Bent az állat...

Él bennem valami, amitől félek. Félek, hogy felemészt, hogy agresszió iránti vágyának nem tudok ellenállni és elvész minden jó, ami életteret nyert. Először a középkorban mutatta meg magát, mikor gyerekként apámat temettem el. Ahogy a fából ácsolt szálkás deszkák lassan a gödörben elsülyedtek magába kellett volna, hogy temessen a gyász, egyetlen ismert szülőm elvesztésének fájdalma, de nem így történt. A sötét semmiből, a lelkem még kifejletlen részéből egy vörösen izzó szempár figyelt, s halkan suttogva közölte, hogy nem fog magamra hagyni, majd Ő nevel és vigyáz rám, kerüljek bárhová is. Fogalmam sem volt mi ez és mit akarhat valójában.
Első megnyilvánulása akkor történt mikor a gazda lány, már férjnél volt. Sudár életvidám nő volt, akiből sugárzott a kedvesség, mégis ez mellett az alkoholista mellett fogyott, mint a csillagoktól kopár égbolton a hold. Napról napra kevesebb lett, s a verésből származó kék foltokat a testén, képtelen volt már eltakarni. Éreztem tennem kell valamit, de nem tudtam mit akkor még. A részeg férjnek a városba kellett mennie és én kísértem el egy másik lóval, hogy az övét vissza tudjam majd hozni. Az út felénél megállt pisálni, miközben a feleségét szidta nagy hévvel. Akkor elszakadt bennem valami. Éreztem ahogy bennem élő szempár felizzik, nem kérdez, csak felkúszik a gerincemen, éles karmaival átölelve a csigolyáimat és az agyamba harap. Nyála a sebekbe szivárog és már mintha nem is én lennék aki a testem irányítja. Vörös ködbe burkolózik a világ, majd egy pillanat alatt kitisztul minden. Arcomat a szél puhán simogatja, a nap mossa, de az erdő hallgat. Egy madár, vagy tücsök hangját sem hallani. Vissza fojtott lélegzettel figyeli, mi fog itt történni.

Az alkoholista megfordul és engem lát, kővel a kezemben, beteg vigyorral pedig az ajkaimon. Érzi a vesztét, de erősnek próbálja magát mutatni s rám kiált! „Hozd a lovam féreg!” A válasz viszont a kezemben lévő kő formájában érkezik. Hatalmas erővel sújtok le a koponyájára, amitől az beszakad és vére a kezemre fröccsen. Teste lehanyatlik a földre, de nem vagyok képes megállni tovább csépelem a kimúló félben lévő test felső végtagját. Már arca sincs csak egy véres cafat az egész.
Ekkor kitisztul a kép, a lény ereszt szorításából és visszavonul helyére. Vörös szemeiből elégedett jóllakottság sugárzik, de lankadatlan figyel. Én ott állok a kővel a kezemben és nem tudom mi tévő legyek... Az áldozat lábát a kengyelbe akasztom és a ló farára verek ami vágtatni kezd és végighúzza a földes úton. Ellovaglok segítségért, vissza a birtokra. Jön pár szolga és a gazda is. Felrakjuk a lóra, orvos hívatnak hozzá, de már rég halott az ember. A gazda úgy találja hibás vagyok mert nem segítettem elég gyorsan, ezért 30 korbács a jutalmam másnap.
Egy cölöphöz kötöznek, hogy a büntetésem végrehajtsák. Mielőtt még az első ütést rám mérték volna, a sötétből a lény, újra előjött, elmémbe mart és elsötétült előttem a világ. Akik ott voltak a korbácsolásomkor és látták az arcom, azt mesélték nem hallottak jajgatást, csak valami beteg vigyorra görbült az ajkam és vérfagyasztó morgás hagyta csak el, egészen addig, míg ájultan össze nem estem.
A gazda lány, tudta mit tettem ezért, egy fiatal özvegyet küldött ápolásomra. Seblázam volt és nem sok esély mutatkozott, hogy éltben maradok de túléltem. Az úrnő egy tőrrel ajándékozott, meg amiért sikerült más mederbe terelnem életének, kiszáradóban lévő folyóját.

