Margának, Anishának, Polinak, Johannának, Rebekának, Kristálynak, és a felismerésnek

A személy, a tanú és a Legfelső

Kérdező: Magunk mögött tudhatjuk a toxikománia hosszú történetét, leginkább a drogok révén, amelyek a tudat kitágítását szolgálják. Nekik köszönhetően magtapasztaltunk más tudatállapotokat, emelkedetteket vagy közönségeseket, és arról is meggyőződtünk, hogy nem bízhatunk a drogokban. Hogy hatásuk a legjobb esetben is mulandó, a legrosszabb esetben pedig elpusztítják a szervezetet és a személyiséget. Most új eszközöket keresünk, hogy fejlesszük a tudatot és a transzcendenciát. Azt akarjuk, hogy keresésünk gyümölcsei a mieink maradjanak és életünket gazdagítsák, ahelyett, hogy halvány emlékekké és tehetetlen megbánássá váljanak. Ha Indiába érkezve a spiritualitás alatt önmagunk vizsgálatát és fejlesztését értjük, a mi céljaink határozottan spirituálisak. Elhagytuk a boldog hippik korszakát. Most komolyan gondoljuk, hogy fejlődni szeretnénk. Tudjuk, hogy a valóság létezik, hogy megtalálható, de nem tudjuk, hogyan érjük el, és azt sem, hogyan maradjunk meg benne. Nincs szükségünk meggyőzésre, csak az útmutatás hiányzik. Tudsz nekünk segíteni?

Maharadzs: Nem segítségre van szükségetek, hanem tanácsokra. Amit kerestek, már bennetek van. Vegyétek az én esetemet. Én nem tettem semmit az önmegvalósításért. A Mesterem azt mondta, hogy a valóság bennem van. Én magamba néztem, és megtaláltam ott, épp ahogy ő mondta. Meglátni a valóságot éppolyan egyszerű, mint meglátni az arcodat egy tükörben. Épp csak a tükör tiszta, és hű képet kell hogy adjon. A valóság tükrözéséhez olyan értelem kell, amely nyugodt, amelyet nem torzítanak vágyak és félelmek, amely mentes elvektől és véleményektől, amely minden szinten tiszta. Legyetek tiszták, nyugodtak és éberek, és ne kötődjetek. A többi majd jön magától.

K: Szükséged volt tehát az értelmed megtisztítására és megnyugtatására, mielőtt rájöttél az igazságra? Hogyan csináltad?

M: Nem csináltam semmit. Egyszerűen csak megtörtént. Folytattam az életem, a családom szükségleteivel törődtem. A Mesterem sem csinált semmit. Minden természetes módon történt, úgy, ahogyan ő előre jelezte.

K: A dolgok nem történnek csak úgy! Minden dolognak kell hogy legyen egy oka.

M: Minden, ami történik, oka mindennek, ami történik. Az okok megszámlálhatatlanok, az egyetlen ok gondolata illúzió.

K: Kellett végezned valami konkrét gyakorlatot – meditációt, vagy jógát. Hogy mondhatod, hogy a megvalósulás magától jött?

M: Semmi határozottat nem tettem. Nem csináltam mást, csak éltem az életem.

K: Ezen csodálkozom!

M: Én is csodálkoztam rajta! De végül is mi volt ebben annyira meglepő? A Mesterem szavai igaznak bizonyultak. És mi van abban? Ő jobban ismert engem, mint én saját magamat, ez minden. Miért keresünk okokat? A legelején valamelyest az “én vagyok” érzésével foglalkoztam, és adott időt szántam erre, de ez minden. Nem sokra rá a Mesterem meghalt, én folytattam az életemet. A szavai pontosnak bizonyultak. Ez minden. Mindez egyetlen folyamatot alkot. Ti hajlamosak vagytok időben elkülöníteni a dolgokat, és aztán okokat keresni.

K: Mi most a te munkád? Mit csinálsz?

M: Te azt képzeled, hogy lenni és cselekedni ugyanaz a dolog. Ez nem így van. Az értelem és a test mozgásban és változásban van, és meghatározza más értelmek és testek mozgását. Ez az, amit cselekvésnek nevezünk. Én úgy látom, hogy a cselekvés természete szerint cselekvést szül, akár a tűz, amely önmagát táplálja az égés által. Én nem cselekszem, és nem vagyok más cselekvésének oka sem. Én minden történés időtlen Tudata vagyok.

K: A te értelmedben, vagy más értelmekben is?

M: Csak egyetlen értelem létezik, amely hemzseg a gondolatoktól: “én ez vagyok, én az vagyok, ez az enyém, az az enyém”. Én nem vagyok az értelem, sohasem voltam, sohasem leszek.

K: Hogy jött létre az értelem?

M: A világot anyag, energia és intelligencia alkotja. Ezek különféleképpen nyilvánulnak meg. A vágy és az értelem teremti a világot, az intelligencia pedig kibékíti e kettőt, és létrehozza a harmónia és béke érzését. Számomra minden csak történik. Tudatos vagyok, de ez nem befolyásol.

K: Nem lehetsz tudatos anélkül, hogy befolyásoljon. Itt ellentmondás van a fogalmak között. Minden érzékelés változást jelent. Amint megtapasztaltál egy érzést, az emlékezet nem engedi meg, hogy visszatérj az előző állapotodhoz.

M: Valóban, ami az emlékezethez hozzáadódik, nem törölhető ki egykönnyen. De bizonyosan megtehető, és én tulajdonképpen nem is csinálok mást egész idő alatt. Mint egy madár, amelyet szárnyai hordoznak, nem hagyom magam mögött egyetlen lépés nyomát sem.

K: Vajon a tanúnak van neve és formája, vagy túl van mindkettőn?

M: A tanú csak egy pont a tudatban. Névtelen és alaktalan. Hasonlít a Nap visszatükröződéséhez egy harmatcseppen. A harmatcseppnek van neve és formája, de a kis fénypont a Naptól származik. A csepp tisztasága és simasága szükséges a tükröződéshez, de önmagában ez nem elegendő.

Hasonlóan, az értelem tisztasága és csendje szükséges ahhoz, hogy a valóság benne tükröződjön, de csak ezek nem elegendőek. Ezen felül léteznie kell a valóságnak. Viszont, lévén, hogy a valóság örökké jelen van, a hangsúly a szükséges feltételeken van.

K: Lehetséges, hogy az értelem tiszta legyen és csendes, mindazonáltal, ne legyen semmiféle tükröződés?

M: Létezik a sors, amit figyelembe kell venni. A tudattalan a sors uralma alatt áll; tulajdonképpen ő maga a sors. Lehet, hogy egyeseket várakozásra kötelez. De bármily nehéz is legyen a sors keze, türelemmel és önuralommal eltávolítható. Az egység és tisztaság eltörli az akadályokat, és a valóság képe megjelenik az értelemben.

K: Hogy sajátítható el az önuralom? Én olyan gyenge jellem vagyok.

M: Értsd meg előbb, hogy te nem vagy az a személy, akinek magadat hiszed. Ami gondolod hogy vagy, nem más, mint szuggesztió és képzelet. Nincsenek szüleid, nem születtél, és nem is halsz meg. Elhiheted nekem, amikor ezt mondom, vagy vizsgálódás és tanulmányozás után is eljuthatsz idáig. A teljes hit útja gyors, a másik lassú, de biztos. Mindkettőt a tettek kell hogy igazolják. Tégy a szerint, amint igaznak hiszel – ez az igazság felé vezető út.

K: A sors és a kiérdemelt igazság nem ugyanazt a dolgot jelentik?

M: De igen, mindkettő a tudattalanban játszik szerepet. A tudatos érdem nem más, mint hiúság. A tudatosság mindig az akadályok tudatosítása. Mikor nincsenek többé akadályok, túllépünk rajta.

K: Vajon annak megértése, hogy én nem vagyok a testem, megadja nekem az erősebb jellemet, ami az önuralomhoz kell?

M: Mikor tudni fogod, hogy nem vagy sem a tested, sem az értelmed, azok többé már nem uralkodnak fölötted. Követni fogod az igazságot, bárhová vezessen is, és mindent megteszel, ami szükséges, bármi is legyen az ár.

K: Szükséges a tett az önmegvalósításhoz?

M: A megvalósuláshoz a megértés a lényeges. A tett csupán alkalomszerű. Az ember, akinek megértése szilárd, nem tartózkodik a tettektől. A tett az igazság próbája.

K: Szükségesek a próbák?

M: Ha nem veted alá magadat egyfolytában próbáknak, nem leszel képes különbséget tenni valóság és fantázia között. A megfigyelés és a szigorú értelem segítenek bizonyos mértékben, a valóság azonban ellentmondásos.

Honnan tudod, hogy elérted a megvalósulást, ha nem figyeled meg gondolataidat és érzéseidet, szavaidat és tetteidet, és ha nem csodálkozol el azokon a változásokon, amelyek benned létrejönnek, anélkül, hogy a miérteket és hogyanokat tudnád? Éppen mivel ezek a változások annyira meglepőek, fogod tudni, hogy valódiak. Az előrelátható és a remélt ritkán valóságos.

K: Hogyan jön létre a személy?

M: Éppen úgy, ahogyan az árnyék megjelenik, ha a fény találkozik a testtel, a személy is létrejön, amikor a tiszta öntudatot elhomályosítja az “én vagyok a test” gondolata. És hasonlóan, ahogy az árnyék is változik a talaj alakjának és helyzetének függvényében, a személy is látszólag örül és szenved, pihen és küszködik, talál és elveszít, annak megfelelően, amit a sors megszabott.

Amikor a test nincs többé, a személy teljesen és visszavonhatatlanul eltűnik. Csak a tanú marad, és a Nagy Ismeretlen.

A tanú az, aki azt mondja: “Én ismerek”. A személy azt mondja: “Én cselekszem”. Értsd meg, hogy azt mondani “én ismerek”, nem hamis, csupán behatárolt. De azt mondani “én cselekszem”, teljességgel hamis, mivel nincs senki, aki cselekedne. Minden önmagától történik, beleértve a gondolat megjelenését, is a cselekvést.

K: Akkor mi a tett?

M: A világegyetem tele van tettekkel, de nincs senki, aki tenne. Számtalan személy létezik, kicsik és nagyok, egyesek nagyon nagyok, akik az azonosulás miatt úgy képzelik, ők cselekszenek, de ez mit sem változtat azon, hogy a tettek világa (_mahákadash_) egy egységes egészet alkot, amelyben minden mindentől függ, és minden mindent befolyásol. A csillagok mélyen hatnak ránk, és mi hatunk a csillagokra. Hagyd el a cselekvést a tudat kedvéért, hagyd meg a testnek és az értelemnek; ez az ő világuk. Maradj a tiszta tanú, amíg majd a tanú képe is feloldódik a Legfelsőben.

Képzelj el egy sűrű erdőt, tele hatalmas fákkal. Egyikből egy tábla készül és egy kis ceruza, amellyel írni lehet rá. A tanú elolvassa az írást, és tudja, hogy míg a ceruza és a tábla valamilyen módon az erdőhöz köthető, magának az írásnak ahhoz nincs semmi köze. Az írás teljesen különálló, és ha eltűnik, annak nincs semmi jelentősége. A személyiség feloldódását mindig egy nagy megkönnyebbülés követi, mintha egy nagy tehertől szabadultunk volna meg.

K: Mikor azt mondod, az állapot, amelyben élsz meghaladja a tanút, milyen tapasztalat hatására mondod ezt? Miben különbözik ez attól az állapottól, amelyben csak a tanú létezik?

M: Olyan mintha egy festett anyagot kimosnál. Kezdetben a rajz elmosódik, utána a háttér is elhalványul, és végül a szőttes egyszínű lesz, fehér. A személyiség átadja a helyét a tanúnak, majd a tanú is távozik, és megmarad a tiszta Tudat. Az anyag fehér volt kezdetben, és fehér lett végül. A rajzok és színek megjelentek – egy időre.

K: Létezhet tudat tárgy nélkül?

M: Mikor a tudatnak van egy tárgya, úgy nevezzük tanú-állapot. Mikor vágyak vagy félelmek hatására önmagát a tárggyal azonosítja, ezt az állapotot hívjuk személynek. A valóságban csak egyetlen állapot létezik. Amikor ez az önazonosulás miatt eltorzul, személynek nevezzük. Amikor a létezés érzése színezi ki, az a tanú. Amikor színtelen és határtalan, a Legfelsőnek nevezzük.

K: Én folyton nyugtalannak érzem magam, örökké tele vágyakkal, remélek, keresek, találok, örülök, elfordulok, újra keresek. Mi tart engem ebben a forrongásban?

M: Te önmagadat keresed, anélkül, hogy tudnál erről. Törekszel arra, hogy azt szeresd, ami szeretetre méltó, amit tökéletesen lehet szeretni. A tudatlanság miatt te ezt a kettőség és az ellentétek világában keresed. Amikor megtalálod majd önmagadban, a keresésed véget ér.

K: Mindig is létezni fog ez a szörnyű világ, amellyel harcolnom kell?

M: Nem tudhatod. Igaz, hogy a teljes megnyilvánulás az ellentétek világában létezik. Öröm és fájdalom, jó és rossz, nemes és alantas, haladás és visszafejlődés, pihenés és küzdelem – mindezek jönnek és tovatűnnek – és amíg létezni fog egy világ, az ellentmondások is ott lesznek. Létezhetnek a tökéletes harmónia, boldogság és szépség időszakai, de csak egy adott időre. Ami tökéletes, visszatér minden tökéletesség forrásához, az ellentétek játéka pedig tovább folytatódik.

K: Hogy érhetem el a tökéletességet?

M: Légy csendes. Végezd el feladataidat a világban, de magadban maradj nyugodt. Akkor minden eljön hozzád. Ne alapozz a munkára az önmegvalósításért. Lehet, hogy hasznos mások számára, de nem neked. A remény értelmed csöndjében és szíved nyugalmában lakozik. A megvalósult emberek nagy nyugalomnak örvendenek.

Belső éned a legnagyobb Guru

Kérdező: Mindenfelől azt hallom, hogy az önmegvalósítás előfeltétele a vágyaktól és hajlamoktól való szabadság. De én úgy látom, hogy e feltétel teljesítése lehetetlen. A tudatlanság vágyakat kelt, és a vágyak fenntartják a tudatlanságot. Ez egy valódi ördögi kör!

