Külső igazodás, figyelembevétel

ECKHART TOLLE
AZ ÁTALAKULÁS SÜRGŐSSÉGE
Ha mély válsággal kell szembenézni; ha a világban való létezés, a többi emberrel és a természettel való kapcsolat régi módja többé már nem működik; ha az életben maradást leküzdhetetlennek látszó problémák fenyegetik, akkor az egyedi életforma – vagy a faj – elpusztul, illetve kihal; vagy pedig egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik.
Úgy tartják, hogy az életformák e bolygón először a tengerben fejlődtek ki. Amikor a szárazföldön még nem éltek állatok, a tenger már hemzsegett az élettől. Aztán elérkezett az idő, amikor az egyik tengeri élőlény kimerészkedett a partra. Először talán csak néhány centiméternyire csusszant a víz szélétől, majd a bolygó hatalmas gravitációs lehúzó erejétől kimerülve visszatért a vízbe, ahol szinte nem érződik a nehézségi erő, s ahol sokkal könnyebben megélt. Majd újra, újra és újra megpróbálta, és – hosszú idő múltán – alkalmazkodott a szárazföldön való élethez. Uszonyok helyett lábakat növesztett, s kopoltyú helyett tüdőt. Valószínűtlennek tűnik, hogy egy állatfaj ilyen idegen környezetbe merészkedjen ki, és evolúciós átalakuláson menjen keresztül, ha csak valamilyen krízishelyzet rá nem kényszeríti. Talán egy vízterület elszigetelődött az óceántól, s ott a tengervíz fokozatosan – évezredek alatt – visszahúzódott, rákényszerítve a halakat, hogy elhagyják élőhelyüket és fejlődjenek.
Reagálni az életben maradásunkat fenyegető, mély válságra: ezzel a kihívással kell ma az emberiségnek szembenéznie. Az emberi elme – az ősi bölcseleti tanítók által már több mint 2500 éve fölismert – működészavara, amit immár fölnagyít a tudomány és a technika, első alkalommal fenyegeti a bolygó életben maradását. A legutóbbi időkig az emberi tudat átalakulása – amire az ősi tanítók szintén rámutattak – nem volt több, mint lehetőség, amit csak egy-két ember valósított meg, függetlenül az illető kulturális vagy vallási hátterétől. Az emberi tudat széles körű virágzására azonban nem került sor, mert az még nem volt parancsoló szükség.
A föld lakóinak jelentős része hamarosan rájön, ha már rá nem jött, hogy az emberiség manapság kemény választás elé kerül: fejlődj vagy pusztulj! Az emberiség még mindig viszonylag kicsiny, de gyorsan növekvő hányada már tapasztalja magában a régi egós minták széttöredezését, és a tudat új dimenziójának a felbukkanását.
Ami most megjelenőben van, az nem valami új hitrendszer, új vallás, spirituális ideológia vagy mitológia. Nemcsak a mitológiák, hanem az ideológiák és a hitrendszerek végórái felé is tartunk. A változás mélyebbre hatol, mint elméd tartalma, mélyebbre, mint a gondolataid. Az új tudatosság középpontjában történetesen a gondolat transzcendálása (átlépése) áll, az újonnan megtalált képesség a gondolat fölé való emelkedésre, egy olyan dimenzió felismerése önmagadban, ami végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. Azt követően már nem eredezteted identitásodat – annak tudatát, hogy te ki vagy – a gondolkodás szüntelen áramából, amit a régi tudatosságban élve önmagadnak hittél. Micsoda felszabadulás, hogy a „hang a fejemben” nem én vagyok! De akkor ki vagyok? Az, aki azt hallja. A gondolkodást megelőző tudat vagyok; a tér vagyok, amelyben a gondolat – vagy érzés, vagy érzékszervi érzékelés – megjelenik, illetve megtörténik.
Az ego nem több ennél: azonosulás a formával, ami főként gondolatformát jelent. Ha a gonosznak van egyáltalán bármilyen realitása (valóságtartalma) – és relatív s nem abszolút realitása van –, akkor ez is a definíciója: teljes azonosulás a formával. Fizikai formákkal, gondolatformákkal, érzelmi formákkal. E teljes azonosulás eredménye: sejtelmem sincs az egésszel való összekapcsolódottságomról, a minden „mással” és a Forrással való belső egységben levésemről. Ez a feledékenység az eredendő bűn, a szenvedés, a káprázat. Ha a totális elkülönültség e káprázata irányítja minden gondolatomat, szavamat és tettemet, akkor vajon milyen világot teremtek? Hogy választ kapj erre a kérdésre, figyeld meg az emberek közti kapcsolatokat, olvass el egy történelemkönyvet, vagy nézd meg este a tévéhíradót!
Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra alapvetően ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a működészavart teremtjük újra.
A felébredés nélkülözhetetlen része: felismerni a föl nem ébredt énedet, az egódat, amint az gondolkozik, beszél és cselekszik; valamint felismerni a kollektívan kondicionált elmefolyamatokat, amelyek a föl nem ébredt állapotot fenntartják
AZ ÁTALAKULÁS SÜRGŐSSÉGE
Ha mély válsággal kell szembenézni; ha a világban való létezés, a többi emberrel és a természettel való kapcsolat régi módja többé már nem működik; ha az életben maradást leküzdhetetlennek látszó problémák fenyegetik, akkor az egyedi életforma – vagy a faj – elpusztul, illetve kihal; vagy pedig egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik.
A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda. Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa.
Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta, hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér.
Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként tapasztalod meg.
Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?
A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes megragadni, s az nem túl sok.
Ha az emberek érzékelésében van bizonyos fokú jelenlét – csöndes és éber figyelem –, akkor képesek érezni a minden teremtményben, minden életformában levő isteni életesszenciát, és felismerni, hogy az ugyanaz, mint saját esszenciájuk, s ezért úgy szeretik őket, mint önmagukat!