A feltétel nélküli szeretetről...

Shel Silverstein - Az adakozó fa

Volt egyszer egy réges-régi, fenséges fa, amelynek ágai szinte az eget súrolták. Amikor virágba borult, különféle színű, alakú és nagyságú pillangók egész serege táncolta körül, amikor pedig gyümölcsöt hozott, messze földről felkeresték a madarak. Ágai kitárt karokkal üdvözölték a szelet, és aki csak látta, elámult fenséges szépségén.

És volt egy kisfiú is, aki mindennap ott játszadozott a fa alatt, mígnem az ősöreg fa valósággal beleszeretett a gyermekbe. Megesik ez a nagyokkal, az idősebbekkel: ha nem telnek el önnön nagyságuk tudatával, gyakorta beleszeretnek a kisebbekbe, a fiatalokba. A fát pedig nem tette vakká önnön nagysága (hiszen ez csak az emberi lényekre jellemző), így hát szerelem gyúlt benne a kisfiú iránt. Az ego mindig a nálánál nagyobb dolgokba igyekszik beleszeretni, mindig az önmagánál nagyobb dolgokhoz akar kötődni. A szeretetben azonban nem létezik kicsi és nagy – a szeretet mindenkit magához ölel, aki közel engedi.

Tehát a fa nagyon megszerette ezt a kisfiút, aki nap mint nap ott játszott a közelében. A fa ágai magasra nyúltak, de ő a föld felé hajlította őket, hogy a fiú leszakajthassa virágait és gyümölcseit. A szeretet mindig kész meghajolni – az ego sohasem hajlandó erre. Ha megközelítjük az egót, az még magasabbra nyújtózik, és megmerevedik, hogy ne érinthessük meg, hiszen akit bárki megérinthet, azt kicsinek tartjuk, aki pedig érinthetetlen, aki a hatalom trónján ül, azt nagynak és fenségesnek hisszük.

A gyermek újra és újra eljött, hogy a fa árnyékában játszadozzon, az pedig meghajtotta előtte ágait. Amikor a fiú leszakajtotta virágait, a fa végtelenül boldog volt, és egész lényét a szeretet öröme árasztotta el. A szeretet boldog, ha adhat – az ego azonban csak akkor boldog, ha elvehet valamit.

A kisfiú pedig csak egyre növekedett. Néha szundított pár órát a fa ölében, néha evett a gyümölcseiből, néha pedig virágaiból font koronával a fején azt játszotta, hogy ő az erdő királya. A szeretet virágai királlyá teszik az embert – az ego tövisei azonban szerencsétlenné és nyomorulttá változtatják. A fát örömmel töltötte el, amikor látta a koronát viselő, boldogan táncoló gyermeket. Ágai szeretettel eltelve bólogattak felé, és dalra fakadtak a lágy szellőben. Ahogy a fiú még nagyobbra nőtt, egyre gyakrabban mászott fel a fára, hogy hintázhasson az ágain, és a fa boldog volt, amikor kis társa megpihent karjaiban. A szeretet boldog, ha kényelmet nyújthat valaki számára – az ego azonban csak akkor boldog, ha megfoszthat másokat a kényelemtől.

Az idő múlásával azonban a fiú vállára lassan ránehezedett a kötelességek terhe. Megjelent benne a becsvágy, helyt kellett állnia az iskolában, és barátokat kellett szereznie, így hát egyre ritkábban látogatta meg a fát. Az azonban mindig izgatottan várta kis barátját, és így szólt hozzá lelke legmélyéről:

- Gyere. Gyere el hozzám, várok rád.

A szeretet mindig izgatottan vár a szeretett személyre. A szeretet mindig várakozik. A fa szomorú volt, hogy barátja nem látogatja meg őt – a szeretet csakis egyféle szomorúságot ismer: azt, amely abból fakad, ha nem oszthatja meg magát a szeretett lénnyel, ha nem képes odaadni magát annak, akit szeret. A szeretet boldog, ha mindenét megoszthatja másokkal: és akkor a legboldogabb, ha teljes mértékben átadhatja magát másoknak.