Maharaj: Nincsenek semmiféle feltételek, amelyeket teljesíteni kellene. Semmit nem kell tenni, semmit nem kell feladni. Csak figyelj, és tartsd észben, hogy akármit észlelsz, az nem te vagy, sem nem a tiéd! Az a tudatosság terében van, de te nem vagy a tér, sem annak tartalma, de még az sem te vagy, aki tudatában van a térnek. Amiatt az elképzelésed miatt, hogy cselekedned kell, gabalyodsz bele az erőfeszítéseid eredményeibe – az indíték, a vágy, a sikertelenség, a frusztráció érzése –, amelyek visszahúznak. Egyszerűen csak figyelj mindent, ami történik, és tudd, hogy te azon túl vagy.

K: Ez azt jelenti, hogy tartózkodnom kell a cselekvéstől?

M: Nem vagy rá képes! Ami megy, annak mennie kell! Ha hirtelen megállnál, összetörnéd magad.

K: Ez a tudó és a tudott eggyé válásának a tárgya?

M: Mindkettő idea az elmében, és az őket kifejező szavakban van. Nincs bennük én. Közöttük, és felettük sincs. Mentális szinten hiába keresed. Hagyd abba a keresést, és meglátod – itt és most van –, az ’én vagyok’ az, amit olyan jól ismersz. Csupán annyit kell tenned, hogy megszűnsz önmagadat a tudatosság terén belül lévőnek tartani. Hacsak alaposan át nem gondoltad már ezeket a témákat, egyszeri meghallgatását követően nem fogod megtenni. Felejtsd el a múlt tapasztalatait és vívmányait, állj ki meztelenül, kitéve magad az élet szelének és esőjének, és lesz egy esélyed.

K: Tartalmaz odaadást (bhakti) valahol a tanításod?

M: Amikor nem vagy egészséges, orvoshoz mész, aki közli veled a bajodat, és az ellenszert. Ha bizalmat érzel iránta, az egyszerűsíti a dolgokat: beveszed az orvosságot, betartod a diétát, és helyrejössz. De ha nem bízol benne, akkor vagy vállalod a rizikót, vagy megtanulod gyógykezelni magad. Mindegyik esetben a gyógyulási vágyad az, ami mozgat téged, nem az orvos.

Bizalom nélkül nincs béke. Mindig hiszel valakinek – legyen az a mamád, vagy a feleséged. Az összes ember közül az Én ismerője, a megszabadult ember a legmegbízhatóbb. De a puszta bizalom nem elég. Vágynod is szükséges. A szabadság vágya nélkül mi haszna van a bizonyosságnak, hogy megszerezheted a szabadságot? Vágy és bizonyosság együtt kell járjanak. Minél erősebb a vágyad, annál könnyebben jön a segítség. A legnagyobb Guru is tehetetlen, amíg a tanítvány nem lelkesedik a tanulásért. Lelkesedés és komolyság létfontosságúak. A bizonyosság meg fog jönni a tapasztalattal. Légy odaadó a célod iránt – és az odaadás az iránt, aki vezetni tud téged, be fog következni. Ha vágyad és bizonyosságod erősek, akkor működni fognak, és elvisznek célodhoz, mert nem lesz okod késlekedni habozás és megalkuvás miatt.

A legnagyobb Guru a belső Én. Valójában ő a legfelsőbb tanító. Egyedül ő tud téged a célodba juttatni, és egyedül ő vár az út végén. Bízz benne, és nem lesz szükséged külső Gurura! De ismétlem, erősen vágynod kell megtalálni őt, és ne tégy semmi olyat, ami akadályokat és késedelmeskedést eredményezne! És ne pazarolj energiát és időt megbánásokra! Tanulj a hibáidból, és ne ismételd meg azokat!

K: Megengeded, hogy feltegyek egy személyes kérdést…?

M: Igen, csak tessék!

K: Úgy látom, antilop bőrön ülsz. Hogy egyeztethető ez össze az erőszakmentességgel?

M: Egész életemben cigarettát készítettem, segítve, hogy az emberek tönkretegyék az egészségüket. És a kapummal szemben a helyhatóság felállított egy nyilvános illemhelyet, ami tönkreteszi az én egészségemet. Ebben az erőszakos világban hogyan tarthatna távolságot az ember az erőszak egyik vagy másik fajtájától?

K: Biztos vagyok benne, hogy minden elkerülhető erőszakot el kell kerülni. És Indiában mégis minden szent embernek van tigris, oroszlán, leopárd vagy antilop bőre, amin ül.

M: Talán, mert nem álltak rendelkezésre műanyagok az ősi időkben, és a bőr volt a legalkalmasabb, hogy távol tartsa a nedvességet. A reuma nem kellemes, még egy szentnek sem. Így alakulhatott ki a hagyomány, hogy a hosszú meditációkhoz bőrre van szükség. Ahogy a templomi dobokon is bőr van, úgy van antilop bőr a Yoginál is. Nemigen figyelünk erre.

K: De az állatot meg kellett ölni.

M: Soha nem hallottam, hogy egy Yogi megölt volna egy tigrist a bőréért. A gyilkosok nem Yogik, és a Yogik nem gyilkosok.

K: Nem kellene helytelenítésedet kifejezned, visszautasítva, hogy egy bőrön ülj?

M: Micsoda ötlet! Én az egész univerzumot helytelenítem, miért szorítkozzak egy bőrre?

K: Mi baj az univerzummal?

M: Éned elfelejtése a legnagyobb kártétel; az összes szerencsétlenség ebből következik. Ügyelj a legfontosabbra, a kicsiny majd gondoskodik magáról. Ne takarítsd fel a sötét szobát! Először nyiss ablakot! A fény beeresztése mindent könnyűvé tesz. Várjunk tehát mások jobbításával, amíg meg nem láttuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk – és meg nem változtunk. Nem szükséges a végtelen kérdezgetésben való körbe-körbe forgás; találd meg önmagad, és minden a valódi helyére kerül!

K: A forráshoz való visszatérés vágya nagyon ritka. Természetes dolog ez egyáltalán?

M: A kezdetkor a kiáramlás természetes, a beáramlás pedig – a végén. De valójában a kettő egy, épp úgy, mint ahogy a ki és belégzés egyek.

K: Nem egyek-e, ugyanilyen módon, a test és a test lakója?

M: Idő- és térbeli események – születés és halál, ok és okozat – tekinthetők egynek; de a test és a testet öltött a valóságnak nem ugyanazon fokozatai. A test időben és térben létezik, mulandó és korlátozott, míg a lakó időtlen és határtalan, örök és mindent átható. A kettő azonosítása súlyos hiba, és végtelen szenvedésnek az okozója. Lehet az elméről és a testről úgy beszélni, mint amelyek egyek, de a test-elme nem képezi valóság alapját.

K: Akárki is legyen ő, a lakó vezéreli a testet, és következésképpen felelős érte.

M: Az univerzális erő az, amely vezérel, és felelős.

K: És akkor csinálhatok, ami nekem tetszik, és tulajdonítsam a hibát valamilyen univerzális erőnek? Milyen könnyű!

M: Igen, nagyon könnyű! Csak ismerd fel az Egy Mozgatót minden mögött, ami mozog, és hagyj mindent Őrá! Ha nem hezitálsz, és nem csalsz, ez a legrövidebb út a valósághoz. Légy vágy és félelem nélküli, elhagyva mindenféle vezérlést, és minden felelősséget!

K: Micsoda őrület!

M: Igen, isteni őrület. Mi baj van a személyes vezérlés, és a személyes felelősség illúziója elengedésével? Mindkettő csak az elmében van. Természetesen, amíg azt képzeled, hogy te vezérelsz, felelősnek is képzeled magadat. Az egyik maga után vonja a másikat.

K: Hogyan lehet az univerzális felelős az egyediért?

M: A Földön minden élet a naptól függ. Mégsem tesszük felelőssé a napot mindenért, ami megtörténik, habár az a végső ok. A fény okozza a virág színeit, de sohasem vezérli, s nem is felelős érte közvetlenül. Lehetővé teszi azt, ez minden.

K: Amit nem szeretek ebben az egészben, az a valamilyen univerzális erőhöz való menekülés.

M: Nem hibáztathatod a tényeket!

K: Kinek a tényeit? A tiédet vagy az enyémet?

M: A tiédet. Az én tényeimet nem tudod tagadni, mert nem ismered őket. Ha ismernéd őket, nem tagadnád. Ebben rejlik a probléma. A te képzelődéseidet tényeknek tartod, és az én tényeimet képzelődésnek. Én teljes bizonyossággal tudom, hogy minden egy. A különbségek nem választanak el. Vagy semmiért nem vagy felelős, vagy mindenért. Azt képzelni, hogy te vezérelsz egy testet, és felelős vagy érte, csupán a test-elme aberrációja.

K: Mégis, korlátozott vagy a tested által.

M: Csak a testtel kapcsolatos dolgokban. Ezzel én nem törődöm. Olyan ez, mint elszenvedni az évszakokat. Az évszakok jönnek és mennek – alig vannak rám hatással. Ugyanilyen módon jön és megy a test-elme – az élet örökké keresi az új megnyilvánulásokat.

K: Amíg nem rakod a gonosz minden terhét Istenre, elégedett vagyok. Lehet, hogy van Isten, már amennyire tudom, de számomra ő az emberi elme által kivetített koncepció. Lehet, hogy ő realitás számodra, de számomra a társadalom sokkal valóságosabb, mint Isten, mert én mindkettőnek teremtménye és rabja vagyok. A te értékeid a bölcsesség és a könyörület; a társadalomé az értelmes önzés. Én olyan világban élek, amely teljesen más, mint a tied.

M: Senki nem kényszerít.

K: Téged senki nem kényszerít, de engem igen. Az én világom egy gonosz világ, tele könnyekkel, küszködéssel és fájdalommal. Az intellektualista félremagyarázás, az olyan teóriák kifejlesztésével karöltve, mint evolúció és karma, csupán sértéssel tetézi az igazságtalanságot. Egy gonosz világnak az Istene kegyetlen Isten.

M: Te vagy az istene a te világodnak, és te vagy az ostoba, és kegyetlen is. Legyen Isten koncepció – a te saját teremtményed. Derítsd ki, hogy ki vagy, hogyan jöttél a világra, igazságra, jóságra és szépségre sóvárogva, egy gonoszsággal tele világban! Milyen haszonnal jár, ha akár Isten mellett, akár ellene érvelsz? Amikor éppen hogy azt nem tudod, hogy kicsoda Isten, és hogy mi az, amiről beszélsz. Az Isten, amely félelemből és reményből született, vágy és képzelet által formált, nem lehet azonos azzal az Erővel, Amely az univerzum Elméje és Szíve.

K: Elfogadom, hogy az a világ, amelyben élek, és az az Isten, akiben hiszek a képzelet szülöttei. De milyen módon lettek a képzelet által létrehozva? Miért találok ki egy ennyire szenvedéssel teli világot, és egy ennyire közönyös Istent? Mi bajom, hogy ilyen kegyetlenül meg kell magam gyötörnöm? A megvilágosodott ember jön, és azt mondja nekem: ’ez csak egy álom, vess neki véget’, de nem ő maga is az álom része? Úgy látom, csapdába kerültem, és nem látok kiutat. Te azt mondod, szabad vagy. Mitől szabadultál meg? Az Isten szerelmére, ne szavakkal traktálj, világosíts meg, segíts fölébrednem, mivel te vagy az, aki hánykolódni látsz engem álmomban!

M: Amikor azt mondom, szabad vagyok, pusztán tényt állapítok meg. Ha te felnőtt vagy, akkor mentes vagy a gyermetegségtől. Én mentes vagyok minden leírástól és azonosulástól. Bármit hallasz, vagy látsz, én nem vagyok az. Mentes vagyok attól, hogy észlelés, vagy fogalom lennék.

K: De hát tested van, és függesz tőle.

M: Ismét azt feltételezed, hogy egyedül a te nézőpontod korrekt. Megismétlem: Nem voltam, nem vagyok, és nem leszek test. Számomra ez tény. Én is abban az illúzióban éltem, hogy születtem, de Gurum felismertette velem a születés és halál puszta idea mivoltát – a születés csupán egy idea: ’testem van’. És a halál – ’elvesztettem a testemet’. Most, mikor tudom, hogy én nem vagyok test, a test akár ott van, akár nem – mi a különbség? A test-elme olyan, mint egy szoba. Itt van, de nekem nem kell állandóan benne élnem.

K: De mégis, a test létezik, és te gondot viselsz rá.

M: A testet létrehozó erő visel rá gondot.

K: Szintről szintre ugrálunk, mindvégig.

M: Két szintje van a szemléletnek – a fizikai – ami tényeké, és a mentális – ami az ideáké. Én mindkettőn túl vagyok. Sem a tényeid, sem az ideáid nem az enyémek. Amit én látok, az túl van ezeken. Gyere át az én oldalamra, és lásd, amit én!

K: Amit mondani akarok, az nagyon egyszerű. Amíg azt hiszem: ’a test vagyok’, nem mondhatom azt, hogy: ’Isten gondját fogja viselni a testemnek’. Nem fogja. Hagyni fog, hogy éhezzek, megbetegedjek és meghaljak.

M: Mi egyebet vársz egy puszta testtől? Miért vagy olyan nyugtalan miatta?

Mert azt gondolod, hogy a test vagy, azt akarod, hogy elpusztíthatatlan legyen. Alkalmas praktikákkal jelentősen meghosszabbíthatod az életét, de milyen hasznot érhetsz el?

K: Jobb, ha hosszú ideig, és egészségesen élünk. Esélyt ad, hogy kiküszöbölhessük a gyermek- és ifjúkor hibáit, a felnőttkor frusztrációit, az öregkor szenvedéseit és gyengeelméjűségét.

M: Hogyne, élj tovább! De nem te vagy a mester. Képes vagy meghatározni a születésed és a halálod napját? Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. A tiéd a látszatkeltés beszéde, amelyben minden vélekedésektől és feltevésektől függ. Olyan dolgokról beszélsz nagy magabiztossággal, amiben nem vagy bizonyos.

K: Éppen emiatt vagyok itt.

M: Még nem vagy itt. Én vagyok itt. Hívlak, gyere be! De te nem jössz. Tőlem akarod, hogy az életedet éljem, az utadat érezzem, a nyelvedet használjam. Nem tudom, és ez nem is segítene rajtad. Neked kell hozzám jönnöd! Szavaid az elme szavai, és az elme összezavar, és torzít. Ezért kell az abszolútnak túllépnie a szavakon, és neked átjönnöd az én oldalamra!

K: Vigyél át!

M: Csinálom, de te ellenállsz. Realitást adsz a koncepcióknak, miközben a koncepciók a valóság torzulásai. Hagyj fel minden fogalomalkotással, és maradj csendes, és figyelmes! Állj hozzá komolyan, és minden jóra fordul veled kapcsolatban!

