NAP SOROZAT 1. NAP ÉS EMBER

Üdvözlök Mindenkit!

A szeretet, jóindulat és igazságosság ibolyafényén érek el hozzátok.

Ez a nap különleges számomra, mert Ati újból hajlandó megnyitni előttem kapuit, s én a híresen neves Zedek herceg újra szólhatok. (közben erősen hahotázik)

Amit meg szeretnék osztani veletek a mai napon az a Nap és Ember közötti szépséges kapcsolat kifejtése.

Kezdetek óta a nap végtelen sugarát bolygókra vetítve információt juttat az alacsonyabb frekvencián rezgő, sűrűbb anyagi világokba. Ezt a „funkcióját” azért töltheti be olyan jól, mert csillagként ebben az univerzumban átjárót képvisel az anyagvilág és az étervilág között. Fénylő lobogása hullámokat gerjeszt, melybe a felsőbb világok finomabb rezgéseit plántálja csodás lényén keresztül. Pontosan olyan ez, mint amikor saját angyaloddal beszélsz. Érzések, képek, gondolatok gerjednek a test taván. Villámok, s szelek rajzolják a felszínt, s energetizálják a mélységet. Aztán mindezek összessége szó-formákba tárolódik, s végül itt landol a papíron. Fizikai formát ölt, s anyagi információ hordozóvá válik.

Ha már itt tartunk, hagy említsem meg, hogy a szó, akár egy akkumulátor cella nem más, mint az információ-energia tároló edénye. S úgy, akár az elem, időről időre töltésre szorul. Kimerül, töltöttségi állapota megváltozik, esetleg idejét múlttá válik, ahogyan a zsebtelep a gombelemek világában.

Lényed feltölti ezt a szó elemet, s azt bármikor előhívhatod, de át is adhatod másoknak. S ahogyan egy elemet is sok módon felhasználunk, autó megy vele, vagy zseblámpa, úgy a szó is átalakul, attól függően ki, mi fogadja.
Szóval a Nap sugarába plántálja hatalmas látóterének érzéseit, s így hullámában továbbítja többek közt a Föld felé.

Volt idő, s az eonok tengerén nem is oly rég, mikor még az itt élő népek fogták ezt az adást. Távoli galaxisok üzeneteit épp úgy, mint az Androméda új hercegének születését, az Isten világok magas rezgéseit, üzeneteit, terveit.

Ez a befogadó képesség tette lehetővé például az utóbbi jégkorszak katasztrófáinak elkerülését. A népesség és természet világ időben történő biztonságos helyre költöztetését.

Ekkor jöttek létre azok a csodálatos mini-kultúrák, melyek Atlantisz, Ata-Isis, Mieyhun neveken ismert meg a mai világ.
A Nap információit felhasználva ezek az ún. mini kultúrák csodálatos közösségeket építettek, s erre bizony nagy szükség is volt, már csak a helyszűke végett is. Birodalmak jöttek létre nemcsak a térítők körüli szigeteken, de föld és víz alatt is.

Együttélésük alapja a kölcsönös szeretet, tisztelet és az egyén kiválósága voltak. Vezetőik a Nap, s a csillaglények.

Ezek a rendszerek a tér tágítására holografikus tereket hoztak létre. Hatalmas templomokat, csarnokokat, házakat és palotákat. Emlékszem egyik aspektusom lakása egy zöldellő domboldalon pihent. Kívülről annyit láttál, hogy van a dombocska, körben dús, életerőtől duzzadó növényzet, s egy kicsiny fehér kapu az oldalán. Mikor bementél sötétség fogadott. Egy kis terem. Ahogy „felkapcsoltad a villanyt” hirtelen hatalmas csarnokban találtad magad. Mívesen csipkézett, boltívekkel tagolt, élő képekkel színesített hely volt ez, s legfőképp tágas.
Így működött akkoriban a holografikus térformálás.
Ahogy az ember cseperedett, ahogy a közösség fejlődött úgy értek el egészen briliáns fejlődési csúcsokat, ma úgy mondanánk: össztársadalmi jólétet.

A szigetekre költözést megelőző időszakban, még csupán egy szűk vezetői réteg, csillaglények tartották a tudatos kapcsolatot a nappal. Ezek a lények a csillagokkal egyívásúak voltak, s testük napfény természetű és rezgésű.

A jégkorszak előtti időkben magas hegyi barlangokban éltek, s onnan irányították az emberek népeit. S tették ezt pont úgy, ahogyan a nap azóta is.

