Tolerancia

Tolerancia

A szokásomnak megfelelően a munkahelyemre az 5.50-es busszal utaztam, ahol a törzs utasok félálomban szunyókáltak megszokott törzshelyeiken. Az egyik megállóban felszállt egy hajléktalan ember, akinek megjelenése felkeltette érdeklődésemet. A középkorúnak tűnő férfi, akinek korát nehezen lehet még megsaccolni is, szemlátomást beteg ember volt, nehézkesen mozogva és beszélve kért jegyet egyik településből a másikba.

A sofőr reakciójából pontosan lehetett tudni, hogy azonnal megszabadulna tőle, de nem talált okot, hogy letessékelje a nem kívánt látogatót, hisz a férfi mindenben megfelelt az elvárhatóságnak, még azt is tudomásul vette, hogy nem az általa kívánt helyen tud leszállni, hisz egy gyorsjáratra kapaszkodott fel. A jegy árát ki tudta fizetni, ittas sem volt, így a buszvezetőnek kénytelen kelletlen el kellett fogadni, hogy hajnali utastársunkká szegődött e szerencsétlen sorsú lélek.

A vékony férfi roppant ellentmondásosan nézett ki, hisz egy hosszú, színes, nagy kockás női kabátban, egy fehér kapucnis pulóverben, egy piros melegítőben és egy átlagos állapotú fehér edzőcipőben volt, s ehhez egy hatalmas, de majdnem üres, eléggé használt zöld utazó táskát cipelt a vállán. A kezében, egy műanyag zacskóban félig elmajszolt kiflit szorongatott, melyet nagy nehezen begyömöszölt a kabátja zsebébe. Viszont a ruhája tiszta volt, meg volt borotválkozva, a haja rövidre nyírva, látszott, hogy nem az árokban hempergett, a jellegzetes illatokat sem árasztotta.

De nem is a ruházata volt a leginkább figyelemre méltó, hanem a viselkedése. Az a rettenetes kivert kutya viselkedés, amely meghunyászkodik, állandóan bántásra, rúgásra készülve, a támadást eltűrő állapotban van, aki természetesnek veszi, sőt már el is várja, hogy belerúgjanak, hogy ne vegyék a többivel egyenrangúnak. Emberünk is azt várta, hogy ember számba sem veszik. Látszott rajta, hogy nagyon ritkán utazik busszal, nem ismeri az ottani rendet. Most, hogy írok, még az is felmerül bennem, hogy talán a börtönből szabadult, ezért ilyen tájékozatlan a világ dolgaiban.
Pár ülésnyit előre vánszorgott, s mivel én kíváncsian, s hívogatóan néztem rá, a velem szemben lévő szabad helyre telepedett. Dehogy telepedett, félszegen, félve, épp, hogy az ülés széléhez támaszkodott.
Rámosolyogtam, s hellyel kínáltam, mondván üljön le rendesen. A férfi félszegen nézett rám, nem tartotta hihetőnek, s főleg illőnek, hogy a jegyéért ő is a többiekkel azonos elbánásban részesülhet, kényelmesen elhelyezkedhet. Így aztán a jó tíz perces úton csak ült mereven, bizonytalanul, s amikor megérkeztünk a megálló helyhez, tudatlanul az első ajtóhoz vonszolta magát, majd észrevéve a jelzőgombot, jelezte leszállási szándékát.

Amikor a busz megállt, megköszönte a sofőrnek, hogy felvette, s illedelmesen félre állt, hogy a felszállók felszállhassanak. Végül az egyik utas adott neki utat, hogy lekecmereghessen. Minden módon meg akart felelni, nem tudta, hogy először le, majd utána szállnak fel az utasok. Talán a sofőr is kicsit megenyhült, mert csak csendesen mondta, hogy leszállni hátul kellett volna.
Már újra elindultunk, de a férfi még mindig tanácstalanul álldogált a járdán, hogy hogyan is vonszolja el magát e kora reggeli gyér forgalmú órában a kívánt helyre.

Hosszasan néztem őt, s valahogyan ismerős érzések szálltak meg. Valószínűleg átvettem az érzéseit, hisz pontosan átéltem, hogy milyen az, amikor az ember már nem is érzi magát a többiek közé valónak, amikor azt hiszi, hogy ő oly kivetni való, hogy nem érdemli meg, hogy emberszámba vegyék, amikor már teljesen természetesnek veszi, hogy a többiek őt bántják, megvetik. A világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy valamiért neki nem jár az, ami mást megillet, az ő élete, az ő pénze, az ő képessége, adottsága nem ér annyit, mint bárki másé, ő értéktelen. Aki hálás azért, s külön köszönetet kell mondania érte, hogy a pénzéért épp úgy, mint más utazhat. Aki bár minden feltételnek megfelel, még sem meri birtokba venni, ami őt megilletné, mert ott belül azt hiszi, hogy ő egy alsórendű lény, egy semmi és senki, akinek azért is köszönetet kell mondania, hálát kell éreznie, hogy engedik, hogy az emberek közé merészkedjék.