Keresd a tudatosság forrását

Kérdező: A minap a Nyugat modern gondolkodási irányzatairól, és a Vedanta morális és intellektuális felfogása elfogadásának nehézségeiről beszélgettünk. A gátat jelentő tényezők egyike, hogy az európai és amerikai fiatalok belefeledkeznek a katasztrofális állapotban lévő, sürgősen jobbításra szoruló világba.

Nincs olyan türelmesek az emberekkel, mint te, aki a a világ javításának előfeltételeként a személyes tökéletesedést hirdeted. Ők azt mondják, hogy ez nem lehetséges, és nem is szükséges. Az emberiség készen áll a rendszerek megváltoztatására – legyenek azok társadalmiak, gazdaságiak, politikaiak. Világkormány, világrendőrség, világtervezés, és minden fizikai és minden ideológia korlát megszüntetése: ez elegendő, nincs szükség személyes átalakulásra. Kétségtelen, hogy az emberek alakítják közösségeket, de a közösségek is alakítják az embereket. Emberséges közösségekben az emberek emberségesek lesznek; ezen felül a tudomány válasszal szolgál sok olyan kérdésre, amely régebben a vallás területén felmerült.

Maharaj: Semmi kétség, a világ megjavítására való törekvés a legdícséretreméltóbb foglalatosság. Önzetlen végzése megvilágosítja az elmét, és megtisztítja a szívet. De az ember hamarosan fel fogja ismerni, hogy törekvései ábrándképek. Helyileg és időben korlátozott jobbítások mindig lehetségesek, és ez újra meg újra megvalósítható, egy nagy király vagy tanító befolyása alatt; de ennek csakhamar vége kell legyen, és az emberiség egy újabb szenvedési ciklusba kerül. A valódi menedék csak a megnyilvánulatlanban lehetséges.

K: Nem menekülést javasolsz?

M: Pont az ellenkezőjét. Az egyetlen mód a megújulásra a pusztuláson át vezet. A régi ékszert forma nélküli arannyá kell beolvasztanod, mielőtt újat formálhatnál. Soha nem történhet másképp. Azon kevesek, akik hatása hosszan tartó volt, mindannyian ismerték a valóságot. Érd el az ő szintjüket, majd csak azután beszélj a világ megsegítéséről.

K: Nem a folyókon és a hegyeken akarunk segíteni, hanem az emberek.

M: Semi baj a világgal, az emberek nélkül, akik elrontják. Menj, és kérd meg őket, hogy viselkedjenek.

K: Vágy és félelem okozza a viselkedésüket.

M: Pontosan. Amíg az emberi viselkedést vágy és félelem uralja, addig a legkevésbé sincs remény. És az emberek hatékony megközelítésének tudásához, minden vágytól és félelemtől meg kell szabadulnod.

K: Elkerülhetetlen, hogy legyenek bizonyos alapvető vágyaink és félelmeink, mint például az élelemmel, szexszel, és halállal kapcsolatosak.

M: Ezek szükségletek, és a szükségleteket könnyű kielégíteni.

K: Még a halál is szükséglet?

M: Egy hosszú és gyümölcsöző élet leélése után szükségesnek fogod érezni a halált. Csak amikor rosszul használod, destruktív a vágy és a félelem. Mindenféleképpen, a vágy és a félelem a hiba. De mikor az ember vágyja, ami helytelen, és féli, ami helyes, akkor ezek káoszt és kétségbeesést teremtenek.

K: Mi helyes, és mi helytelen?

M: Viszonylagos értelemben, ami szenvedést okoz az helytelen, ami enyhíti azt az helyes. Abszolút értelemben, ami visszavisz téged a valóságba, az helyes, és ami elhalványítja a valóságot, az helytelen.

K: Amikor az emberiség segítéséről beszélünk, akkor zűrzavar és szenvedés elleni harcra gondolunk.

M: Te csupán beszélsz a segítésről. Segítettél-e valaha is, segítettél-e valóban, akár egyetlen emberen is? Megtetted-e valaha, hogy akár egyetlen lélek is túl jusson azon, hogy szüksége legyen további segítségre? Tudsz-e valakinek legalább kötelességei és lehetőségei teljes megvalósítását megalapozó erős jellemet adni, ha valódi létébe való pillantást nem is? Ha nem tudod, mi jó önmagadnak, honnan tudhatnád, mi jó másoknak?

K: A létfenntartást alkalmas módon szolgáló eszköz mindenkinek jó. Lehetsz maga az Úristen, de szükséged van egy jól táplált testre, hogy beszélgess velünk.

M: Te vagy, akinek szüksége van a testemre, hogy beszélgessen veled. Én nem a testem vagyok, és nincs is rá szükségem. Én a tanú vagyok csupán. Nekem nincs saját formám. Úgy megszoktátok tudatossággal rendelkező testnek gondolni magatokat, hogy még elképzelni sem tudjátok testekkel rendelkező tudatosságnak. A fizikai létezés csak az elme állapota, mozgás a tudatosságban, a tudatosság óceánja határtalan és örök, és te a tudatosságnak a tanúja vagy csupán. Amint ezt felismered, képes leszel rá, hogy teljesen visszahúzódj a tudatosság mögé.

K: Mondtad, hogy a létezéseknek sok szintje van. Te mindezeken szinteken létezel és funkcionálsz? Miközben a Földön vagy, ugyanakkor a mennyországban (swarga) is vagy?

M: Én nem vagyok sehol sem található. Én nem vagyok a többi dolog között, adott helyen lévő dolog. Minden dolog énbennem van, de én nem vagyok a dolgok között. Te a felépítményről beszélsz, míg rám az alapok vonatkoznak. A felépítmények keletkeznek és elmúlnak, de az alapok fennmaradnak. Engem nem érdekel a múlandó, míg te semmi másról sem beszélsz.

K: Ha megbocsátasz, feltennék egy különös kérdést. Ha egy borotva éles karddal hirtelen lecsapná valaki a fejedet, ez milyen különbséget jelentene számodra?

M: Egyáltalán semmit. A test elvesztené a fejét, bizonyos kommunikációs vonalak megszakadnának, ez minden. Két ember telefonbeszélgetést folytat egymással, és a kábelt elvágják. Semmi sem történik az emberekkel, csak más eszközöket kell keresniük a kommunikációhoz. A Bhagavad Gita azt mondja: „a kard nem fogja azt”. Ez szó szerint így van. A tudatosság természetéhez hozzátartozik, hogy túléli hordozó eszközeit. Akár a tűz. Felemészti a tüzelőanyagot, de önmagát nem. Akárcsak a tűz képes fennmaradni tüzelőanyag hegyeken, ugyanúgy marad fenn a tudatosság számtalan testen.

K: A tüzelőanyag befolyással van a tűzre.

M: Amíg az tart. Változtass a tüzelőanyag természetén, és a láng színe és megjelenése is megváltozik.

Most egymással beszélgetünk. Ehhez jelenlét szükséges; hacsak nem vagyunk jelen, nem tudunk beszélgetni. De jelenlét egyedül nem elegendő. A beszélgetés vágya is szükséges.

Tudatosak akarunk maradni, mindenek felett. Minden szenvedést és megalázást elviselnénk, csak hogy még egy kicsit tudatosak maradjunk. Hacsak fel nem lázadunk e tapasztalat iránti kínzó vágy ellen, és el nem engedjük végképp a megnyilvánultat, nem nyugodhatunk. Csapdában fogunk maradni.

K: Azt mondod, te a csendes tanú vagy, és ugyanakkor a tudatosság felett is állsz. Nincs itt valami ellentmondás? Ha a tudatosság felett állsz, akkor minek vagy a tanúja?

M: Tudatos vagyok, és tudattalan, egyaránt tudatos és tudattalan, ugyanakkor se tudatos, se tudattalan – mindennek a tanúja vagyok –, de valójában nincs tanúság, mert semmi nincs, aminek a tanúja lehetne lenni. Tökéletesen mentes vagyok mindenféle mentális képződménytől, elmém üres – mégis teljesen tudatos vagyok. Ezt akarom kifejezni, mikor azt mondom, hogy meghaladtam az elmét.

K: Hogy érhetlek el akkor?

M: Légy tudatában, hogy tudatos vagy, és keresd a tudatosság forrását. Ez minden. Nagyon kevés közölhető szavakkal. A feléd irányuló beszéd cselekvése fogja meggyújtani a fényt, nem a hozzád intézett beszédem. A jelentés nem igazán lényeges; a vágy, a kényszer, a komolyság az, ami számít.

23. A megkülönböztetés pártatlansághoz vezet

Maharaj: Ti csurom vizesek vagytok, mert nagyon esik. Az én világomban mindig jó idő van. Ott nincs éjszaka vagy nappal, nincs meleg vagy hideg. Nem zaklatnak sem aggodalmak, sem sajnálkozás. Elmém gondolatoktól mentes, mert nincsenek vágyak, amiket szolgálnia kellene.

Kérdező: Két világ van?

M: A te világod átmeneti, változékony. Az én világom tökéletes, megváltozhatatlan. Elmondhatod nekem, hogy mit szeretsz a világodban – figyelmesen, sőt érdeklődéssel hallgatlak, de egy pillanatra sem feledem, hogy a te világod nem létezik, hogy álmodsz.

K: Mi különbözteti meg a te világodat az enyémtől?

M: Az én világomnak nincsenek jellemzői, amelyek által azonosítható lenne. Nem tudsz róla mondani semmit. Én vagyok a világom. Az én világom én magam vagyok. Teljes és tökéletes világ. Minden benyomás törölve, minden tapasztalat – elutasítva. Semmire nincs szükségem, még saját magamra sem, mert önmagamat nem tudom elveszíteni.

K: Még Istenre sincs szükséged?

M: Mindezen ideák és sajátos vonások a te világodban vannak, az enyémben semmi ilyesféle nincs. Az én világom szimpla és nagyon egyszerű.

K: Nem történik benne semmi?

M: Bármi történik a világodban, csak ott van neki érvényessége, és vált ki reakciót. Az én világomban semmi nem történik.

K: A te saját világod tapasztalásának ténye valójában a minden tapasztalattal együtt járó dualitásra utal.

M: Verbálisan – igen. De a szavaid nem érnek el hozzám. Az enyém szavaktól mentes világ. A te világodban ami nincs kimondva, az nem létezik. Az enyémben – a szavak, és azok tartalma nem léteznek. A te világodban semmi nem állandó, az enyémben – semmi nem változik. Az én világom valódi, míg a tiedet álmok alkotják.

K: Mi mégis beszélgetünk.

M: A beszélgetés a te világodban zajlik. Az enyémben – örök csend van. Az én csendem énekel, az én ürességem teljes, nem vagyok híján semminek. Nem ismerheted meg a világomat, míg ott nem vagy.

K: Úgy tűnik, mintha egyedül lennél a világodban.

M: Hogy mondhatsz ilyet, hogy egyedül, vagy nem egyedül, mikor a szavak alkalmatlanok? Természetes, hogy egyedül vagyok, mikor én vagyok minden.

K: Be szoktál jönni a mi világunkba?

M: Mi számomra a jövés és menés? Ezek megint szavak. Én vagyok. Miért is kellene valahonnan jönnöm, és hová kellene menjek?

K: Mi haszna a te világodnak számomra?

M: Saját világodat sokkal gondosabban kellene szemlélned, kritikusan vizsgálnod, és egy nap hirtelen az enyémben találnád magad.

K: Mit nyernénk vele?

M: Semmit nem nyersz. Elhagyod, ami nem sajátod, és megtalálod, amit nem vesztettél el soha – saját létedet.

K: Ki a világod ura?

M: Nincs benne sem uralkodó, sem olyan, aki fölött uralkodnak. Nincs benne semmiféle dualitás. Te pusztán a saját ideáidat vetíted ki. Szent könyveidnek és Isteneidnek itt nincs jelentésük.

K: Amíg van neved és formád, ez tudatosságra és tevékenységre utal.

M: A te világodban így jelenek meg. Az enyémben csak létem van. Semmi más. Nálad az ember lehetőségek, mennyiségek és minőségek fogalmaiban bővelkedik. Nekem egyáltalán nincsenek fogalmaim.

K: Az én világomat felfordulás, fájdalom és kétségbeesés jellemzi. Úgy tűnik, te bizonyos rejtett jövedelemből élsz, míg nekem szolgálni kell, hogy megéljek.

M: Tégy ahogy jónak látod! Szabadságodban áll, hogy elhagyd a világodat az enyémért.

K: Hogyan kell átkelni?

M: Lásd a világodat olyannak, amilyen, és ne amilyennek képzeled. A megkülönböztetés pártatlansághoz vezet, a pártatlanság a helyes cselekvést biztosítja; a helyes cselekvés belső hidat épít valódi létedhez. A cselekedet a bizonyítéka a komolyságnak. Tedd, ahogy elmondtad gondosan, hitelesen és minden akadály el fog tűnni.

K: Boldog vagy?

M: A te világodban a legnyomorultabb lennék. Felkelni, enni, beszélni, újra aludni – micsoda unalom!

K: Tehát még élni sem akarsz?

M: Élni, meghalni – micsoda értelmetlen szavak ezek! Amikor élőnek látsz engem, halott vagyok. Amikor úgy gondolod, halott vagyok, akkor élek. Micsoda zavaros vagy!

K: Hogyan lehetsz ilyen semleges? A világ összes szomorúsága mintha semmi lenne számodra.

M: Én tökéletesen tudatában vagyok a gondjaitoknak.

K: Aztán mit teszel ellenük?

M: Semmit nem kell tennem. A gondok jönnek, és mennek.

K: Távoznak, pusztán azért, mert figyelmet adsz nekik?

M: Igen. A nehézség lehet testi, emocionális vagy mentális; de minden esetben individuális. A nagy léptékű szerencsétlenségekben számtalan egyéni sors összegződik, és lecsillapodásukhoz idő kell. De a halál sohasem szerencsétlenség.

K: Még akkor sem, ha megölnek valakit?

M: A szerencsétlenség a gyilkost éri.

K: Mégiscsak úgy tűnik, hogy az enyém és a tiéd két külön világ.

M: Az enyém valódi, a tied az elméé.