Így kezdődött, majd elkísért ez a lény a háborúba is, ahol kiélhette féktelen véréhségét, dühét, gyűlöletét, vad vágyait. A mostani életemben viszont, nem akartam számára helyet adni, pedig az energetikáról, az emberek viselkedéséről és még rengeteg minden amiről tudok, azt neki köszönhetem. De féltem, hogy elveszek és teljesen bekebelez idővel, ezért ellene fordultam és tettem róla, hogy többé ne legyen képes elszabadulni. Kemény küzdelem árán, de sikerült legyőznöm, hatalmas láncokkal a földhöz szögeztem, megsebesítettem, hogy ereje se maradjon létezni. Befalaztam, elzártam magamban, elföldeltem a helyet, hogy a hangját se halljam többé! A helyet ahová elástam elneveztem „Sötét Zug”-nak, majd magamat is erre a névre keresztelte, hogy soha ne feledjem el mi van bennem, mire vagyok képes és mennyire fontos, hogy képes legyek uralkodni magamon, mert különben elveszek és velem együtt minden amit szerettem.
Ez a múlt, aminek ismerete nélkül értelmetlen lenne a történet további része. Azt hittem jót teszek, magammal és másokkal ezzel a tettel, de tévedtem. Ha akkor tudtam amit most! De sosincs későn a hibákat helyrehozni!

Várnak rám. A testvérem hozzánk hasonlóknak szervez találkozót, ez még nem hatnak meg túlzottan, bár neki fontos én mégis az emberundorom csúcsait hódítom meg újra és újra, de ott kell lennem! Nem kényszerből, valakit érzek aki vonz, ott lesz, furcsa rezgések az energiában, hasonlóak az enyémekhez, ez mégis lágyabb sokkal. Egy nő lesz az akit keresnem kell! Arcát nem látom, a hangját sem hallom, de ha a közelében leszek tudni fogom ki az. Hát legyen így!
Az orrfűi erdőben sétálok, azzal az apró termetű, kutakodó tekintetű nővel akit kerestem, most mégsem Ő köt le igazán. Az erdő öreg, nagyon öreg benne pedig, az elmúlás, a haldoklás és a születés illatai keverednek. Egy kiszáradt patak medrében sétálunk és megyünk egyre beljebb. Hív a természet lágy szava, szinte nem is tudom mit teszek, merre járok csak megyek. Egy fa vágya a közelségem, hatalmas sebe tátong ahol letépte az ágát a vihar. Élettelen testrésze még mindig ott hever mellette, még zöldellő leveleivel mutatva a helyre, ahonnan leválasztották a durva szelek. Mind a kettőt megérintem, az ág már megbékélt a sorsával, érzi, hogy pár nap és eltűnik belőle az élet. A fa viszont nehezen engedi el leszakadt részét, mit oly sokáig nevelt, védett, táplált. Oldalán éktelenkedő, szálkáktól meredező sebére helyezem a kezem s érzem a szenvedését, látom őt magát. Eggyé váltam vele, feloldódtam energiáiban s legnagyobb meglepetésemre a bensőmben találtam lelkem. Lombos ujjai, melyeket a törékeny kis ágak formáltak, megfogták a kezem és vezettek, a kellemesen sütő nap fényében. Egy erdőben vagyunk, hasonlóhoz mint amiben éppen a testem is van, de mégsem az. Sokkal öregebb, szinte mindenen moha telepedett már meg, de az élet teljesen átjárja a helyet.
A fa egy mohával körbenőtt sötét barlanghoz vezet, egy domb oldalában. Az agyam zsibbadt, annyi itt a szépség az élet, alig lehet betelni vele, csodálatos! Szinte ujjong a lelkem a boldogságtól, ekkor elengedi lombos kezével az ujjaim és hátrálni kezd, a körvonalai lassan halványodnak, míg teljesen el nem tűnik. Gyönyörködve nézek körbe, ám megragad a tekintetem a barlangon, valahogy nem illik ide, semmi keresnivalója nincs itt, azért azt hiszem bemegyek és körbenézek mi lehet ott. Egy lépést sem tettem meg, mikor eszembe villan, hogy ezt a helyet ismerem, még ha meg is változott.
Mikor legutóbb voltam itt minden le volt pusztulva! A kiszáradt cserepesre száradt földet, a szél szikkasztotta mind keményebbé. Hamu keveredett a fekete porba és töltötte ki a rések egy részét. Elhalt fák csonkjai meredeztek, mintegy könyörögve az éghez esőért, de egy cseppel sem könyörült meg rajtuk senki sem. Meztelenül fekszem ezen a kietlen tájon, véres testtel aminek egy része a sajátom, a másik fele a velem szemközt fekvő sötét füstben gomolygó lényé, aminek vörös szeme egyre halványabban világít, de még mindig engem les. Fel kell állnom! Nem maradhatok így, ennyivel nem lehet vége, most nem adhatom fel! Fogaim összeszorítva és vicsorogva engedelmeskedik a testem, ahogy az erőm, utolsó tartalékait élem éppen fel. Megszületett a döntésem, ezen a helyen temetem el! Hatalmasat üvöltök és térdeimre rogyok, a kezeimre támaszkodva hanyatlik a fejem előre szinte a földig. A mélységből iszonyatos súlyú láncok törnek elő, felhasítva a cserepes felszín bőrét és keresztül kasul átfonják a gomolygó sötétet. A semmiből kövek szakadnak egymásra áttörhetetlen falat alkotva és teljesen eltüntetve előlem ellenfelem.
A fal egy irdatlan méretű köve gyér füstöt enged magából és a felületén egy felirat kezd kirajzolódni: „Sötét Zug”. A hely ami magába fogadja a vadságot, a szenvedélyt, a tűzet és mindazt amit a világ kitagadott magából!
A lélegzetem egyre lassabb, teljesen lehanyatlok a földre és összekuporodok magzati pózba. Itt az idő, újra kezdeni, újjáformálni mindent, most már nélküle! Fáradt vagyok nagyon azt hiszem alszom egyet...
Most ezzel a hellyel nézek farkasszemet. A hely amivel nem akartam szembenézni többé, lám most itt állok előtte, szinte kővé dermeszt. Megfordulok inkább és otthagyom elfordulok innen!

