc, bohócorr nélkül! (Leveszi a nagy piros orrot) - Hát nem vicces? Egy bohóc, bohócorr nélkül!!! (Közönség hahotázik.)
- Maga mindenből viccet próbál csinálni, Bohóc úr! Pedig, néha nem ártana egy kis komolyság is, az emberek biztos kíváncsiak arra, ki is ön valójában!
- Hát ki más lennék! Csuda Pofa, a Világjáró Vándorcirkusz bohóca! (Bohóc feláll, meghajol, nagy taps, riporter reményvesztetten ül.)
- Hát köszönjük Bohóc úrnak a beszélgetést, és kívánjuk neki közösen, maradjon mindig ilyen vidám, mint amilyen!
- Csuda pofa maga, ahogy viccel!!! Nagyszerűen megtanulta a mesterségemet, ilyen rövid idő alatt! Egyáltalán nem reménytelen eset, egyáltalán nem! (Bohóc feláll hajlong, nagy taps, majd kifele menet direkt elbotlik a cipőjében, hasra vágódik, hatalmas nevetés, majd csámpázva távozik.)

Ismerős a szituáció, barátocskáim? Felismertétek magatokban Csuda Pofát? Itt vagytok a bohócjelmezben, és mindent megtesztek azért, hogy valódi bohócnak látszódjatok. Csetletek-botlotok, próbáltok úgy tenni, mintha könnyedén vennétek a dolgotokat, mosolygó álarcot festetek az arcotokra, nagy piros orr mögé bújtok, és belül meg kicsit komorak és szomorúak vagytok. Mintha a bohócjelmez ezt követelné meg. Mintha az, hogy idejöttetek bohóckodni egyet, olyan rendkívül komoly és szomorú dolog lenne! Mintha nem ti választottátok volna ezt magatoknak! Mi lenne barátocskáim, ha egyszer valóban nevetne ez a bohóc? Honnan ered ez a szomorúság, ez a komorság, ami néha a szíveteket nyomja? Tudjátok, sokáig itt a Földön járva-kelve, én is hozzátok hasonlóan, ilyen síró bohóc voltam. Próbáltam mindent megtenni, hogy egyre "bohócabb" legyek, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy egyre jobban hasonlítsak ehhez a bohóchoz, akinek a ruháját magamra öltöttem, akinek az arcát magamra festettem. Próbáltam megragadni ezt a bohócot, és hasonulni hozzá. Próbáltam megtanulni ezt a Kuthumi Bohóc szerepet, de ahogy ezen fáradoztam, azt vettem észre, épp egyre távolodom ettől a szereptől, és nem hogy egyre vidámabb bohóc nem vagyok, hanem egyre elkeseredettebb lettem, és egyre kétségbeesettebben kerestem magamban ezt a bohócot, addig a pontig, míg ez a két rész szétszakadt. Egész egyszerűen leszakadt rólam a pepita zakó, leesett a piros orr, és a sok sírástól lefolyt a számról a rajzolt mosoly. És akkor ott álltam pőrén magamban, a levedlett jelmez fölött, és elképzelni nem tudtam, akkor ez most ki is itt valójában? Ki ez a maszatos arcú, meztelen, síró figura? Nem tudtam elképzelni sem, hogy bohócjelmez nélkül hogyan lehetnék képes nevetni. Hogyan lehetnék képes a csálé cipő nélkül járni! Hogy léphetek így az emberek elé, hiszen nincs már a hatalmas piros labda az orromon, ami mögé olyan jól elbújhattam! És akkor történt valami, barátocskáim. El kezdtem ezen a szánalmas és reményvesztett helyzetemen szívből kacagni. Elkezdtem kinevetni ezt a levedlett figurát, ahogy ott állt a meztelen pipaszár lábain, arcán a szétfolyt festék, akár egy buta gyerekrajz, orra vörös még az oly sokáig hordott műorrtól, és az egész jelenség most volt igazából vicces, ez volt az igazi bohóc, aki képes volt nevetni. És ahogy lassan felöltöztem az egyszerű gúnyámba, lemostam arcomról a festékfoltokat, megdörgöltem az orrom, és eldobtam a semmire sem jó trombitám, rájöttem; ez, aki most itt áll megmosakodva, bohóc jelmez nélkül, ez volt az a rész, amelyik sírt a bohóc jelmez alatt, ez volt az a rész, amelyik próbált minél inkább "bohócias" lenni, és ez volt az a rész, aki végül ledobta magáról ezt a jelmezt. Ez ám a megvilágosodás, ez ám a felemelkedés, ez ám a mindent elveszítek élménye! Ho-ho-hó! Most sokan csóváljátok a fejeteket: ugyan már, ezt a jelmez alatti részt mindenki ismeri magában, az mindenkiben ott van! Ho-ho-hó! Tudjátok ti, hány ember éli úgy a Jancsi bohóc szerepet, hogy el sem tudja képzelni, van ezen kívül más is? Tudjátok, hány ember nevet nap-mint nap, csetlik-botlik nap, mint nap úgy, hogy mind a nevetést, mind a csetlést-botlást valódinak gondolja? Hányan hiszik azt, ha levedlik majd ezt a bohócjelmezt, alatta nincs is semmi? Ők valójában nem is síró bohócok, mint ti, kis barátaim, ők valójában bohóccá váltak az idők során. Csetlő-botló bohócokká. Hölgyeim és uraim! A Világjáró Vándorcirkusz színpadán Jancsi Bohóc! És jön Jancsi bohóc, és idétlenül csetlik-botlik, elesik a saját lábában, fejbe vágja magát a dobverőjével, felemel egy játék súlyt, ami alatt összerogyik, kipukkasztja az összes színes lufiját, majd térdét csapkodva hahotázik önnön bénaságán. A közönség meg tapsol, ováció, nagyszerű, nagyszerű, micsoda remek alakítás, micsoda párját ritkító móka! És Jancsi bohócot ez élteti, a közönség igényei szerint bukfencezik, viccesen fintorgatja az arcát, színes kendőket húz elő a zsebéből, amit aztán, úgy tesz, mintha lenyelne, fejen állva pörög körbe-körbe, aztán seggre huppan. Hölgyeim és uraim! A csodálatos és mindig vidám, Jancsi bohócot látták! Majd mikor visszavonul a színpadról, levetvén a bohócjelmezt, ül a lakókocsija lépcsőjén, és az eget bámulja. Rugdalja a kavicsokat, és az eget bámulja, és alig várja, hogy kezdődjön a következő előadás, a következő fejen pörgés, mert igazából az ő, ez a köveket rugdosó, eget bámuló, ez egy árnyék én, egy fölösleges teher. Ismerős, pajtikáim, ismerős a sztori?