K: Képzelj el egy követ, abban egy üreget, és egy békát az üregben. Lehet, hogy a béka az egész életét tökéletes boldogságban, zavartalanul, nyugalmasan éli. A kövön kívül a világ megy a maga útján. Ha az üregi béka hallana a külső világról, azt mondaná: ’Nincs semmi ilyesmi. Az én világom békés és boldog. A te világod csak szavakból álló szerkezet, nem létező dolog.’ Veled is ugyanezt a helyzet. Amikor azt mondod, hogy a mi világunk egyszerűen nem létezik, a vitánknak nincs közös alapja. Vagy vegyünk másik példát. Elmegyek az orvoshoz, és elpanaszolom, hogy fáj a gyomrom. Az orvos megvizsgál, és azt mondja: ’Ön egészséges.’ ’De hát fáj!’ mondom. ’Az ön fájdalma mentális’ jelenti ki a doktor. Én azt mondom, hogy ’nem segít, hogy tudom, hogy a fájdalmam mentális. Ön orvos, szüntesse meg a fájdalmat! Ha nem tud meggyógyítani, akkor Ön nem az én orvosom.’

M: Igazad van.

K: Felépítetted a vasutat, de híd nélkül a vonat nem tud továbbmenni. Építsd fel a hidat!

M: Nincs szükség hídra.

K: Kell, hogy legyen valamilyen kapcsolat a te világod és az enyém között!

M: Nincs szükség kapcsolatra a valódi világ és egy képzelt világ között, mert nem is lehet semmilyen.

K: Akkor mit kell tennünk?

M: Tanulmányozd a világodat, fordítsd felé az elmédet, vizsgáld felül kritikusan, ellenőriz minden róla szóló ideát; ez megteszi.

K: A világ túl nagy egy ilyen vizsgálódáshoz. Csak azt tudom, hogy én vagyok, a világ van, a világ zavar engem, és én zavarom a világot.

M: Az én tapasztalatom szerint minden boldogság. De a boldogság iránti vágy fájdalmat teremt. Így a boldogság a fájdalom csírájává válik. A fájdalom egész univerzuma vágyból született. Add fel az öröm iránti vágyat, és még csak tudni sem fogd, hogy mi a fájdalom!

K: Az örömnek miért kellene a fájdalom csírájának lennie?

M: Azért, mert az öröm kedvéért sok bűnt követsz el. És a bűn gyümölcse szenvedés és halál.

K: Azt mondod, hogy a világnak nincs haszna számunkra – gyötrelem csupán. Én úgy érzem, hogy ez nem lehet így! Isten nem ilyen bolond. A világ számomra egy nagy vállalkozásnak tűnik, amelynek a célja, hogy a lehetségest aktuálissá tegye, az anyagba életet hozzon, a tudattalant teljesen tudatossá tegye. A legfelsőbb felismeréséhez meg kell ismernünk az ellentéteket. Mint ahogy a templom építéséhez kőre, habarcsra, fára, vasra, üvegre és cserépre van szükség, úgy ahhoz, hogy az ember isteni bölcsességre tegyen szert, ura legyen életnek és halálnak, a mindent tapasztalás anyagára van szükség. Ahogy az asszony elmegy a piacra, vásárol mindenféle élelmiszert, hazamegy, főz, süt, és megeteti urát, úgy sütjük ki magunkat szépen az élet tüzén, és etetjük meg a mi Urunkat.

M: Nos, ha te így gondolod, tégy eszerint. Etesd Uradat, csak rajta!

K: A gyermek iskolába jár, és sok olyan dolgot tanul, amelyeknek semmi haszna később. De a tanulási folyamat során fejlődik. Így megyünk át mi is számtalan tapasztalaton és felejtjük el mindet, de közben állandóan gyarapszunk. És mi más a gnani, ha nem egy olyan ember, aki valóság iránt különös tehetséggel bír? A világunk nem lehet véletlen műve. Értelemmel bír, muszáj, hogy legyen egy terv mögötte. Az én Istenem rendelkezik tervvel.

M: Ha a világ hamis, akkor a terv és annak teremtője szintén hamis.

K: Megint tagadod a világot. Nincs meg a híd közöttünk.

M: Nem kell híd. Ott hibázol, hogy azt hiszed, hogy születtél. Te sohasem születtél, soha nem is fogsz meghalni, de te azt hiszed, hogy megszülettél egy bizonyos időben és helyen, és hogy ez a konkrét test a sajátod.

K: A világ van, én vagyok. Ezek tények.

M: Miért aggódsz a világ miatt, ahelyett, hogy magaddal törődnél? Meg akarod menteni a világot, ugye? Meg tudod menteni a világot, mielőtt magadat megmentenéd? És mit jelent megmenteni? Megmenteni, mitől? Az illúziótól. A megváltás azt jelenti, hogy úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. Én valóban nem látom magam kapcsolatban állónak senkivel és semmivel. Még az Énnel sem, bármi is az Én. Én maradok örökké – meghatározatlan. Én – belül és túl – intim és megközelíthetetlen vagyok.

K: Ezt hogyan érted el?

M: A Gurumba vetett hitem által. Ő azt mondta nekem, ’Egyedül te vagy’, és én nem kételkedtem benne. Egész egyszerűen addig töprengtem fölötte, míg fel nem ismertem, hogy ez az abszolút igazság.

K: Ismételgetéssel történő meggyőzés?

M: Ön-felismeréssel. Úgy találtam, hogy tudatos vagyok, és abszolúte boldog, és csak tévedésből gondoltam, hogy a boldogságtudatért a testnek és a testek világának tartozom.

K: Te nem vagy egy tanult ember. Nem sokat olvastál, és amit olvastál is, vagy hallottál, lehet, hogy nem voltak elég ellentmondásosak. Nekem meglehetősen magas a képzettségem, sokat olvastam, és úgy találom, hogy a könyvek és a tanítók reménytelenül ellentmondanak egymásnak. Ebből eredően bármit olvasok vagy hallok, kétkedéssel fogadom. ’Lehet, hogy úgy van, lehet, hogy nem úgy van’, ez az első reakcióm. És mivel az elmém képtelen eldönteni, hogy mi igaz, és mi nem, faképnél hagy a kételkedésemmel együtt. A Yogában a kételkedő elme rettenetesen nagy hátrány.

M: Örömmel hallom; de az én Gurum megtanított engem kételkedni is – mindenben, és teljes mértékben. Azt mondta: ’tagadd mindennek a létezését, kivéve Énedét!’ Vágyak által teremtetted a világot, annak minden fájdalmával és örömével.

K: Fájdalommal is kell járnia?

M: Mivel mással? Valódi természete szerint az öröm korlátozott és múlékony. A fájdalomból született vágy a fájdalomban keres beteljesedést, és a frusztráció és kétségbeesés fájdalmában ér véget. Fájdalom a háttere az örömnek, az összes öröm keresés fájdalomban születik, és fájdalomban ér véget.

K: Minden amiről beszélsz, világos. De amikor valamilyen testi és mentális bajom támad, elmém eltompul és lehangolódik válik, vagy kétségbeesetten enyhülést keres.

M: Mit számít? Az elme az, ami tompa vagy nyugtalan, nem te. Nézd, ebben a szobában mindenféle dolgok történnek. Én vagyok az oka a megtörténésüknek? Csak úgy megtörténnek. Így van ez veled is – a sors gombolyaga legombolyítja önmagát, és megvalósítja az elkerülhetetlent. Nem változtathatod meg az események menetét, de a hozzáállásodon változtathatsz, és ami valójában számít, az az attitűd, és nem a puszta tény. A világ vágyaknak és félelmeknek a lakóhelye. Nem lelhetsz benne békét. A békéhez meg kell haladnod a világot. A világ ősoka az egoizmus. Emiatt keressük az örömet, és kerüljük a fájdalmat. Cseréld ki az egoizmust az Én szeretetével, és a kép megváltozik. Brahma a Teremtő minden vágy végösszege. Beteljesítésüknek a világ az eszköze. Az emberi lények akármilyen örömöt megragadnak, és könnyekkel fizetnek érte. Idővel minden száma kiegyenlítésre kerül. Az egyensúly törvényének korlátlan az uralma.

K: Hogy szupermen váljon belőled, embernek kell lenned előbb. Ember voltod megszámlálhatatlan tapasztalat gyümölcse: a vágyak vezetnek a tapasztalathoz. Ennélfogva, a maga idejében és szintjén, a vágy helyénvaló.

M: Mindez igaz, annyira-amennyire. De eljön a nap, amikorra már eleget halmoztál fel, és el kell kezdeni az építkezést. Ekkor a kiválogatás és selejtezés (viveka-vairagya) válik abszolúte szükségessé. Mindent meg kell vizsgálni alaposan, és a feleslegeset könyörtelenül el kell pusztítani! Higgy nekem, semmilyen pusztítás nem lehet túl sok! Mert valójában semminek nincs értéke. Légy szenvedélyesen szenvedélytelen – ez minden.

55. Adj fel mindent, és mindent elnyersz

Kérdező: Mi az állapotod e pillanatban?

Maharaj: A nem tapasztalás állapota. Minden tapasztalás benne foglaltatik.

K: Be tudsz lépni az elméjébe és a szívébe egy másik embernek, és részesülni tudsz a tapasztalataiból?

M: Nem. Az ilyen dolgok speciális képzést igényelnek. Én olyan vagyok, mint a búzakereskedő. Keveset tudok kenyerekről, és süteményekről. Még a búzakása ízét sem ismerem. De a búzáról mindent, és jól tudok. Ismerem minden tapasztalatok forrását. De a megszámlálhatatlan konkrét formát, ami a tapasztalat tárgya lehet, nem ismerem. Nincs is rá szükségem. Azt a keveset, amire az életemhez pillanatról pillanatra szükséges, valahogy véletlenül tudom.

K: A te konkrét létezésed és az én konkrét létezésem mindkettő Brahma elméjében létezik?

M: Az egyetemes nem törődik a konkréttal. A személyként való létezés a személy ügye. A személy időben és térben létezik, neve van és formája, kezdete és vége; az egyetemes magában foglal minden személyt, és az abszolút ennek a gyökerénél van, és minden fölött álló.

K: Engem nem a teljesség érdekel. Az én személyes tudatosságom, és a te személyes tudatosságod – milyen kapcsolat van a kettő között?

M: Két álmodó között milyen kapcsolat lehet?

K: Lehet, hogy egymást álmodják.

M: Ezt csinálják az emberek. Mindenki elképzeli a ’többieket’, és kapcsolatot keres velük. A kereső a kapcsolat, nincs semmi más.

K: Biztos kell lennie valamilyen közösnek a tudatosság sok pontja között, akik vagyunk.

M: Hol van az a sok pont? Az elmédben. Azt bizonygatod, hogy a világod független az elmédtől. Hogy lehetne így? A vágyad, hogy ismerd a más emberek elméjét, amiatt van, mert nem ismered a saját elmédet. Először ismerd meg saját elmédet, és úgy fogod találni, hogy mások elméjének kérdése egyáltalán nem merül fel, mert nincsenek más emberek. Te vagy a közös tényező, az egyetlen kapocs az elmék között. A lét tudatosság; az ’én vagyok’ mindenre érvényes.

K: A Legfelsőbb Valóság (Parabrahman) lehet, hogy mindannyiunkban jelen van. De milyen haszna van ennek számunkra?

M: Te olyan vagy, akár az az ember, aki azt mondja: ’Szükségem van egy helyre, ahol a dolgaimat tartom, de milyen haszonnal jár számomra a tér?’, vagy azt, hogy: ’A tej, teár, kávé vagy a szóda szükségesek számomra, de a vizet nem sokra becsülöm’. Nem látod, hogy a Legfelsőbb Valóság tesz mindent lehetővé? De ha azt kérdezed, hogy mi haszna számodra, akkor azt kell válaszolnom: ’semmi’. A mindennapok ügyei során a valóság ismerője nem élvez előnyt: sőt, inkább hátrányt szenvedhet: sóvárgástól és félelemtől mentesen nem tudja megvédeni önmagát. A nyereség gondolata valójában idegen tőle; irtózik a gyarapodástól; élete önmaga állandó megfosztása, megosztás, adás.

K: Ha nem származik előny a Legfelsőbb eléréséből, akkor miért venném magamra a gondot?

M: Gond csak akkor van, amikor kapaszkodsz valamibe. Ha semmihez nem ragaszkodsz, semmilyen nehézség nem merül fel. A kevesebbről való lemondás a nagyobbnak a megnyerése. Adj fel mindent, és mindent elnyersz. Akkor az élet azzá válik, ami lenni szándékozott: egy kiapadhatatlan forrás tiszta kisugárzásává. Abban a fényben a világ olyan homályosnak mutatkozik, mint egy álom.

K: Ha az én világom egy álom csupán, és te része vagy neki, akkor mit tehetsz értem? Ha az álom nem valódi, lét nélküli, hogyan tud hatni rá a valóság?

M: Amíg tart, addig az álom ideiglenesen létezik. A problémát az álom folytatására irányuló vágyad okozza. Engedd el. Fejezd be, hogy azt képzeled, , hogy az álom a tiéd.

K: Úgy látszik, számodra magától értetődik, hogy álom létezhet álmodó nélkül, és, hogy én az én saját édes kívánságom szerinti álommal azonosítom magam. De én vagyok az álmodó, és az álom is. Kinek kell leállítania az álmot?

M: Hagyd az álmot magától bontakozni, és eljutni a végéig. Te nem segíthetsz ebben. De tekinthetsz az álomra álomként, megtagadva tőle a valóság bélyegét.

K: Itt vagyok, előtted ülök. Álmodom, és te nézel engem, ahogy álmomban beszélek. Mi a kapcsolat közöttünk?

M: Az én felébresztésedre irányuló szándékom a kapcsolat. A szívem akarja, hogy felébredj. Látom, szenvedsz álmodban, és tudom, hogy fel kell ébredned, hogy megpróbáltatásaid véget érjenek. Amikor álmodat álomnak látod, felébredsz. De az álmod nem érdekel. Nekem elég, ha azt tudom, hogy fel kell, hogy ébredj. Nem szükséges, hogy az álmodat meghatározott eredményre juttasd, vagy hogy nagyszerűvé, vagy boldoggá, vagy széppé tedd; mindössze arra van szükség, hogy felismerd, hogy álmodsz. Állj le a képzelgéssel, állj le az önhitegetéssel. Lásd meg az emberi állapot ellentmondásait, összhangnélküliségeit, hamisságát és szomorúságát, meghaladásának szükségességét. A tér végtelenségén belül úszik a tudatosság piciny atomja, amely az egész univerzumot tartalmazza.

K: Vannak az álomban olyan benyomások, amelyek valódinak, és örökké tartónak tűnnek. Eltűnnek ezek a felébredéskor?

M: Álomban némelyeket szeretsz, és másokat nem. Felébredéskor úgy találod, hogy te vagy maga a mindent átölelő szeretet. Jóllehet a személyes szeretet erős és őszinte, megváltoztathatatlanul megkötöz; a szabadság iránti szeretet minden iránti szeretet.