Bizony, pontosan éreztem azt a semmi vagyok érzést, majd mikor valamennyire elhelyezkedett az ülésen, éreztem azt a valamiféle boldog nyugalmat, hogy épp most nem bántanak, ám mikor leszállt azt a bizonytalanságot is éreztem, hogy eddig eljutottam, most hogyan haladjak tovább. Éreztem a fizikai fájdalmát, a mozdulat nehézségét. S éreztem, hogy neki valahogyan így természetes.

Aztán, valószínűleg a fenti szegény sorsú ember megjelenésén elmerengve ismét előjött valamiféle emlék valamelyik régmúlt életemből. Valószínűleg ismét tisztulok, s a mélyből, a saját poklomból engedem el a saját kis borzadályomat, így nem is lepődök már meg rajta.

Egy képsor jelenik meg előttem, amelyben rongyként heverek összeverve, véres arccal egy sarokban, a férjem ismét ellátta a bajomat. S én természetesnek veszem az állapotomat, s jól tudom, hogy semmi és senki vagyok, azt kapom, amit megérdemelek, egy rongy vagyok, akibe rendes ember a cipőjét sem törli. Érzem, hogy nagyon szégyellem magam, hogy ilyen értéktelen, használhatatlan, mindenre alkalmatlan vagyok. Pontosan tudom, hogy én, a megvetendő, lenézendő, eltaposandó féreg, nem merészkedhetek a rendes emberek közé.
Láttak már olyan kutyát, amely retteg, minden porcikájában remeg, de annyira meg van félemlítve, hogy nem mer a rúgás, ütés elől elmenekülni? Nos, úgy hevertem én abban a sarokban újabb ütlegtől rettegve, teljesen megfélemlítve, abban a tudatban, hogy bár semmit sem tettem, de a létemmel elértem, hogy az ütleget megérdemlem.
Aztán éreztem, hogy a verésnek vége, s én a fájdalom ködén át- talán épp úgy, mint az előbbi hajléktalan ember - valamiféle boldog nyugalomba szenderültem, valamiféle öröm töltött el, hogy ezt is túléltem. Valamiért természetesnek vettem, hogy az állatoktól is alacsonyabb szintű létben tengődtem.

Ennyi a már párszor fellebbenő élmény, ám ma reggel bennem valami megváltozott. Eddig, ha elesett, szerencsétlen embert láttam, - s az én lakhelyemen a rendszerváltás óta, amikor a bányászokat és kohászokat számolatlanul tették az utcára, megszokott látvány a lecsúszott hajléktalan – valamiféle sajnálatot, szánalmat éreztem irántuk. Most viszont ezt az embert tiszteltem. Tiszteltem, hogy ilyen nehéz sorsot választott magának, tiszteltem, mert emberként éli értéktelennek vélt életét, s nem tudja, hogy mindezt nem is oly rég önként választotta, hogy ekképpen jusson tapasztalathoz. Oly vastag fátyollal fedte le szándékát, hogy teljesen azonosult választott szerepével, önképében ő már nem ember, nem illik közéjük. Saját mércéje szerint őt nem illeti meg a másoknak spontán járó emberi lét, nem élheti meg az önbecsülést, csupán a kitaszítottságot ismeri, jó esetben a megtűrtséget élvezi.
Mekkora erő kell ahhoz, hogy az ember egy ilyen sorsot megjárjon, hogy alázattal, igaz ember módra végigjárja ezt a rettenetes utat? Hány megalázást kell átélnie, elszenvednie?

Most éltem át először, az ember választása fölötti tiszteletet, s amikor elvánszorgott, nem a szokásos szánalom, nem a sajnálat, hanem az elismerés maradt bennem, a rendkívül nehéz, embert próbáló feladatot vállaló lény előtti tisztelgés érzése rögzült a lelkemben.

Bízom benne, hogy ez a reggeli élményem is okulásomat, tanulásomat, változásomat szolgálja, s többé nem ítélkezem az emberek fölött, hisz talán már megértettem, hogy bármennyire is eltér az a megszokottól, minden lélek a maga útját járja. Talán ez az érzés alapja a toleranciának, az elfogadásnak, az isteni ember tiszteletének? Talán most értettem meg, hogy mit is jelent a szó, hogy „Tiszteld másikban az Embert. „ ?