De mondok én nektek valami bíztatót, mielőtt még belemerülnétek a szegény Jancsi bohóc drámájába! Ti legalább már sírtok! Bizony, és ez nagy dolog! Ott van bennetek a hózentrógeres fazon, aki már tud sírni néha, a bohóc mivolta alatt. Aki képes felzokogni, mikor vége az előadásnak! Aki, miközben idétlenül csetlik-botlik a színpadon, és rém hamisan fújja a trombitáját, közben tudja, hogy de ő tud ám rendesen járni és trombitálni! Csak hát a közönségnek még ez kell. A csetlés-botlás, meg a fals hangok. És emiatt belül sír az a bohóc, de ez nagyszerű ám! Hopp, hopp, hopp! Ha tud sírni ott bent az a hózentrógeres a fals hangok hallatán, az nagyszerű! Mert akkor megvan, felébredt az álomból, csak még nem tudja igazán, hogyan kell megválni a bohócjelmeztől, mert a közönség rajta tartja! De innen már nincs visszaút, tapasztalatból beszél Kuthumi, tapasztalatból mondom, én, aki ezt ugyanúgy, mint ti, itt a Földön jártam ám végig! Nem volt menekvés, amikor elkezdett a bohócban zokogni az a valaki, onnan már nincs megállás! És a vége mindig a kacagás, az igazi felhőtlen kacagás! Amihez nem kell festék, és nem kell krumpliorr! Amihez nem kell más, mint elengedni, elengedni mindent! Nem félni, hogy lehullik a jelmez, és akkor ott álltok a színpadon pőrén! Hiszen ennél viccesebb úgy sincs, nem? Ez a legviccesebb, amikor a bohócról leesik a ruha, és ott áll szétmázolt arccal, kezében az orrával! A többi nevettetés ehhez képes csak silány utánzat, hamisítvány, kóklerség! Hát miért ne lennétek igazi nevettetők? Miért ne vállalnátok azt, ami valóban a lényetek? Minek ide jelmez, barátocskáim? Ehhez azonban az kell, hogy tudjatok magatokon nevetni! Tessék, nézd meg magad, nézd meg ezt a bohócjelmezt, és nézd meg, milyen vicces is ez az egész! Nézz magadra, hát nem röhejes? Ez az egész komolyság, ez az egész arcodra festett mosoly, és az a hatalmas piros orr? Nézd meg, ahogy most ülsz és olvasod ezt a kis irományát Kuthuminak, aki már megtanult önmagán nagyokat nevetni. Nézd meg magad! A ráncba rándult homlokod, a széken szétterülő combod, azt a kis hurkát a hasadon, és azt a sokszor ökölbe szoruló kezedet! Csodálatos jelmez, csodálatos! Nagyszerű mestermunka, és a maga nemében páratlan. De csak egy jelmez! De csak egy álca! Ott van alatta az igazi, ott lapul alatta a valódi. Aki szívesen játszik bohócosat, hiszen ő választotta ezt, de csak akkor, ha ez nincs ráerőltetve.