K: Az emberek jönnek, és mennek. Valaki szereti, akit megismer, más egyáltalán nem tud szeretni.

M: Amikor te vagy maga a szeretet, akkor fölötte állsz időnek, és számoknak. Egy szeretetével mind szereted, mind szeretetével mindegyiket szereted. Egy mind nem zárják ki egymást.

K: Azt mondod, időtlen állapotban vagy. Ez azt jelenti, hogy múlt és jövő nyitva állnak előtted? Találkoztál Rama Gurujával, Vashishta Munival?

M: A kérdés időbeli, és időről szól. Ismét az álom tartalmairól kérdezel. Az időtlenség meghaladja az idő illúzióját, nem időbeli meghosszabbítás. Aki önmagát Vashishtának nevezte, az ismerte Vashishtát. Én minden néven és formán túl vagyok. Vashishta álom az álmodban. Hogy ismerhetném őt most? Túl sokat törődsz a múlttal és a jövővel. Mindez amiatt van, mert vágyódsz a folytonosságra, önmagad megsemmisüléssel szembeni védelmére. És mivel folytonosságra vágysz, meg akarsz tartani másokat a társaságodban, ennélfogva érdekelt vagy a túlélésükben. De amit te túlélésnek nevezel, az csak az álom túlélése. A halálnak kívánatosabb nála. Lehetőséget kínál a felébredésre.

K: Tudatában vagy az örökkévalóságnak, ennél fogva nem törődsz a túléléssel.

M: Fordítva. A minden vágytól való szabadság az örökkévalóság. Minden kötődés félelmet eredményez, mert minden dolog mulandó. És a félelem szolgává teszi az embert. Ez a kötődéstől való mentesség nem gyakorlatok által keletkezik; természetes velejárója az ember saját léte ismeretének. A szeretet nem ragaszkodik; a ragaszkodás nem szeretet.

K: Nem lehet tehát semmilyen módszerrel elérni a pártatlanságot?

M: Semmi sincs, amit el kellene érni. Hagyj fel mindenféle képzelődéssel, és ismerd magad annak, ami vagy. Az önismeret pártatlanság. Minden kínzó vágy az elégtelenség érzése miatt van. Mikor tudod, hogy semminek nem vagy híján, hogy minden ami van, te vagy, és a tiéd, a vágy megszűnik.

K: Önmagam megismeréséhez gyakorolnom kell a tudatosságot?

M: Semmit nem kell gyakorolni. Önmagad megismeréséhez légy önmagad. Csak akkor lehetsz önmagad, ha abbahagyod, hogy ennek, vagy annak képzeled magad. Csupán legyél. Hagyd igazi természetedet megjelenni. Ne zavard elmédet kereséssel.

K: Sokáig tartana, ha várnék csupán az önmegvalósításra.

M: Mire kell várnod, amikor az már itt és most van? Csak nézned kell, és látnod. Nézz önmagadra, saját létedre. Tudod, hogy vagy, és szereted ezt. Hagyj abba minden képzelődést, ez minden. Ne építs az időre. Az idő halott. Aki vár – meghal. Az élet csak most van. Ne beszélj nekem múltról és jövőről – azok csak a te elmédben léteznek.

K: Te is meg fogsz halni.

M: Én már halott vagyok. A fizikai halál nem fog különbséget járni az én esetemben. Vágy és félelem mentes vagyok, mert nem emlékszem a múltra, és nem képzelem a jövőt. Ahol nincsenek nevek és formák, hogy lehetne ott vágy és félelem? Vágy nélküliséggel időtlenség jár. Biztonságban vagyok, mert ami nincs, nem érintheti meg azt, ami van. Te veszélyben érzed magad, mert beképzeled a veszélyt. Természetesen, a tested, mint olyan, bonyolult, és sebezhető, és védelmet igényel. De te nem. Amikor felismered saját megtámadhatatlan lényedet, békében leszel.

K: Hogyan találhatnék békét, mikor a világ szenved?

M: A világ nagyon alapos okok miatt szenved. Ha segíteni akarsz a világon, túl kell lépned a segítség szükségességén. Akkor minden cselekvésed, valamint nem cselekvésed, a leghatékonyabban fogja segíteni a világot.

K: Hogyan tudna a nem cselekvés hasznos lenni, amikor cselekvésre van szükség?

M: Ahol cselekvésre van szükség, ott cselekvés történik. Nem az ember a cselekvő. Az ő szerepe az, hogy tudatában legyen annak, ami végbemegy. Valójában a jelenléte a cselekvés. Az ablak a fal hiánya, és azért bocsájtja be levegőt és fényt, mert üres. Üríts ki minden mentális tartalmat, minden elképzelést és erőfeszítést, és az akadályok teljes hiánya a valóság beáradását fogja előidézni. Ha valakinek valóban segíteni akarsz, maradj tőle távol. Ha elkötelezett vagy érzelmileg, hogy segíts, akkor segítséged sikertelen lesz. Lehetsz nagyon elfoglalt, és nagyon elégedett a jótékonykodással, de nem érsz el vele sokat. Akkor kap valódi segítséget az ember, ha többé nincs szüksége segítségre. Minden egyéb hiábavalóság csupán.

K: Nem elegendő az idő ülni, és várni, hogy segítség érkezzen. Az embernek csinálnia kell valamit.

M: Természetesen – csinálj. De amit tenni tudsz, az korlátozott; egyedül az Én korlátlan. Add korlátlanul – önmagadat. Minden mást, csak kis mértékben adhatsz. Egyedül te vagy mérhetetlen. Segíteni, a te valódi természeted. Még amikor eszel és iszol, akkor is segíted a testedet. Önmagadnak semmire nincs szükséged. Te színtiszta adás vagy, kezdet nélkül, vég nélkül, kiapadhatatlanul. Sem tanulás, sem cselekvés nem tud igazán segíteni. Légy a fájdalommal, és fedd fel gyökereit –a megértést segíteni, az igazi segítség.

K: Közeleg a halálom.

M: A testednek van kevés ideje, nem neked. Idő és tér az elmében vannak csupán. Te kötelékek nélküli vagy. Csak értsd önmagadat – ez maga az örökkévalóság.

76. Tudni, hogy nem tudsz, az igazi tudás

Maharaj: Itt a test. A testen belül látszik megjelenni a megfigyelő, és kívül – a megfigyelt világ. A megfigyelő, a megfigyelés, valamint a megfigyelt világ együtt jelennek meg, és tűnnek el. Mindezeken túl üresség van. Ez az üresség minden számára egy.

Kérdező: Amit mondasz, az egyszerűnek tűnik, de nem mindenki ezt mondaná. Te, és egyedül te vagy az, aki a háromról beszélsz, és a rajtuk túl lévő ürességről. Én csak a világot látom, amely mindent magában foglal.

M: Még az ’én vagyok’-ot is?

K: Még az ’én vagyokot’ is. Azért van az ’én vagyok’, mert a világ van.

M: És azért van a világ, mert az ’én vagyok’ van.

K: Igen, mindkettő változat érvényes. Nem tudom a kettőt szétválasztani, sem meghaladni, nem tudom azt mondani valamiről, hogy van, csak akkor, ha tapasztalom, és nem tudom azt mondani valamiről, hogy nincs, mert nem tapasztalom. Milyen tapasztalod mondatja ezt veled, ekkora bizonyossággal?

M: Én úgy ismerem magam, mint ami – időtlen, határtalan, oktalan. Te nem ismered magad, mert más dolgok kötnek le.

K: Miért kötnek le ennyire?

M: Mert érdeklődést tanúsítasz irántuk.

K: Mi miatt vagyok érdeklődő?

M: A fájdalomtól való félelem, az öröm iránti vágy miatt. Az öröm a fájdalom befejeződése, és a fájdalom az öröm vége. Ezek csak váltogatják egymást, végtelen egymásutánban. Tanulmányozd az ördögi kört, amíg túl nem lépsz rajta.

K: Nincs szükség a kegyelmedre, hogy a túllépésemben segítsen?

M: Belső Valóságod kegyelme időtlen módon veled van. Valójában a kegyelem iránti kérésed jele ennek. Ne a kegyelmem miatt aggódj, csak tedd, amit mondtam. A komolyságnak a cselekvés a bizonyítéka, nem a kegyelem bekövetkezésére való várakozás.

K: Mivel kapcsolatban kell komolynak lennem?

M: Kitartóan tanulmányozz minden olyat, ami figyelmed terébe kerül. Gyakorlás révén a mező tágulni, és a kutatás mélyülni fog, míg azok spontánná és korlátlanná nem válnak.

K: Nem a gyakorlás eredményeként viszed végbe a megvalósulást? A gyakorlásnak csak a fizikai létezés határain belül van hatása. Hogyan tehetné lehetővé a határtalan születését?

M: Természetesen, a gyakorlás és a bölcsesség között nem létezhet ok okozati kapcsolat. De a gyakorlás mély hatással lehet a bölcsesség akadályaira.

K: Mik ezek az akadályok?

M: A rossz cselekedetekhez vezető rossz ideák és vágyak, amelyek az elme és test szétforgácsolását és gyengeségét okozzák. A hamis leleplezése, és feladása távolítja el azt, ami útját állja, hogy a valódi belépjen az elmébe.

K: Két állapotát tudom megkülönböztetni az elmének: ’én vagyok’, és ’a világ van’; ezek együtt keletkeznek és hagynak alább. Az emberek azt mondják: ’én vagyok, mert a világ van’. Úgy tűnik, te azt mondod: ’a világ van, mert én vagyok’. Melyik igaz?

M: Egyik sem. A kettő egy, és ugyanazon állapot, térben és időben. Ezen túl az időtlen van.

K: Mi a kapcsolat az idő és az időtlen között?

M: Az időtlen ismeri az időt, az idő nem ismeri az időtlent. Minden tudatosság időbeli, és számára az időtlen tudattalannak mutatkozik. Igen, ez az, ami a tudatosságot lehetővé teszi. A fény a sötétségben ragyog. A fényben a sötétség nem látható. Vagy másképpen kifejezve – a fény végtelen óceánjában megjelenő tudatosság felhői sötétek és korlátozottak, az ellentétek miatt észlelhetők. Ezek puszta próbálkozások, hogy a szavakkal fejezzünk ki valami olyat, ami nagyon egyszerű, mégis teljességgel kifejezhetetlen.

K: A szavaknak összekötő hídként kellene szolgálniuk.

M: A szavak az elme állapotára vonatkoznak, nem a valóságra. A folyó, a két part, a közöttük ívelő híd – ezek mind az elmében vannak. A szavak önmagukban nem tudnak téged az elmén túlvinni. Szükség van az igazság iránti mérhetetlen sóvárgásra, vagy a Guru iránti abszolút hitre. Higgy nekem, nem létezik cél, sem út, amelyen azt elérhetnéd. Te vagy az út és a cél, semmi más nincs, amit el kell elérned, kivéve önmagadat. Csak megértésre van szükséged, és a megértés az elme virágba borulása. A fa állandó, de a megfelelő évszakban virágzik, és gyümölcsöt terem. Az évszakok változnak, de a fa nem. Te vagy a fa. Megszámlálhatatlan ágat, és levelet növesztettél a múltban, és növeszthetsz a jövőben is – mégis te maradsz. Nem azt kell ismerned, ami volt, vagy lesz, hanem ami van. A te vágyad az, ami létrehozza az univerzumot. Ismerd a világot saját teremtményedként, és légy szabad.

K: Azt mondod, a világ a szeretet gyermeke. Amikor tudok a borzalmakról, amikkel a világ tele van, a háborúkról, a koncentrációs táborokról, az embertelen kizsákmányolásról, hogyan tarthatnám azt az én saját teremtményemnek? Bármennyire is vagyok korlátozott, nem tudnék ilyen kegyetlen világot teremteni.

M: Fedezd fel, hogy ez a kegyetlen világ kinek a számára jelenik meg, és tudni fogod, hogy miért jelenik meg olyan kegyetlennek. Kérdéseid teljesen indokoltak, csakhogy nem megválaszolhatók, kivéve, ha tudod, hogy kié a világ. Valamely dolog értelmének a megismeréséhez meg kell, hogy kérdezd annak készítőjét. Én azt mondom neked: te vagy a létrehozója a világnak, amelyben élsz – egyedül te tudod azt megváltoztatni, vagy elveszejteni.

K: Hogy mondhatsz olyat, hogy én hoztam létre a világot? Alig tudok róla valamit.

M: Semmi olyan nincs a világban, amit ne ismernél, ha ismered önmagad. Mert önmagadat testnek gondolod, azért ismered a világot anyagi dolgok összességének. Amikor önmagadat a tudatosság központjának tudod, a világ úgy jelenik meg, mint az elme óceánja. Amikor akként ismered magad, ami valójában vagy, akkor a világot önmagadként ismered.

K: Ez nagyon szépen hangzik, de nem ad választ a kérdésemre. Miért van olyan sok szenvedés a világon?

M: Ha megmaradsz puszta megfigyelőként, nem fogsz szenvedni. Úgy fogod látni a világot, mint egy látványosságot, sőt, egy nagyon szórakoztató látványosságot.

K: Óh, nem. Ezt a lila elméletet nem fogadom el. A szenvedés túlságosan intenzív, és mindent betölt. Micsoda perverzitás úgy szórakozni a szenvedésen, mint egy látványosságon. Micsoda kegyetlen Istent ajánlasz nekem.

M: A szenvedés oka az észlelőnek az észlelttel való azonosulásában van. Ebből születik a vágy, és a vággyal együtt a vak, az eredményekről megfeledkező cselekvés. Nézz körül, és látni fogod – a szenvedés egy ember alkotta dolog.

K: Ha az ember csupán saját magának teremtene szomorúságot, egyetértenék veled. De ostobaságában másoknak okoz szenvedést. Az álmodó rémálma kizárólag az övé, és senki más nem szenved, csak ő. De miféle álom az, amely pusztító szerepet játszik mások életében?

M: A leírás sok féle, és ellentmondásos. A valóság egyszerű – minden egy, a harmónia az örök törvény, semmi nem kényszerít szenvedésre. Csak amikor megkísérled, hogy leírd, és elmagyarázd, cserben hagynak a szavak.

K: Emlékszem, egyszer azt mondta nekem Gandhiji, hogy az Ént nem köti az erőszakmentesség (ahimsa) törvénye. Az Énnek szabadságában áll, hogy szenvedést rakjon megnyilvánulásaira, azért, hogy rendbe hozza őket.

