Belső tisztulás

Belső tisztulás

December első három hete a belső és külső lelki és testi tisztulás időszaka, a befelé fordulás, az elcsendesedés napjaiból áll, s arra készít fel minket, hogy karácsonykor megtisztult testtel és lélekkel fogadjuk az érkező fényt, a szeretetet.

A tisztulásra úgy hiszem mindünknek szüksége van, hisz abban a bizonyos érzelmeinket, gondolatainkat, tudatunkat tartalmazó szimbolikus tálban 95 %-ot a tudattalan, a poklainkat is tartalmazó érzelmek, emlékek foglalnak el, s csak 5 % marad a tudatos emlékek, érzelmek számára. Ahhoz, hogy helyet készítsünk a fénynek, a szeretetnek, a gondolatainkban, érzelmeinkben takarítanunk kell, a tudattalanba küldött, elnyomott, fel nem dolgozott részeinket kell felszínre hozni, átélni, majd elengedni, azaz tisztulnunk szükséges.

Ráadásul mi itt valahányan arra törekszünk, hogy fénymunkássá, tanítóvá váljuk, másoknak tetteinkkel, cselekedeteinkkel, gondolatainkkal, érzelmeinkkel, létünkkel példát mutassunk, ahhoz pedig állandóan tisztulnunk, fejlődnünk, tanulnunk kell.

A tisztulásra sok hasznos meditáció, s egyéb technika áll rendelkezésre, így például a közelmúltban tette fel Kertész Kata a kapcsolat a belső gyermekkel meditációt, ami szintén nagyon jól használható.

Azt gondolom, hogy a belső tisztulásról a saját tapasztalataim alapján tudok leghitelesebben szólni, így elmondom azokat.

Úgy éltem jó fél évszázadon át az életemet, hogy sem vallásos, sem ezoterikus tanokkal nem foglalkoztam, kemény, racionális elmém szerint jártam az utamat, nem figyelve, nem hallgatva a belső suttogásokra, figyelmeztetésekre. Így aztán amikor letértem az utamról, csak hatalmas pofonokkal tudott engem a sorsom oda visszaterelni. Fél évig tartó bokatörés kényszerített arra, hogy a magam elől való menekülést abbahagyjam, s végre rászánjam magam, hogy emberszámba vegyem magam is. Egyszerűen elbújtam önmagam elől a nagy nyüzsgéssel, rohanással, a munkám, a családom, a mások gondjainak-problémáinak felvállalásával, a férfi szerepek elorozásával, csak azért, hogy magamat ne kellejen elfogadnom, felvállalnom, s legfőképpen megszeretnem.

S mivel a balestem sem terelt jó útra, s éltem továbbra is vakon, tudatlanul, belesüppedve egy jó meleg ingoványba, amiben éreztem, hogy húz lefelé, érezhetően fojtogat, lassan teljesen betemet. Az egóm pöffeszkedett, a lelkem szenvedett, de én annyira megszoktam már ezt az állapotot, hogy semmit sem tettem. Végül egy hatalmas földrengésnek kellett ahhoz történnie, hogy sorsom kivessen ebből a ragadós, nyúlós, gyilkos posványból, amibe olyannyira belefeledkeztem.

Itt álltam teljesen meggyötörve, meggyalázva, az egész addigi életemet megkérdőjelezve tele hatalmas önsajnálattal, önváddal, s képtelen voltam megérteni az elmémmel, hogy mi miért történt velem. A lelkem haldoklott, s olyan fájdalmat éltem át, aminek létezéséről korábban még csak sejtésem sem volt.

Aztán valahogyan megéreztem az égiek segítségét, s szép csendesen elkezdtem ismerkedni magammal, az évek során megérteni a miérteket és hogyanokat, sok-sok mélyen eltemetett fájdalmat, félelmet, kishitűséget, szeretetlenséget a felszínre hozva tisztítottam magamat, s lassan-lassan megtanultam figyelni a jelekre. Ma talán már hagyom vezetni magam, az elmém néha szövetségesemül szegődik, s teszem, ahova a sorsom vezet örömmel, zokszó nélkül, s elmondhatom, hogy velem rendre jó dolgok történnek. A nyilas csillagjegyű lényem persze nyitott, kíváncsi, rohanna, szaladna előre, szerencsére a sorsom néha pihenőt, megálljt rendel, s így már valamiféle harmóniában létezem.

Tudatosan tisztítom hát magam, figyelve a velem történtekre, a reakcióimra. Megtapasztalom, hogy minden ember, minden hozzám érkező információ tanít valamire, segít az önismeretben, vezet az utamon. Sokan tükröt tartanak elém, ahol szembesülhetek gyengéimmel, hibáimmal, indulataimmal. Ezért kedvesek nekem ezek a „kötekedő fiúk „, hisz mindketten figyelmeztetnek, nevelnek, s hogy milyen stílusban teszik, az már az ő dolguk, én veszem a jeleket.