Egyik aspektusom ebben az időben emberként született a földre. Egy szépséges, munkássággal telt élet derekán úgy érezte elég volt. Meglehetős gazdagságra és hírnévre tett szert akkora, s a népek kérlelték, hogy maradjon, de hajthatatlan volt. Mindenét szétosztotta a városban, ahol élt, kivéve egy szekérre való kincset.

Ezzel aztán elindult a szomszédos hegycsúcsok felé. A kocsit saját erővel húzta a magaslatokra, egészen a fénylények templomáig.

Ott kincseit átadta, ahogyan életét is felajánlotta, csak azért, hogy a közösség tagja lehessen.

Ez a hozzáállás meggyőzte a fénylényeket, s azok szívesen fogadták az ember fiát.

Az ott töltött tanuló idők végeztével, a próbákat kiállva ő maga is felfénylett. Levetette fizikai testét és csillaggá vált.

Olyan úttörő volt, aki sok évezreden át az átalakulás alkímiájának mintáját szolgáltatta, s bebizonyította: Az ember is képes eljutni a csillagok magaslatáig.

Később a szigeteken már tömegében csirázott e mag, mely egykoron elvettetett.

Az ember ott már közvetlen szomszédságában lakott a csillaglényeknek. Közelebb került hozzájuk. S ez a közeledés minden szinten lezajlott. Az emberi tudat felnőtt a fénytudatosság világáig.

A Nap, ahogyan a fénylények, nem csupán fizikai objektum, hanem nagyon is élő, eleven Istenség.

Szavai fényes sugarak, tettei egészen a legmélyebb, legsűrűbb, legsötétebb fizikai valóságokra is kihatnak.

A Nap önnön lényét éli. A végtelen pillanatot, az örök extázist. S ezt sugározza szerteszét az univerzumban.

Lénye kisugárzása tökéletesen semleges. Nem pozitív és nem negatív, csupán önmaga kiterjesztése, minden előfeltevéstől és akadálytól mentesen.

Úgy érzem nem kell bővebben kifejtenem messzemenő hatásait e planétán.

Amire rá szeretnék világítani az a látszólagos kettősség megjelenésének mikéntje.

Érdekes dolog ám ez. Egy kis fény fizika. A Nap, mint semleges kisugárzású lény abszolút túl van minden kettősségen. Mégis mire lényének simogatása a Földre ér, itt a kétségek prizmáján látszólag szétszakad.
Képpel kifejezve:

Egy nyári nap gesztenyefák árnyékában ülsz szerelmeddel és egymás kezét fogva élvezitek a csodás napsütést. Szétnéztek a tájon, s látjátok, amint ezernyi élet fakad a fényben, ahogy megcsillan számtalan szikrában a fák lombjai közötti fény. Bőrötök napmeleg szellő simítja, s ti elmerültök a boldogságban.
Ez egy pozitív szál.

A sivatagban sétálsz egyes egyedül. Már vagy öt órája lófrálsz víz nélkül. Sehol egy árnyék, sehol egy oázis. A nap kegyetlen perzselésben szívja ki belőled az életet.

Körbenézel, s látod a holt tájat. Hófehérre égett csontokat pillantasz meg, s úgy érzed menten elájulsz.
Ez egy negatív szál.

A kettősségek birodalmában így jelenik meg az eredendő egység. Sem nem pozitív, sem nem negatív mégis helyzettől függően valamely oldalra billen.

Ilyen az eső, a szél, az erdő, mező, tűz, víz, szerelem, harag, félelem, megbántás, rosszindulat, jóakarat, tél és nyár. Ilyen a kétség maga, és ilyen az Ember.

Mind egységes, semleges, egyenletes és egyedi energiával bír, mégis szétbomlik, ha a kétségek hálója reá vetül.

Olykor nézz fel a napra, az Élő Istenségre. Lásd benne önmagad. Egységed és fényességed.
Hangold rá lényed szerkezetét és értsd meg mit üzen.
S kétségeid elillannak, akár a pára.
Mélységes szeretettel és hálával
Zedek-Zadkiél
Zadakul Ati

2008.07.08 - 2008.07.09

--------------------------------------------------

Ezt a cikket szabadon megoszthatod bárkivel. Kérlek jelöld meg a forrást: www.asztralutazas.hu, vagy tedd közzé ezt a szöveget is.
A szöveget ne vágd, ne csonkítsd. Így van feltöltve. Ha használod, tedd azt teljes terjedelmében. (a képek elhagyhatóak)
Minden földi jog fenntartva a törzskönyvezett nevemnek: Horváth Attila