M: Lehet, hogy ez így van, a kettősség szintjén. valójában csak a forrás van, önmagában sötét, minden, amit létrehoz, ragyogó. Észlelhetetlen, ami lehetővé teszi az észlelést. Elgondolhatatlan, ami lehetővé teszi a gondolkodást. Nem-létező, ami életet ad a létezőnek. Mozdíthatatlan alapja a mozgásnak. Amint vagy, otthon vagy mindenütt.

K: Ha én az vagyok, akkor mi késztet rá, hogy megszülessek?

M: A múlt beteljesületlen vágyainak emléke csapdába ejtett energia, amely önmagát személyként nyilvánítja meg. Amikor töltése kimerül, a személy meghal. A beteljesületlen vágyak tovább kerülnek a következő születésbe. A testtel való önazonosulás folyvást friss vágyakat hoz létre, és ennek addig nincs vége, amíg a kötöttség ezen mechanizmusa világosan megértésre nem kerül. A világosság fog megszabadítani, mert addig nem tudsz lemondani a vágyról, amíg annak okait, és hatásait világosan meg nem érted. Nem azt mondom, hogy ugyanaz a személy születik újjá. Az meghal, egyszer és mindenkorra meghal. De emlékei, vágyai és félelmei megmaradnak. Azok látják el energiával az új személyt. A valóságnak nincs része benne, de lehetővé teszi azt, azáltal, hogy megajándékozza a fénnyel.

K: Az én gondom a következő. Ahogy én látom, minden tapasztalásnak megvan a saját valósága. Itt van – tapasztalható. Abban a pillanatban, ahogy azt kétségbe vonom, és megkérdezem, hogy kinek a számára történik, ki a megfigyelő, stb., a tapasztalás véget ér, és már csak annyit tehetek, hogy az emlékeit tanulmányozom. Éppen csak az élő pillanatot nem tudom tanulmányozni – a mostot. A tudomásom a múlté, nem a jelené. Amikor éber vagyok, valójában nem a mostban élek, hanem csak a múltban. Létezhet valójában tudatosság a jelenben?

M: Amiről beszélsz, az egyáltalán nem tudatosság, hanem csak a tapasztalatról való gondolkodás. Az igazi tudatosság (samvid) a tiszta tanúság állapota, a legcsekélyebb kísérlete nélkül bármilyen cselekvésnek, még a tanúságénak is. Lehet, hogy gondolataid, érzéseid, szavaid és cselekedeteid is részei az eseménynek; szemlélj mindent pártatlanul, a világosság és megértés teljes fényében. Pontosan értsd meg azt, ami folyik, mivel az nincs rád hatással. Ez hűvös tartózkodásnak tűnhet, de valójában nem az. Amint benne vagy, úgy fogod találni, hogy szereted, amit látsz, bármi legyen annak a természete. Ez a válogatás nélküli szeretet a próbaköve a tudatosságnak. Ha ez nincs meg, akkor pusztán csak érdekelt vagy – valamilyen személyes eredményben.

K: Amíg van fájdalom és öröm, addig az ember kötődik az érdekeihez.

M: És amíg az ember tudatos, addig fájdalom és öröm is lesz. A fájdalommal és örömmel a tudatosság szintjén nem tudsz megküzdeni. A rajtuk való túllépéshez túl kell lépned a tudatosságon, ami csak akkor lehetséges, ha a tudatosságot valami olyannak látod, ami számodra, és nem benned, valami olyanként történik, ami külső, idegen, rád vetített. Akkor, hirtelen megszabadulsz a tudatosságtól, valóban egyedül maradsz, minden rád erőszakolt dologtól mentesen. És ez a te valódi állapotod. A tudatosság egy viszkető kiütés, amely vakarózásra késztet. Természetesen, nem tudsz kilépni a tudatosságból, mert a kilépés ideája valójában a tudatosságban van. De ha megtanulod, hogy úgy nézz a tudatosságodra, mint egyfajta lázra, amely személyes, és egyéni, amelybe bele vagy zárva, mint csirke a tojáshéjba, valójában ekkor kerülsz ezen az attitűdön kívülre, és ekkor fog eljönni a válság, ami szét fogja törni a tojáshéjat.

K: Buddha azt mondta, az élet szenvedés.

M: Úgy kellett, hogy értse, hogy minden tudatosság fájdalmas, ami szembetűnő.

K: És a halál kínálja a megszabadulást?

M: Aki önmagát megszületettnek hiszi, nagyon fél a haláltól. Másfelől, aki valóban ismeri önmagát, annak számára a halál egy boldog esemény.

K: A hindu hagyomány azt mondja, hogy a sors okozza a szenvedést, a sors pedig megérdemelt. Tekints a tömérdek csapásra, legyen az természeti, vagy ember által okozott, az árvizekre, és földrengésekre, háborúkra és forradalmakra. Merészelhetjük-e azt gondolni, hogy ki-ki az ő saját bűnei miatt szenved, amelyekről neki sejtése sincs? A szenvedő billiók mind bűnösök, akik igazságosan bűnhődnek?

M: Muszáj, hogy az ember csak saját bűne miatt szenvedjen? Valójában elkülönültek vagyunk? Az életnek e roppant óceánjában mások bűneiért szenvedünk, másokat pedig arra késztetünk, hogy a mi bűneinkért szenvedjenek. Természetesen, a Legfelsőbb egyensúlyi törvények uralkodnak, és a végén a számlák kiegyenlítésre kerülnek. De amíg az élet fennáll, addig mélységes hatással vagyunk egymásra.

K: Igen, ahogy a költő mondja: ’Senki nem sziget.’

M: Minden tapasztalat hátterében az Én van, és annak a tapasztalat iránti érdeklődése. Nevezheted vágynak, nevezheted szeretetnek – nem szavakon múlik.

K: Vágyhatom a szenvedést? Kereshetem szándékosan a fájdalmat? Nem ahhoz az emberhez hasonlítok, aki puha ágyat vetett magának egy jó éjszakai alvás reményében, majd rémálom lepte meg, és hánykolódik és sikoltozik álmában? Bizonyára nem a szeretet az, ami a rémálmokat létrehozza.

M: Mindenféle szenvedés oka önző elkülönülés, elszigetelődés és kapzsiság. Amikor a szenvedés oka megértésre és eltávolításra kerül, a szenvedés megszűnik.

K: Én lehet, hogy eltávolítom a fájdalom okát, de a többiek tovább fognak szenvednek.

M: Ahhoz, hogy megértsd a szenvedést, túl kell lépned a fájdalmon és örömön. A saját vágyaid és félelmeid akadályoznak a megértésben, és ezáltal a másoknak való segítésben. Valójában nincsenek mások, és a magadon való segítéssel mindenki mást is segítesz. Ha komolyan veszed az emberiség segítését, akkor a rendelkezésedre álló egyetlen eszközt kell tökéletesítened – Önmagadat.

K: Állításod szerint én vagyok e világ teremtője, megtartója és pusztítója, aki mindenütt jelenvaló, mindentudó, mindenható. Miközben szavaidon tűnődöm, azt kérdem magamtól: ’hogy van az, hogy oly sok gonoszság van a világomban?’

M: Nincs gonoszság, nincs szenvedés; az életöröm kimagasló. Nézd, hogy kapaszkodik minden az életbe, milyen értékes a létezés.

K: Elmém képernyőjén egymást követik a képek, végtelen sorban. Semmi nem maradandó, ami velem kapcsolatos.

M: Vizsgáld meg magad jobban. A képernyő – nem változik. A fény folyamatosan világít. Csak a közöttük lévő film mozog képek megjelenését idézve elő ezáltal. Nevezheted a filmet – sorsnak (prarabdha).

K: Mi hozza létre a sorsot?

M: Az elkerülhetetlenség oka a tudatlanság tudás.

K: A mivel kapcsolatos tudatlanság?

M: Az önmagaddal kapcsolatos tudatlanság, elsősorban. Aztán a dolgok igazi természetével, okaival, és hatásaival kapcsolatos tudatlanság. Megértés nélkül tekintesz körül, és anélkül, hogy megragadnád a valóság megjelenését. Azt hiszed, ismered a világot, és önmagadat – de a tudatlanság mondatja veled csupán: ismerem. Kezdd annak az elfogadásával, hogy nem tudsz, és indulj innen.

Semmi nincs, ami a világot jobban segítheti, mint ha véget vetsz a tudatlanságnak. Akkor majd semmi különöset nem kell tenned, hogy segíts a világon. Valójában a léted a segítség, akár cselekszel, akár sem.

K: Hogy lehet a tudatlanság ismert? A tudatlanság ismerete tudást előfeltételez.

M: Úgy van. A ’tudatlan vagyok’ teljes elfogadása tudás kezdete. Egy tudatlan ember nem tudja, hogy tudatlan. Mondhatod, hogy nem létezik tudatlanság, akkor abban a pillanatban úgy látszik, hogy nincs is. Ezért tudattalanságnak, vagy vakságnak is nevezheted. Semmit nem ismersz, és nem értesz, bármit látsz magad körül, és magadban, sőt, még azt sem tudod, hogy nem ismered, és nem érted. Az igazi tudás, az alázatos szív tudása az, ha tudod, hogy nem tudsz, és nem értesz.

K: Igen, ahogy Krisztus mondta: Boldogok a lelki szegények…

M: Fogalmazz, ahogy tetszik; a tény az, hogy tudása csak tudatlanságnak lehet. Tudod, hogy nem tudsz.

K: Véget ér a tudatlanság valaha?

M: Mi bajod a tudatlansággal? Nem kell mindent tudnod. Elegendő azt tudni, amit tudnod szükséges. A többi tud önmagáról gondoskodni anélkül is, hogy tudnád, hogy csinálja. Ami lényeges, hogy tudattalanságod ne dolgozzon a tudatos ellen, hogy egység legyen minden szinten. Tudni nem olyan nagyon fontos.

K: Amit mondasz hibátlan, pszichológiai értelemben. De mikor az egyéb dolgok ismeretéről, a világ ismeretéről van szó, akkor tudni, hogy nem tudok, nem sokat segít.

M: Ha belsőleg teljes vagy, a külső tudás spontán módon eljön hozzád. Életed minden pillanatában tudod, amit tudnod szükséges. Az univerzális elme óceánjában minden tudás benne foglaltatik; a tiéd, igény szerint. Legnagyobb részét soha nem kell tudnod – de ennek ellenére a tiéd.

Ahogy a tudással, úgy van a hatalommal is.

Bármiről érzed úgy, hogy meg kell történnie, az biztosan megtörténik. Kétségtelen, hogy Isten felügyeli az univerzum vezetésével kapcsolatos ezen ügyet; de boldog, ha kap valamilyen segítséget. Amikor a segítő önzetlen és intelligens, az univerzum minden hatalma a rendelkezésére áll.

K: Még a természet vak erői is?

M: Nincsenek vak erők. A tudatosság az erő. Ismerd fel, hogy mi a tennivaló, és az meg fog történni. Csak maradj éber – és csendes. Amint célodba érsz, és ismered saját valódi természetedet, létezésed áldássá válik mindenek számára. Nem ismerheted, a világ sem fogja ismerni, mégis, a segítség kiárad. Élnek a világon olyan emberek, akik több jót tesznek, mint az összes államférfi, és emberbarát együttvéve. Fényt, és békét sugároznak, a tudás mindenféle szándéka nélkül. Amikor mások elmondják nekik, milyen csodákat műveltek, maguk is elcsodálkoznak. Mégsem tulajdonítanak semmit maguknak, nem büszkék, és hírnévre sem tartanak igényt. Éppenséggel képtelenek rá, hogy önmaguk érdekében bármire vágyakozzanak, még arra az örömre sem vágynak, hogy segítsenek mások számára, hogy megismerjék, hogy Isten jó, hogy békességben vannak.

101. A Gnani nem ragad és nem tart meg semmit

Kérdező: Hogyan jár el a gnani, mikor valamit megcsinálnia szükséges? Terveket készít, dönt a részletek felől, majd végrehajtja azokat?

Maharaj: A gnani teljesen átlátja a helyzetet, és azonnal tudja, hogy mit kell csinálnia. Ez minden. A többi megtörténik önmagától, és egészében véve tudattalanul. A gnani minden létezővel való önazonossága annyira teljes, hogy ahogyan ő hat az univerzumra, úgy hat az univerzum őrá. A legteljesebb mértékben biztos benne, hogy mihelyt felismerte a szituációt, az események a megfelelő módon fognak alakulni. Az átlagember személyesen érintett, kockázatait és esélyeit latolgatja, míg a gnani közömbös marad, biztos benne, hogy minden úgy fog történni, ahogy kell; és nem sokat számít neki, hogy mi történik, mert végül is az egyensúly, és a harmónia helyreállása elkerülhetetlen. A dolgok szíve békében van.

K: Úgy tudom, hogy a személyiség illúzió, és a valósággal az önazonosság elveszítése nélküli éber pártatlanság pontjában érintkezünk. Légy szíves, áruld el nekem – e pillanatban te személy vagy, vagy egy öntudatos identitás?

M: Mindkettő. De a valódi én nem írható le, csak a személy kínálta kifejezéseken kívül, csak annak kifejezéseivel, ami nem vagyok. Mindössze annyit mondhatsz a személyről, hogy az nem az én, és nem tudsz semmi olyat mondani az énről, ami ne a személyre vonatkozna; ahogy az van, ahogy az lehetne, ahogy annak lennie kell. Minden tulajdonság személyes. A valóság minden tulajdonságot meghalad.

K: Időnként az én, időnként pedig a személy vagy?

M: Hogy lehetnék? A személy az, aminek más személyek számára megjelenek. Önmagam számára én a tudatosság végtelen kiterjedése vagyok, amelyben megszámlálhatatlan személy jelenik meg, és tűnik el, végtelen egymásutánban.

K: A személy, amely számodra teljesen illuzórikus, miképpen jelenik meg számunkra valódiként?

M: Az én, aki vagy, minden létező, tudatosság és öröm gyökere, te részesítesz valóságodban mindent, amit észlelsz. Ez a valóságban részesítés megváltozhatatlanul a mostban megy végbe, nem más időben, mert múlt és jövő csak az elmében van. A ’létezés’ csak a mostra vonatkozik.

K: Az örökkévalóság nem végtelen ugyanígy?

M: Az idő végtelen, de korlátozott, az örökkévalóság a most pillanatának a tört része. Nem találjuk, mert az elme örökké a múlt és a jövő között ingázik. Nem fog megállni, hogy a mostra fókuszáljon. Ez viszonylag könnyedén megtehető, ha érdeklődésed felébred iránta.

K: Mi ébreszti fel az érdeklődést?