Azért írom le ezeket, mert úgy érzem, hogy Rebeka és Kristály is a néhány évvel ezelőtti énemhez hasonlóan megrekedt az önsajnálatban. Mint ők, hittem én is, hogy külső okok, mások miatt kerültem abba a helyzetbe, amiben voltam. Idő kellett hozzá, hogy elfogadjam, hogy ezt a sorsot én választottam, ezt a helyzetet én magamnak teremtettem. A környezetem csupán segített nekem megtapasztalni azt, amire szükségem volt, segített abban, hogy elengedjem a tárgyakhoz való kötődésemet. Idő kellett hozzá, hogy meglássam bennük a segítő erőt, s felfogjam végre, hogy saját színpadomat én rendeztem be, a szereplőket én kértem fel eljátszani a jó és negatív szerepeket. Rá kellett jönnöm, be kellett látnom, el kellett fogadnom, ott benn, a lelkem mélyén is, hogy az életemet én alakítom, a helyzeteket én teremtem. Amikor ezt valóban, teljes szívemmel, hitemmel elfogadtam, el kellett engednem egy csomó negatív érzést, meg kellett kezdenem az öntisztulást. Elsősorban azt a gyilkos, leszerelő, a tettektől eltántorító önsajnálatot kellett útjára eresztenem.

Amikor az ember valóban felfogja, hogy a nemzetét, az életét, a környezetét ő magának választotta, a bajként megélt helyzetet magának teremtette, akkor már megtalálja az erőt, hogy ebből kilépjen. Akiben nincs önsajnálat, előbb utóbb szép lassan elfogadja önmagát ítéletmentesen olyannak, amilyen valójában, talán egyszer csak felfedezi értékeit is, s talán-talán megszereti önmagát. Amikor pedig már szeretem magam, akkor képes vagyok őszintén, tiszta szívből másokat is szeretni, s megérteni, elfogadni olyannak amilyen, ítélet mentesen, szánalom, vagy irigykedés nélkül tudomásul venni, hogy amin jár az ő útja, ő választotta, épp neki való.
Ám ehhez először tisztulni kell.

Jó, nagyon jó, ha Kristály kiadja a mélyből felszabaduló indulatait, érzelmeit, csak arra érdemes figyelni, hogy ne feledkezzen bele, élje át, s engedje szabaddá. Ha van kedve, a bíborláng segítségével még szeretetté is transzformálhatja, hisz hatalmas energiákat szabadít magában fel.

Rebeka esetében az jutott az eszembe, hogy amikor már valóban elfogadjuk, hogy mi választottuk ezt a sorsot, akkor már nincs sajnálkozás, nincs kesergés, hanem élet van, minősítés, jelzők nélkül. Csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk –e örülni az élet apró ajándékainak, a természet varázslatos szépségének, egy madár csicsergésének, egy gyermek önfeledt kacajának, egy ifjú pár boldog ragyogásának. Rajtunk áll, hogy a velünk történteket miként éljük meg, s az is rajtunk áll, hogy akarjuk-e hogy egyáltalán történjen velünk bármi is.
Angyay szinte a semmiből, sárból, vesszőből építi házát, s nem panaszkodik, hanem jogosan büszke kreatív elméjére, s teremtésére. Mondd Rebeka, nálatok ezt miért nem lehet megcsinálni, miért nem lehet az ő példáját követni? Én úgy hiszem, hogy minden cselekvés, még ha néha nem a legtökéletesebb eredményhez vezet is, tanít, fejleszt, tapasztalatot hoz, s amit magad teszel önmagadért, az, az alkotás örömével tölt el, egyfajta meditáció, jó út a fejlődésre, ha belefeledkezel, elszáll minden , csak te és a cselekvésed marad. Nagyon- nagyon jó dolog ezt megtapasztalni, az embernek önbecsülést, hitet, tartást ad.

Amikor eljutunk utunkon odáig, hogy valamennyire ismerjük magunkat, az valamiféle belső erőt ad, arra már tudunk támaszkodni, tudunk belőle meríteni. Ehhez viszont el kell engedni az a sok negatív értést, pesszimizmust, másra mutogatást, ítélkezést, s bízni kell magunkban , s a teremtőben, hogy amilyen sorsot választottuk, amit magunknak teremtünk, ahhoz meg is kapjuk a feltételeket.

Azt tapasztalom, hogy amilyenek a gondolataim, olyan az életem, ahogyan beszélek, az vagyok én, ha mocskolódom, akkor beszennyeződöm, ha haragszom, akkor a rezgésem lezuhan, ha pedig higgadtan, nyugodtan, kiegyensúlyozottan a helyemen vagyok, akkor nyitott felső csakrákkal árad belém az energia, s vezeti a bensőm a kezem. Ezért úgy gondolom, hogy a tisztálkodás során nem árt a gondolataink, a szavaink megtisztítására is oda figyelni.

Zárszóként kívánok mindenkinek jó külső és belső tisztulást, hogy nyitottan tudja fogadni a saját belső Jézuskáját.