Elengedem a fa sebét kicsit furcsa szemmel nézve rá, ahogy újra a fizikai világban találom magam. Nem látom át, mi értelme volt az egésznek, bár tény, hogy kezdtem elfelejtkezni arról, minek is köszönhetem a nevem és mit is éltem meg. Visszatérek kedves kísérőmhöz aki mosolyogva fogad, talán nem is sejtve mi történt meg bennem és mit is éltem újra pár perccel ezelőtt. De nem is számít igazán, nekem fontos ez úgyis.
Lassan haladunk az erdőben egyre beljebb, gyönyörűséggel tölt el a fák lombján átszüremlő nap éltető fény, a bolyhos farkú mókus szökellése. Ekkor valami belém hasít, mintha hívnának. Egyre beljebb az ismeretlenbe, a rothadó lombok közé, ahol apró csemeték kapaszkodnak a farmerembe és az utcai cipőmet -amit a legkevésbé sem kirándulásra terveztek-, a nedves föld akarja megtréfálni, mégsem adom fel. Hatolok egyre beljebb a tökig érő gazban, míg meg nem pillantom amit keresek, egy hatalmas mohás kő képében. Közel hajolok hozzá, érzem az orromban az illatát, kezeimre támaszkodom és az arcommal szinte megérintem a puha mohát, ami mintha csak erre vágyna. Ekkor újra a barlang előtt látom magam, amint a súlyos kőtömbök falának hajolva figyelek. Kíváncsi vagyok miféle energiák áramlanak itt, mert élet van bent. Szenved, még mindig nem épült fel, sebei kínozzák még. Látni vágyom, amit eddig a sötét füst eltakart előlem, de csak az arcom a hideg kőnek támasztva állok. Nem teszek semmi egyebet, nem akarok szembesülni vele, még mindig félek!
Ezzel a gondolattal és érzéssel taszítom el magam a mohás kőtől, visszatérve újra a fizikai valóságba. A sétálásban hű társam, most mélyen a szemembe néz és a kezét a szívemre helyezi és látom végre a Sötét Zugban azt amit eddig a kövek, majd előtt pedig a füst rejtett el! Egy farkas az! Egy hatalmas állat, ami súlyos láncok alatt vergődve senyved! Szemét kérlelően rám emeli, hogy engedjem végre szabadon! Lássam a tetteit, s ne csak azokban a saját félelmeimet!