M: A komolyság, mint az érettség jele.

K: És hogyan következik be az érettség?

M: Úgy, hogy elmédet világosan és tisztán tartod, életed minden pillanatát teljes tudatossággal úgy éled meg, ahogyan az történik, megvizsgálva és szétoszlatva a vágyakat, és félelmeket, mihelyt felmerülnek.

K: Lehetséges ilyen koncentráció egyáltalán?

M: Törekedj. Egy lépés egyszerre könnyű. Energia árad a komolyságból.

K: Nem találom magam elég komolynak.

M: Az ön-cserbenhagyás súlyos probléma. Megrohasztja a lelket, akár a rák. A tisztaság és a gondolkodás integritása a gyógyszer. Törekedj, hogy megértsd, illúziók világában élsz, vizsgáld meg, tárd fel azok gyökereit. A valódi törekvés a megtételre komollyá fog tenni téged, mert a helyes erőfeszítésben boldogság van.

K: Hová fog ez engem vezetni?

M: Hová tudna vezetni, ha nem saját tökéletesedése felé? Amint jól megalapozott vagy a mostban, nem kell sehová máshová menjen, ami időtlenül vagy, amit örökkérvényűen kifejezel.

K: Egy, vagy sok vagy?

M: Egy vagyok, de sokként jelenek meg.

K: Miért jelenik meg egyáltalán az ember?

M: Létezni, és tudatosnak lenni jó.

K: Az élet szomorú.

M: A szomorúság oka a tudatlanság. A megértést boldogság követi.

K: Miért kell a tudatlanságnak fájdalmasnak lennie?

M: Ez a gyökere minden vágynak, és félelemnek, melyek fájdalmas állapotok, és a vég nélküli tévelygések forrása.

K: Láttam, hogy állítólag megvalósult emberek nevetnek, és sírnak. Ez nem annak a jele, hogy nem mentesek a vágytól és félelemtől?

M: Nevethetnek és sírhatnak, a körülményektől függően, de belsőleg nyugodtak és tiszták, pártatlan szemlélői saját spontán reakcióiknak. A külsőség megtévesztő, és a gnani esetében még inkább az.

K: Nem értem.

M: Az elme nem értheti, mert arra van nevelve, hogy megragadjon és megtartson, míg a gnani nem ragad és nem tart meg.

K: Mit tartok én meg, amit te nem?

M: Te az emlékek teremtménye vagy; legalábbis úgy képzeled, hogy az vagy. Én egyáltalán nem így képzelem. Vagyok aki vagyok, ami semmilyen fizikai vagy mentális állapottal nem azonosítható.

K: Egy baleset biztos romba döntené a higgadtságodat.

M: Az a különös, hogy nem. Számomra is meglepő módon, maradok aki vagyok – tiszta tudat, minden történésre éberen.

K: Még a halál pillanatára is?

M: Mit nekem a test halála?

K: Nincs rá szükséged a világgal való kapcsolathoz?

M: Nincs szükségem a világra. Egyben sem vagyok. Az általad gondolt világ csak a te elmédben van. Látom azt szemeiden és elméden keresztül, de teljes tudatában vagyok, hogy az emlékek kivetítése; a valósággal csak a tudat pontjában érintkezik, amely csak a mostban lehet.

K: Egyetlen különbségnek az tűnik közöttünk, hogy míg én azt állítom, hogy nem ismerem valódi énemet, te fenntartod, hogy jól ismered azt; van valamilyen más különbség közöttünk?

M: Nincs közöttünk semmilyen különbség; én sem mondhatom, hogy ismerem önmagam, tudom, hogy nem vagyok se leírható, se definiálható. Egy végtelenség van az elme legtávolabbi elérésén túl. Ez a végtelenség az otthonom; ez a végtelenség vagyok én magam. És ez a végtelenség szeretet is egyben.

K: Te mindenütt szeretetet látsz, míg én gyűlöletet, és szenvedést. Az emberiség története az egyéni és kollektív gyilkolás története. Semmilyen más élőlény nem gyilkol olyan élvezettel.

M: Ha az indítékokat keresed, szeretet fogsz találni, önmagad, és az ember szeretetét. Az emberek azért harcolnak, amiről azt képzelik, hogy szeretik.

K: Szeretetüknek biztos elég valóságosnak kell lennie, ha készek meghalni érte.

M: A szeretet határtalan. Amely szeretet kevesekre korlátozott, nem nevezhető valódinak.

K: Te ismersz ilyen korlátlan szeretetet?

M: Igen, ismerek.

K: Hogyan érez?

M: Minden szeretett, és szeretetre méltó. Nincs kivétel.

K: Még a csúf, és a bűnös sem az?

M: Minden tudatosságomon belül van; minden az én sajátom. Őrültség felosztani önmagamat szeretett és nem szeretett dolgokra. Mindkettő fölött állok. Nem vagyok elidegenedett.

K: A rokon- és ellenszenvtől való mentesség a közöny állapota.

M: Kezdetben így lehet látni és érezni. Állhatatosan tarts ki az effajta a közönynél, és mindent betöltő, és mindent átölelő szeretetté fog fejlődni.

K: Vannak pillanatok, mikor az elme kivirágzik, és fellángol, de e pillanatok nem maradandóak, és az élet visszatér mindennapos szürkeségéhez.

M: Diszkontinuitás a törvény, amikor a konkréttal bánsz. A folyamatos nem tapasztalható, mert nincsenek határai. A tudatosság átalakulásokat foglal magában, változás változást követ, mikor egy dolog vagy állapot véget ér, és másik kezdődik; aminek nincs határvonala, az nem tapasztalható a szó közönséges értelmében. Az ember csak annak ismerete nélkül lehet az, de azt tudhatja, hogy mi nem. Határozottan nem azonos a folytonos mozgásban lévő tudatosság teljes tartalmával.

K: Ha a megváltozhatatlan nem megismerhető, akkor mi értelme és célja a megvalósításának?

M: A megváltozhatatlan megvalósítása megváltozhatatlanná válást jelent. És a cél minden élőnek a java.

K: Az élet mozgás. A mozdulatlanság halál. Hogyan válik hasznára a halál az életnek?

M: Én megváltozhatatlanságról beszélek, nem mozdulatlanságról. Megváltozhatatlanná válsz a tartózkodásban. Erővé válsz, amely minden dolgot rendbe hoz. Ez járhat, lehet, hogy nem jár intenzív külső tevékenységgel, de az elme mély, és csendes marad.

K: Ahogy elmémet figyelem úgy találom, hogy folyton változik, hangulat hangulatot követ, végtelen változatosságban, míg te, úgy látszik, örökösen ugyanabban a derűsen jóindulatú hangulatban vagy.

M: A hangulatok az elmében vannak, és lényegtelenek. Menj befelé, haladd meg őket. Szüntesd meg a tudatosságod tartalma általi igézet állapotát. Amikor az igaz lét mélyebb rétegeibe érsz, úgy fogod találni, hogy az elme felszíni játékai nagyon kevéssé hatnak rád.

K: Ott is ugyanazon játékok lesznek?

M: A csendes elme nem halott elme.

K: A tudatosság mindig mozgásban van – ez megfigyelhető tény. A mozdulatlan tudatosság ellentmondás. Amikor csendes elméről beszélsz, az mit jelent? Az elme nem a tudatossággal azonos?

M: Ne feledjük, hogy a szavakat sokféle módon használjuk, a szövegösszefüggésnek megfelelően. A tény az, hogy kicsi a különbség a tudatos és a tudattalan között – lényegében ugyanazok. Az ébrenléti állapot különbözik a mély alvástól a tanú jelenlétében. A tudat sugara megvilágítja elménk egy részét, és az a rész álmunkká, vagy ébrenléti tudatosságunkká válik, míg a tudat a tanúként jelenik meg. A tanú rendszerint csak a tudatosságot ismeri. A sadhana abból áll, hogy a tanú előbb vissza fordul saját tudatossága felé, azután önmaga felé az ő saját tudatában. Az ön-tudat a Yoga.

K: Ha a tudat mindenre kiterjed, akkor a világtalan ember látni fog, amikor megvalósultá válik?

M: Összekevered az érzékelést a tudattal. A gnani annak ismeri magát, ami. Tudja, ha teste nyomorék, és azt is, ha elméje érzéki észlelésben valamilyen mértékben korlátozott. De nem befolyásolja sem a látás képessége, sem annak hiánya.

K: Kérdésem ennél sokkal konkrétabb; amikor egy vak ember gnanivá válik, látása visszatér, vagy sem?

M: Hacsak szemei és agya nem lett helyreállítva, hogyan láthatna?

K: De keresztül fog-e menni helyreállításon?

M: Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Minden a végzettől, és a kegyelemtől függ. De a gnani rendelkezik egy spontán módszerrel, egy nem-érzékszervi észleléssel, amely révén közvetlenül, érzékszervek közvetítése nélkül ismeri a dolgokat. Ő az érzéki, és a fogalmi fölött áll, túl van idő és tér, név és forma kategóriáin. Nem azonos sem az észlelővel, sem az észlelttel, hanem azzal az egyszerű, és univerzális hatóerővel, amely az észlelést lehetővé teszi. A valóság a tudatosságon belül van, de nem azonos sem a tudatossággal, sem annak valamilyen tartalmával.

K: Melyik hamis, a világ, vagy az én tudásom róla?

M: Kívül esik-e a világ a tudásodon? Túl tudsz-e lépni azon, amit tudsz? Feltételezheted a világot elméden túlinak, de az meg fog maradni egy olyan fogalomnak, amely nem bizonyított, és nem bizonyítható. A tapasztalatod a bizonyítékod, és az csak számodra érvényes. Ki más rendelkezhet még a te tapasztalatoddal, mikor a másik személy csak annyira valós, amennyire a te tapasztalatodban mutatkozik?

K: Ilyen reménytelenül magányos vagyok?

M: Az vagy. Személyként. Valódi létedben te vagy a teljesség.

K: A tudatosságomban lévő világ része vagy, vagy pedig független?

M: Amit te látsz, a tiéd, és amit én, az enyém. Kettejükben kevés a közös.

K: Kell, hogy legyen valamilyen közös tényező, amely összekapcsol bennünket.

M: Hogy a közös tényezőt megtaláld, el kell vetned minden különbséget. Csak az univerzális lehet közös.

K: Rendkívül furcsállom, hogy miközben azt mondod, csupán emlékeim terméke vagyok, és szánalmasan korlátozott, közben egy óriási világot teremtek, mely mindent tartalmaz, beleértve téged és tanításodat is. Hogyan jött létre ez a végtelenség, és hogy tartalmazhatja azt az én csekélységem, nehéz megértenem. Lehet, hogy átadod nekem a teljes igazságot, de én annak csak egy kis részét tudom felfogni.

M: Mégis tény – a kicsi kivetíti az egészet, de nem tudja tartalmazni az egészet. Bármennyire nagy és teljes a világod, az önmagának ellentmondó, múlandó, és teljesen illuzórikus.

K: Lehet, hogy illuzórikus, de csodálatos. Amikor nézem, és hallgatom, érintem, szagolom, és ízlelem, gondolom és érzem, emlékezem és elképzelem, nem tudok mást, csak bámulatba esni az én csodálatos kreativitásomon. Keresztül nézek a mikroszkópon, vagy a teleszkópon, és csodákat látok, követem az atom nyomát, és hallgatom a csillagok suttogását. Ha én vagyok az egyedüli teremtője mindennek, akkor valójában én vagyok Isten. De ha Isten vagyok, miért jelenek meg olyan kicsinek, és tehetetlennek önmagam számára?

M: Isten vagy, csak nem tudsz róla.

K: Ha Isten vagyok, akkor az általam teremtett világnak igazinak kell lennie.

M: Lényegét tekintve igazi, de megjelenésében nem az. Szabadulj meg a vágyaktól és félelmektől, és látásod azonnal kitisztul, és úgy fogod látni a dolgokat, ahogy azok vannak. Vagy mondhatod, hogy a satoguna teremti a világot, a tamoguna homályossá teszi, és a rajoguna eltorzítja.

K: Erről inkább ne beszéljünk, mert ha azt kérdezem, hogy mik a gunák, a válasz ez: ami teremt – ami elhomályosít – ami eltorzít. A tény fennmarad – valami hihetetlen történik velem, és én nem értem, mi történik, hogyan, és miért.

M: Nos, a kíváncsiság a bölcsesség születése. A szakadatlan és állhatatos kíváncsiság a sadhana.

K: Egy olyan világban élek, amelyet nem értek, ezért félek tőle. Mindenkinek ez a tapasztalata.

M: Elkülönítetted önmagad a világtól, ezért az fájdalmat okoz, és megrémít. Fedezd fel a tévedésedet, és szabadulj meg a félelemtől.

K: Arra kérsz, hogy adjam fel a világot, miközben én boldog akarok lenni a világban.

M: Ha a lehetetlent kéred, ki tud segíteni? A korlátozott a fájdalmas és az élvezetes váltakozásához kötött. Ha örök boldogságot keresel, amely megtámadhatatlan és megváltozhatatlan, akkor magad mögött kell hagynod a világot, annak fájdalmaival és örömeivel együtt.

K: Hogy kell ezt tenni?

M: A puszta fizikai lemondás csak jelképe a komolyságnak, de a komolyság önmagában nem szabadít meg. Megértésre van szükség, amely figyelmes észlelés, lelkes kutatás, és mély elmélyülés eredménye. Hajthatatlanul dolgoznod kell a bűntől és szomorúságtól való megváltásodért.

K: Mi a bűn?

M: Minden, ami téged megköt.