Ahogy a fiú egyre idősebb lett, úgy váltak egyre ritkábbá a látogatásai. Ahogy az ember egyre nagyobbra nő a becsvágy világában, úgy marad egyre kevesebb ideje a szeretetre. A fiúban pedig már felébredt a becsvágy, és foglyul ejtették őt a világi foglalatosságok, így már szinte nem is emlékezett öreg barátjára.

Egy nap aztán, amikor a fiú a közelében haladt el, a fa megszólította őt:

-Figyelj rám! – szállt a hangja a levegőben. – Hallj meg engem! Én folyton csak rád várok, de hiába, nem jössz. Pedig én mindennap várlak…

- Ugyan, miért jöjjek el hozzád? – kérdezte a fiú. – Mit adhatnál te nekem? Nekem pénzt kell keresnem!
Hiszen az ego mindig azt kérdi: ,,Mit adhatnál te nekem? Ha van valami értékes dolgod a számomra, eljövök hozzád; ha nincs, semmi értelme a dolognak.” Az egónak mindig van valamilyen célja, a szeretet nem akar elérni semmit: a szeretet jutalma maga a szeretet.

A fa megdöbbenve válaszolt:

- Hát csak akkor jössz el hozzám, ha adok érte cserébe valamit? Akkor neked adom mindenemet.

A szeretet semmit sem tagad meg. Az ego mindent meg akar tartani magának, a szeretet azonban mindig feltétel nélkül ad.

- De nekem nincsen pénzem – folytatta a fa. – A pénz emberi találmány. Mi, fák, nem ismerjük ezt a betegséget, és boldogok vagyunk. Virágok nyílnak, gyümölcsök nőnek rajtunk. Hűs árnyat kínálunk az erre haladóknak, táncolunk a szélben, és gyönyörű dalokat zengünk. Ágainkon ártatlan, csiripelő madarak ugrálnak, mert nekünk nincsen pénzünk. Ha valaha is megérintene bennünket a pénz kórsága, azon nyomban éppoly boldogtalanná és szerencsétlenné válnánk, mint ti, emberi lények, akik a templomaitokban ülve hallgatjátok a szentbeszédeket arról, hogyan nyerhetnétek el a békét, hogyan lelhetnétek fel a szeretetet. Nem, nekünk nincsen pénzünk.

- Akkor minek is jöjjek el hozzád? – kérdezte újra a fiú. – Az én utam arra vezet, amerre pénz van. Nekem pénzre van szükségem.

Az egónak pénzre van szüksége, mert a pénz hatalom, és az ego mindig hatalomra vágyik.
A fa mélyen elgondolkodott, aztán így szólt:

- Hát, ha pénzre van szükséged, szedd le a gyümölcseimet. Ha eladod őket a piacon, megszerezheted azt a pénzt.

A fiú ettől rögtön jobb kedvre derült. Felmászott a fára, és minden gyümölcsét leszedte, még az éretleneket is. Erőszakosan leszakította a fa gyümölcseit, miközben sorra törte le a kisebb ágakat. Levelek hullottak a földre kíméletlen munkája során, a fát azonban újra öröm és boldogság töltötte el. A szeretet még akkor is boldog, ha a szeretett lény fájdalmat okoz neki, az egót azonban az sem tölti el boldogsággal, ha megkapja, amire vágyik – az ego csak a boldogtalanságot ismeri.

A fiú még csak vissza sem nézett, hogy köszönetet mondjon, ám a fa szinte észre sem vette a dolgot. Számára elég köszönet volt, hogy a fiú elfogadta a felajánlott szeretetet, és leszedte gyümölcseit, hogy eladhassa őket a piacon.

A fiú ezután sokáig nem is nézett a fa felé. Most már volt pénze, és minden idejét lefoglalta az, hogy ez a pénz még több pénzt fialjon számára, ezért teljesen megfeledkezett öreg barátjáról. Az évek csak múltak, a fa pedig szomorú volt, és csak arra vágyott, hogy a fiú újból visszatérjen hozzá. Úgy sóvárgott a fiú után, ahogy a tejtől duzzadó keblű anya sóvárog elveszett gyermeke után. Az anya ilyenkor egész lényével vágyódik gyermeke után, vágyik a jelenlétére, hogy az könnyítsen terhén. Így sírt hát némán a fa a fiú után, és fájdalom töltötte be lényét.

Aztán hosszú évek múltán az immár férfivá lett fiú újra ellátogatott a fához.