Azt mondom neked, pontosabban rád kiáltok: Nevess!!! Nos, mindent fogsz tudni csinálni, csak nevetni nem. Élvezd az életet! - "Húha, ez nagyon komolyan hangzik, akkor jó, megpróbálom élvezni. Hm, azt hogy is kell? Élvezni akarom az életet!! Jaj, de nehéz, na még egyszer... Márpedig élvezem az életet!!! A fene vigye már el ezt az egészet, nem megy! Na még egyszer! Csak azért is, ha bele döglök is, élvezem ezt a rohadt életet!!!" - Vicces ugye? Na, mondtam én! Ezt csináljátok. Nevess! - "Jaj, jaj, jól van nevetek! Ha-ha -ha. Na, jó volt?" - Nem, nem béna volt. Silány volt. Vacak volt. Ahogy ti mondanátok, műanyag volt. És amíg ezt teszitek, hopplá-hopp, lassan elkezd eltűnni bennetek az, aki eredendően élvezi az életet, aki eredendően mindig nevet, és pontosan azért választotta ezt a mókás bohócjelmezt, mert ez hűen kifejezte, aki ő. És amikor felvette, egyszer csak megijedt, hogy: "Húha, akkor most nekem nevetnem kell? Hűha, akkor most nekem nevettetnem kell? Hűha, akkor most nekem bohóckodnom kell? Na, jó próbáljuk meg, hogy is kell ezt? Na, valahogy így: „Csak azért is élvezem, ha megdöglöm is, ezt a rohadt életet!" És ezzel a produkcióval járjátok a világot a Világjáró Vándorcirkusz bohócaként, arcotokon a mű mosollyal, orrotok mögé bújva, de idővel felzokog bennetek egy hang, felsír, mint egy újszülött csecsemő, az, aki azért választotta ezt a játékot, hogy nevessen igazából egy jót. És ha hagyjátok, hogy kisírja magát, idővel a sok könny lemossa arcotokról a festéket, szétázik a foltos ruha, leesik a bohócorr, és akkor feltör belőletek, valahonnan nagyon mélyről az az ősrégi kacagás, amivel idejöttetek, és amit a nagy erőlködésben, hogy nevessetek, elfelejtettetek. Ha-ha-ha, barátocskáim, ez vár rátok, mi ezt pontosan látjuk. Most még talán könny áztatja a kis bohócpofitokat, de tudjátok, ez az első jele, hogy felébredt bennetek az a hózentrógeres fazon, az igazi énetek.

Öröm volt nekem megosztani veletek ezeket a gondolatokat, és hatalmas érdeklődéssel figyelik most az éteri szemek Adamus és drága szíve választottja, valamint a ti közös munkátokat, igazán nagyszerű azt látni, hogy közületek oly sokan milyen csodálatos átalakuláson mentek keresztül. Ugye tudjátok, hogy nektek különleges szerepetek van? Ugye tudjátok, és felfogjátok, mit jelent, hogy itt lehetünk így együtt, és elkezdtetek valamit, valami korszakalkotót így együtt, és ez amikor kiterjed és szétfolyik, mint a folyó a tengerbe, ti lesztek azok, akik az energiáitokkal ennek a folyónak a sodrását ezáltal a tenger nagyságát is meghatározzátok? Ó az én csodálatos kis barátaim, kis síró bohóckáim, köszönöm a figyelmeteket és a könnyeiteket! Namaste, namaste, Kuthumi vagyok, és még találkozunk ezen csatornán keresztül, Kuthumi itt marad egy kis időre veletek!

Imádom Kuthumit: Adamus oldalán találtam Dóri csatornázta
A tanitásai itt találhatók:http: www.adamus-saint-germain.hu