Ekkor kezdem érteni mi is történt régen valójában. Mikor a középkorban öltem, a nőt védte akit szerettem, a korbácsoláskor a fájdalmat tette magévá, hogy ne az én lelkem gyötörje, a háborúban amikor küzdöttem az épségemre vigyázott! Nem vérszomjas, nem gonosz, csak megóvott...
Én pedig elárultam őt, megkínoztam és bezártam ide, hogy többé ne szabadulhasson, ne láthasson engem, szenvedjen a tetteiért, amikkel engem védett! Ahogy most szembesülök egykori vakságommal szánalmasnak és ostobának érzem magam, beleremeg a lelkem a tetteim súlyába. Az állat szemében pedig, ott a megbocsájtás szikrája! Nem láttam, mert nem is akartam látni őt magát, hanem csak egy szörnyet amit gyűlölhetek.
Elemi erővel hat rám ez a felismerés s a láncoknak esek, puszta kézzel tépem fel az összeset, nem törődve azzal, hogy sérülhetek ettől én magam is. Félrehajítom őket az egyik sarokba, mik szinte abban a pillanatban elporladnak. A farkas felugrik és leszegett fejjel hátrál a falig, onnan néz, de nem támad, nem közelít csak figyel. Valahogy meg tudom érteni, nem képes bízni bennem, nem hibáztatom ezért. Érzem felesleges minden szó, értelmetlen a megbánás, a bocsánatért esedezni, csupán annyit tudok kinyögni, hogy: „Szabad vagy!”. A falba hatalmas nyílást bontok, hogy a fény beszűrődhessen rá és kilépek a szabadba. Ő még marad, idegen számára minden, de nekem mennem kell.

Újra magamhoz térek és útitársam kíváncsi tekintetével találkozom, de nincs kedvem most mondani bármit is. Csupán nyelem könnyeim, pedig talán jobb lenne engedni, hadhulljanak. Ahogy sétálunk az erdőből kifelé, érzek magamban ingert, hogy ezt a fát érintsem meg, azt a követ nézzem meg, abba az üregbe szagoljak be! Tisztában vagyok, hogy ez nem én vagyok, hanem bennem a farkas, mégis mint valami gyerek, rohanok és teszem amit kér. Azt akarom, hogy érezze fontos nekem és bízzon bennem újra! De ez talán hosszú idő lesz, mégis minden apró lépés hozzá visz közelebb!

Mindig azt éreztem, hogy hatalmas űr van bennem, amit annak tudtam be, hogy nem lelem a párom bármerre is keresem, de tévedtem. Őt kerestem, pontosabban tagadtam meg magamban és innen az űr ami tátongott bennem. A részem Ő is ezt be kell látnom. Ezért mikor reggelente futni megyek Őt viszem el sétálni, a farkasom pedig okít, hogy húzzam ki magam és csak büszkén! Elég érdekes látvány lehetek ahogy kitolt mellkassal, mint valami szarvas büszkén futkározok, még akkor is, ha lóg a nyelvem. Visszakaptam az eddig elveszettnek hitt tüzet és szenvedélyt magamba! A helyét is megtalálta bennem, régi börtönébe tér meg pihenni, ha magányhoz van kedve. Az övé most már a Sötét Zug és nem az én félelmeimé!

A férfi, akit magamban látok, egy sebhelyekkel teli ember, hatalmas fényes vértben, súlyos kalapáccsal a kezében, amiken a nap sugarai vakítóan csillannak meg és a férfi mellett ott a farkas, ott a társ! Ez a két lény alkot engem, mert most érzem magam egésznek, leginkább most vagyok olyan lelki állapotban, amit eddig kerestem. Boldog vagyok!

Zárszóként jöjjön egy idézet, amiből a címet is merítettem: „Bent az állat, nem hagy engem! Kér a testem, kér a lelkem!”