- Gyere, ölelj meg – kérte őt a fa.

- Ne beszélj bolondságokat – felelte a férfi. – Az csak amolyan gyerekes dolog volt.

Az ego mindig ostobaságnak, gyerekes fantáziálásnak tartja a szeretetet.

A fa azonban tovább hívogatta:

- Gyere, hintázz az ágaimon. Táncolj velem!

- Elég legyen már ebből a haszontalan fecsegésből! – pirított rá a férfi. – Nincs nekem erre szükségem - nekem most egy új házra van szükségem. Vajon tudsz nekem ebben segíteni?

- Hogyan tudnék? – kiáltott fel a fa. – Hiszen láthatod, hogy nekem nincsen házam.

Csak az emberi lények élnek házakban, a világon senki más nem követi a példájukat. És látjátok, hogyan élnek ezek az emberi lények? Minél nagyobb házakban laknak, annál kisebbé válnak ők maguk.

- Mi nem építünk házakat magunknak – folytatta a fa. – De ha akarod, levághatod az ágaimat, hogy házat építs belőlük magadnak.

A férfi habozás nélkül elszaladt egy fejszéért, majd visszatért, és egyenként levágta a fa összes ágát. A lemeztelenítve állt ott: valójában már nem is volt igazi fa, csupán egy kopasz fatörzs. Mégis boldog volt, mert a szeretetben akkor is boldog bárki, ha levágják a végtagjait, a szeretett lény érdekében. A szeretet adakozó, a szeretet mindig kész arra, hogy mindenét megossza másokkal.

A férfi távozott, még csak vissza sem pillantva a fára, és felépítette a házát. És újra napok és évek teltek el, a csupasz fatörzs pedig csak várt és várt. Szerette volna magához hívni barátját, de nem voltak ágai, nem voltak levelei, amelyek közvetíthették volna a hangját. A szél továbbra is fújt, de már nem repítette messzire az énekét. Lelke azonban egyre zengte a hívást: ,,Gyere el hozzám, kedvesem. Gyere, várok rád.”

Hosszú évek teltek el, és a férfiból öregember lett, mígnem egy nap, amikor útja a fa mellett vezetett el, egy percre megpihent, hátát a csupasz fatörzsnek vetve.

- Mit tehetek érted, kedvesem? – kérdezte a fa. – Hosszú ideje nem jártál már felém…

- Hogy mit tehetsz értem? – kérdezte az öregember. – Távoli földekre akarok utazni, hogy még több pénzt keressek. Ehhez pedig hajóra van szükségem.

- Vágd ki a törzsem, és építs hajót belőle – felelte boldogan a fa. – Boldoggá tesz, ha én lehetek a hajód, amely messzi földekre visz téged, hogy pénzt kereshess. De kérlek, vigyázz magadra, és térj vissza hamar. Én mindig várni fogok rád.

A férfi erre fűrészt ragadott, kivágta a fa törzsét, hajót épített belőle, és tengerre szállt.
A fából már csak egy kis tönk maradt, de ez a tönk továbbra is csak vár és vár - várja, hogy visszatérjen az, akit szeret. De hiába vár, hiszen már semmit sem tud felajánlani a férfinak, így az talán soha többé nem tér vissza hozzá. Az ego mindig csak oda tér vissza, ahol további nyereséget remélhet.

Egy éjjel emellett a fatönk mellett hallani lehetett a suttogást:

- A barátom még mindig nem tért vissza, és én úgy aggódom érte! Hiszen az is lehet, hogy a tengerbe veszett, vagy eltűnt valahol azokon a távoli földeken. Talán már nincs is életben… Ó, bárcsak hallanék felőle! Az életem már a vége felé közeledik, és már az is boldoggá tenne, ha tudnám, hogy jól megy a sora. Akkor boldogan halnék meg. De már akkor se jönne el hozzám, ha képes lennék magamhoz szólítani - már semmit sem adhatok neki, és ő csak a birtoklás nyelvét érti meg.

Az ego csak a birtoklás nyelvét érti - a szeretet pedig mindig az adakozás nyelvén szól.
-------------------------------------------------
Köszönöm, hogy elolvastad, szeretettel: Yasmin (www.ujvilag2012.blogol.hu)