Sri Nisargadatta kettősség nélküli tanításai

Tér, idő, anyag és tudatosság

Tudatosság és anyag egyidejűleg jelennek meg, az idő és a tér fogalmakkal együtt, az idővel megteremtve az anyag időbeliségének az illúzióját, és a térrel megteremtve az anyag kiterjedésének az illúzióját; mindezek együtt jönnek, és együtt mennek. A tudatosság létrejöttéhez szükséges, hogy az anyag legyen, mivel a tudatosság az abszolút Tudatosságnak az anyag felszínén való tükröződése. És maga az anyag csak egy megnyilvánulás, a tudatosság korlátozása. Az objektív univerzum folyamatos áramlásban van, folytonosan megszámlálhatatlan, a tudatosságon belül megjelenő formát vetít ki és szüntet meg. Akármikor egy forma létrejön, és feltöltődik élettel (Prana), a tudatosság azonosítja magát azzal a formával, és létrehozza a dualitás illúzióját.
A tudatosság idő-kötött, és eltűnik, amint az őt fenntartó fizikai struktúra véget ér. Fizikai forma hiányában nem tud fennmaradni. A fizikai test esetében a tudatosság a testet alkotó öt elemből álló táplálék anyag miatt marad fenn. Különbözvén a létében az anyagtól függő tudatosság idő jellegétől, az Abszolút tiszta, kezdet és vég nélküli Tudatosság, és nem kíván semmilyen más, önmagán kívüli támogatást. Az abszolút Tudatosság akkor ébred tudatára önmagának, mint ’én vagyok’, amikor van tükrözhető egy objektuma. A tiszta Tudatosság és annak tudatosságként való tükrözése között áthidalhatatlan szakadék van, amit az elme nem tud átlépni; maga az elme az akadálya a Tudatosságnak. Amikor az elme megsemmisül, a Tudatosság marad.
Mély alvásban a tudatosság nyugalmi állapotba húzódik vissza. Amikor a tudatosság nem jelenlévő, az ’én vagyok’ fogalom is hiányzik, és az ember nem érzékeli saját létezését, vagy a világ létezését. Az álom állapotában a tudatosság egy szikrája megmoccan, és azután egy töredék másodperc alatt az egész világ létrejön, benne az ’én’ álommal, minden legyártásra kerül a memóriából és a képzeletből, azon tudatosság szikra egyetlen moccanására. Az embernek az első ébredése után közvetlenül egy jelenlét érzése van; majd az elme átveszi a hatalmat, és létrehozza az individuális ’én’ koncepciót, és a test tudatosságot.
Úgy gondolunk magunkra, mint tudatossággal rendelkező testre, de valójában az a helyzet, hogy a tudatosság manifesztálta magát testként. A tudatosság az, ami megszületett; az ruházza fel önmagát látszólagos léttel, egy elkülönült ’én’ érzéssel rendelkező organizmusként. A születés és halál nem más, mint egy tudatosságbeli mozgás folyam kezdete és vége, amelyet tér-időbeli eseményekként észlelünk. Nyilvánvaló, hogy az észlelő nem lehet tárgya az észlelésnek; de szubjektum sem lehet az objektummal szemben, és észlelő sem az észlelttel szemben. Ő az észlelés maga, ő a tanúság, a látás. Eredeti állapotunkban tiszta lét-tudatosság-üdv vagyunk; amikor kapcsolatba kerülünk a tudatossággal, a tudatosság különféle mozgásainak a tanúja vagyunk.
A személy, aminek az ember helytelenül gondolja magát, csak a képzelet terméke. A tudatosság, ami kivetítette mindezt, saját illúziójának az áldozatává vált. Tévesen azonosítva magát saját kivetítésével, az a hite keletkezik, hogy itt egy individuális személyről van szó. De ez a személy, amelynek képzeled magad, csak az álomvilágban szerepet játszó azon sötét részek egyike, amelyek a tudatosságban jelennek meg. Az igazság az, hogy idő és tér nélküli vagy, nem érintve semmilyen tapasztalástól; a tér és idő megfigyelője vagy az itt és mostban, tanújaként a a történéseknek, amelyeket kívülről nézve az ember a filmben játszik, elragadtatással és élvezettel, vagy éppen szenvedéssel, de a legmélyben érintetlenül.
Három ’én’-ről beszélünk. Van az abszolút, megnyilvánulatlan, személytelen ’én’, a tiszta Tudatosság, amely minden érzékszervi észlelés fölött áll, amely csak akkor van önmaga tudatában, amikor megnyilvánulás keletkezik. Van a személy fölötti, megnyilvánult ’én’, a tudatos jelenlét, az Abszolút visszatükröződése, amely ’én vagyok’-ként jelenik meg. És van az individuális, személyes ’én’, amely úgy jelenik meg, mint ami elkülönült, a cselekvések látszólagos végrehajtója, élvezője és szenvedője, de amely valójában csak egy képzelet alkotta konstrukciója annak a pszichoszomatikus apparátusnak, amelybe a tudatosság önmagát manifesztálta, és amellyel önmagát tévesen azonosította. Ez a harmadik ’én’ teljességgel hamis; nem bír létezéssel, kivéve a képzeletben, a tudatlanságban. És a második ’én’, a manifesztált, valójában azonos az első ’én’-nel, megkülönböztethetetlen tőle, a manifesztálatlantól, amelyben ez csak megjelenés, visszatükröződés. Az első ’én’ a Valóság, az egyetlen alap, amelyen a manifesztált ’én’ megjelenik, mint mozgás.
A tudatosság a tiszta Létezésben minden különösebb ok, vagy indok nélkül keletkezik, nem másért, mint hogy az a természete, hogy így tegyen – mint hullámok az óceán felszínén. Megjelenésével párhuzamosan a világ is megjelenik benne, és amikor eltűnik, a világ szintén eltűnik. De minden kezdetek előtt, és minden végek után, az ’én’ (az első ’én’… a valódi ’én’) van ott, tanújaként mindennek, ami történik. Minden ’én’…, valójában, nincsenek objektumok, csak tiszta szubjektivitás van. Az első ’én’, az abszolút Tudatosság, akkor uralkodik, amikor a másik két ’én’ eltűnik… amikor az elme abszolút mozdulatlanná válik, és minden fogalomalkotás megszűnik. Akkor csak a Valóság marad. Amikor az elme böjtöl, a Valóság belép; amikor az elme dőzsöl, a Valóság eltűnik.
A Tudatosság, egy objektummal való kapcsolatba kerülésekor, tanúvá válik. Ha ugyanekkor önazonosul az objektummal, az abszolút Tudatosság személlyé válik, az ál-entitás az egóval társul. De valójában csak egy, örökké uralkodó állapota van a Tudatosságnak. A tudatosság megjelenésével az abszolút Tudatosság, beszíneződve az öntudatossággal tanúvá válik; amikor tovább szennyeződik a pszicho-fizikális önazonossággal, akkor személlyé válik; de amikor megmarad érintetlen tisztaságában, romlatlanul és színezetlenül, akkor ő a Legfelsőbb. Ebben az egyetlen, mindig uralkodó állapotban rejlik a teljes igazság… jelenlétben duális, hiányban nem-duális, fogalomban különálló, amikor nem megértett, egység.
Kisgyermek korunktól a jelen pillanatig, az a testszemélyiség-kép, amellyel azonosítottuk magunkat, megszámlalhatatlan változáson ment keresztül. De a létezés érzése, a tudatos jelenlét érzése, önmagunk ’én vagyok’-ként való ismerete… a szubjektív érzés, amiből az ’én’ személyes névmás keletkezett, önmagunkra való hivatkozásként… mindez soha nem változott életünk során. Ez az ’én vagyok’ érzés a mi állandó képünk. Tértől és időtől érintetlen; téren és időn kívül álló. Az elkülönülő személyiség és a különálló objektumok ideája tér és idő illúziója miatt keletkezett. A tér és idő fogalmai a közeg, amely révén a manifesztáció megismerhetővé válik; e mentális fogalmak nélkül nem lehetséges, hogy manifesztáció keletkezzen a tudatosságban. Nem egyéb történik, amikor egy objektumot látunk, amely valójában csak egy megjelenés a tudatosságban, mint hogy az érzékszervek reagálnak a testi apparátuson kívül eredő ingerre, amit az elme tértől és időtől függő eseményként tárgyiasít.
Az objektumokat csak azért tekintjük objektumoknak, mert azokat ilyen módon érzékeljük. Egy hamis kivetítés jön létre abból a módszerből, amely alapján az elme a fogalomalkotást és a tárgyiasítást végzi. Ha ezt tovább elemezzük, úgy találjuk, hogy a fenomenális létezés összessége nem, mint a mentális tárgyiasítás szakadatlan folyamata. Amikor a tárgyiasítás megszűnik, pl. mély alvásban, az objektív univerzum eltűnik. Az érzékszervi stimulusok tárgyiasításának e mentális folyamata miatt, a rólunk tudomással bíró tudatosságban egymás objektumaiként létezünk. A magunk számára mi a változatlan ’én vagyok’ vagyunk, a tudatos jelenlét szubjektív érzése; másoknak a mentálisan felfogott térbeli szerkezet objektumaiként jelenünk meg. Ebben rejtezik a hiba... a szubjektívot objektívnak tudjuk, és emiatt a csak különállást és különbségeket látunk.
Ez az észlelési hiba a látás részlegessége miatt következik be, azért, mert a látás csak a külső érzékszervek és a megosztott elme által történik; és nem a látás forrásából eredő teljes látás által. Ez a létezés érzés, a jelenlét érzése, az ’én vagyokság’, az önmagam nem változó szubjektív tapasztalata, nem látható az érzékszervekkel, és ezért nem lép be az elme által kivetített fogalmakba, amelyek mindennek a szüntelen tárgyiasítását hordozzák. De amikor a szubjektív intuitíve megértésre kerül, akkor a különálló objektumok koncepciója tarthatatlanná válik. Lehet-e a benned lévő tudatosság és a bennem lévő tudatosság különböző? Nem csak elme által kivetített fogalmak miatt különböznek-e, és nincsenek-e tökéletes egységben, mikor nincs jelen megértés, amikor elmétől mentes? És nem a mögöttes egység tudása e a valódi alapja a szeretetnek? És ha minden szubjektív, ha csak egység van, lehet-e bármilyen tere az objektívnak? Az úgynevezett objektumok csak illuzórikus jelenségek a tudatosságban, jelenségek az univerzális ’én vagyokság’-ban, amely neve és valódi természete alapján teljesen szubjektív, és nem hagy teret másnak, az önvalón kívül.
Mindenkor csak egyetlen érzés vagy észlelet tükrözhető a tudatosságban, de a gondolatok, érzések és észleletek időbeni egymásutánja az időbeni folyamatosság illúzióját kelti. Ily módon a személyiség egyszerűen a memória miatt jön létre – mivel a jelenben tárgyiasított jelenséget azonosítjuk az emlékeinkben őrzött, a múltban hasonlóképpen tárgyiasított jelenségekkel, és a jövőbe kivetített hasonló jelenségekkel ugyancsak. Ezek az emlékek és elvárások az okai a szenvedésnek. Az itt és most tiszta Tudatossága az ébrenlét és jelenlét érzése, a minden új momentumra való világosság éberség és élénkség, az azonnaliság érzése gondolatok közbeavatkozása nélkül, akár a játszó gyermeknél, minden pillanat egy új meglepetés. A dolgokat intuitív módon, közvetlen észleléssel, gondolkodás nélkül, konceptualizálás nélkül látja. Olyan létezés, amelyben nincs szükséged gondolnod, vagy konceptualizálnod, hogy élő vagy. De amikor belépnek a múltbéli benyomások emlékei, vagy a jövőre vonatkozó elvárások, akkor a gondolatokkal megterhelt, a múlt kötöttségeivel, és a jövő bizonytalanságaival teli mentális funkciót érzed.
Ha feladod az emlékezést és elvárást, és a pillanatban létezőnek, múlt és jövő nélkülinek gondolod magad, az ’én vagyok’-nak, annak, aki van, akkor nem marad tere a személyiségnek, és mentes vagy a téves, és a tér és idő korlát hibájától. Amikor felismered, hogy amiről tévesen gondoltad, hogy vagy, az az emlékeken és a elvárásokon alapult, akkor közömbössé tudsz válni az elme objektiváló természetével szemben, és nem fognak hatni rád annak tér és idő fogalmai. Amikor a jelen teljes tudatosságában vagy, és saját vanságod nem változó érzésében, és szabaddá váltál emlék és elvárás bilincseitől, akkor keresésed véget ért. Ebben az állapotban nincs sem szubjektum, sem objektum, az elme nem válik ketté, egyikre, aki néz, és egy másikra, akit néznek; akkor csak látás van. Ez a mindenféle memória alapú értelmezés nélküli, tiszta észlelés – a tudatosság funkcionálásának puszta szemlélése, a mindenféle objektiválási minőség nélküli látás.
Akármit tapasztalsz, akármit tudsz, annak a gyökerei a tudatosságban vannak. Attól fogva, hogy tudod, hogy tudatos vagy, pár éves korod óta, az ellentétek egész skálája, mint fájdalom és öröm, meleg és hideg, nappal és éjjel, tudás és tudatlanság, ébrenlét és alvás… a különféle kölcsönösen egymástól függő ellentettségek, amelyek nem létezhetnek egymás nélkül… minden benne volt az ’én vagyok’ tudomásban, abban a tudatosságban, amely ennek a pszichoszomatikus apparátusnak a velejárója. Mi volt a helyzet ezt megelőzően? A válasz az, hogy nem tudod. Ezeknek az egymástól függő ellentéteknek létezniük kellett, de csak egységben, teljességben. Akkor hát ennek az egységnek kell annak lennie, ami te valójában vagy! De akkor, ez az egység, ez a teljesség nem volt képes tudni magáról, mert amíg a tudatosság, és az ’én vagyok’ érzés spontán nem jelent meg benne, nem létezett objektumtól elkülönülő szubjektum, nem volt közvetítő, vagy eszköz, ami révén tudás, vagy látás mehetett volna végbe. A szem nem láthatja önmagát, az íz nem ízlelheti önmagát, a hang nem hallhatja önmagát, az elme nem használható önmaga meghaladására. A magánvaló nem lehet tudatában önmagának, jelenség nélkül. Így hát tárgyiasítja magát, hogy kívül kerüljön önmagán, azért, hogy megismerje önmagát.
Ahhoz, hogy a magánvaló objektíve, fenomenális univerzumként manifesztálja önmagát, a tér-idő koncepciónak is be kell kerülnie a képbe, mert az objektumok nem ismerhetők meg csak akkor, ha térben kiterjedettek, és időben elhúzódóak. De vedd figyelembe, hogy a jelenség pusztán csak tükrözöttje a magánvalónak, nincs valódi dualitás közöttük. A különbség tisztán spekulatív; a jelenség csak konceptualizált, vagy tárgyiasított magánvaló, amelyben az eredeti egység szubjektum és objektum dualitásaként került kivetítésre. A magánvaló és a jelenség elválaszthatatlansága a kulcsa a te igaz természeted felismerésének. Mert, amikor felismered, hogy a magánvaló mindaz, ami te valójában vagy, és a jelenség csak az, aminek lenni látszol az elkülönülő objektumok viszonylagos világában, akkor nem létezhet individuális entitás, ha csak nem illuzórikus jelenségként; és az az idea, hogy megszabadulást kereső árnyék-entitás annak a szubsztanciának a megértésére vágyik, amely csupán árnyék, lehetetlennek mutatkozik.

http://nem2.lapunk.hu/?modul=mcsop&a=88384