ÉS A SZERELMET....
lemayar · 2009. november 12. 23:28
Kategória:
Bevezető:
Nagyon komoly, felemelő dolgokról esett itt mostanában szó......De elfeledkeztünk valamiről, talán az egyik legfontosabbról, a "mozgató-rugóról", a SZER-ELEMRŐL...
Hogyan is álltok, hogyan is állunk mi MOST ezzel? Beszéljünk talán kicsit erről, lazuljunk! :-))
ÉS A SZERELMET…
És a szerelmet sohase tagadd, mert azzal álmodat tagadod! Légy türelmes, ha öledbe hullik, és türelmetlen, ha csalfán elhagyott! És küzdj, harcolj, ha azzal éred el, éhezz, és könnyed se szégyelld, ha árad, éleszd újra és újra a szerelmet, addig élsz, csak addig van reményed, amíg él, és lüktet a vágyad!
És ha eljön a pillanat, hogy ő szólít táncba, vesd le minden felvett göncödet, csupasz, szűz lélekkel bújj oltalmába!
Ne szégyelld, ne restelld, hisz nem az a gyenge, aki elcsípi a pillanatot! Gyenge csak az marad, aki gyáván magába rejti, amit álmodott!
És a szerelemet sohase váltsd pénzre! A pénz csupán anyag, szemét, s aki az álmait anyagra cseréli, szemétre veti istenét.
S hogy Mindez kerek, egész legyen, bemásolom az egész írást, költőbarátom csodálatos gondolatait....
Mészáros Ferenc:
ZARATHUSZTRA VISSZATÉRT
Lám-lám, mit sem változik a Nap: ragyogva vándorol, s nyomában nyílik az élet…
Íme lásd: még magam is létezek, élek. Visszatértem? Nem, dehogy, hiszen a Nap
sem ugyanaz, mint az alkonyban láttad: levetette tegnapi gönceit, s felöltözött a mának.
Én is így jöttem közétek, bár gönceim ugyanazok. Az idő bölccsé koptatta őket, ily módon, kicsinykét, magam is bölcsebb vagyok. Kicsinykét, ami nem több mint egy mákszem, mégis nagyobbnak tűnhet, mint a hatalmas mindenség: magam fölött, mákszemnyi ember, aki többet tud-lát, mint az egész…
Mondom hát nektek: nem visszatértem, csak lejöttem egy pillanatra zsivajba csendet oltani… Csendet… A csend hajszálrepedés a hangzavaron. A csendet, egyetlen pillantásomat adom, hiszen a fény átszűrődik a zajon, és árnyékot vet, rólatok rajzol látleletet. Torzak vagytok, még mindig istentelenek!
Mondtam volt hajdan: meghalt az isten, belehalt a szeretetbe! Úgy haltok majd ti is mindnyájan bele, ebbe a röpke, mákszemnyi csendbe!”
Imigyen szólt Zarathusztra…
KOMMENTÁR, AVAGY A KÖLTŐK HAJLAMOSAK A HAZUGSÁGRA...
Zarathusztra nem tér vissza, ő mindig ott van, egy helyen. Ott egyszerre csak egy lehet, ennél fogva ő az egy…
A költő hazudik? De hiszen jobb, ha van Isten, mintha nem lenne semmi, és jobb, ha van szerelem, és lehet szeretni! Még ha csak az álmokban izzik is, hiszen az álmok is éppúgy létezők, ily módon az álom is valóság, belőled serken, benned nő!
A költő szava, nemes cserje, tündöklő virág, s bár egyre jobban befonja a gaz, színe, illata valóság, igaz.
Hazudj hát poéta! Istent, szerelmes álmot, őrizd meg Themenosz titkát, tápláld a tündöklő virágot! Még ha fáj is néha: hazudj! Hazudj!
Ha létezik Ő, légy gyermeke, hű fia, s ha mégis belőled serkent világra, légy vele gondos, jó apa!
A SORS
Egyetlen lény van, az ember, aki tudja a legtöbbet, mi tudható: Minden, ami egyszer született, életre fakad, úgy múlik el, hogy maroknyi por marad. Méri az időt, hajszolja a megélhetőt, nő a férfit, férfi a nőt.
Boldogságot keres, miközben halálát féli, titkon remélve, hogy mindezt túléli.
Házat épít, elkerít birtokot, közben a percek egyre csak fogynak, sodorja a konok idő, mint gazdátlan csónakot a tenger, evezni próbál fékezni a sodrást, de nem tehet semmit, hiszen csak ember.
Mint a kígyó, mikor önnön farkát marja, úgy fordulnak a szavak, tettek, vissza önmagunkba… Nincs egyenes, minden görbe. Látni véljük szépségünket, egy megvakult tükörben. Amikor szeretünk, magunk imádatát éljük, miközben létünket kábán kiheréljük, mint a kígyó, amelyik saját farkát marja, űzi önnön testét pörgő kábulatba…
Csak akkor leszel szabad, ha elengeded magad, nem fordulsz vissza szüntelen, mégy, amennyire lehet e görbe bolygón egyenesen, nem farkadat lesed, az úgyis megy veled…
Vesd le, dobd a szemétre a kapzsi ármányt, öleld a fényt, öleld a Napot, mintha utolsó ölelésed lenne, színezd a lélek ívén feszülő szivárványt!
És aki tollat ragad, hogy leírja, ecsetet, hogy lefesse, vésőt, hogy a kőbe vésse, s aki dallamba fűzi a hangokat, mind-mind te vagy önmagad… Miért? Mi végre? Sohase kérdezd, csak írd le, ha mered, fesd vászonra, vésd a kőbe, fűzz a hangokból dallamot, s hagyd, hogy sodorjon az idő, mint egy gazdátlan csónakot!
ZARATHUSZTRA NÉHA ELŐBÚJIK
Miért is bölcs ő? Mert a lelke bölcső, születés után az első pillanat. Tudja, honnan, s mi végre érkezett, s hova viszi vissza az utolsó sóhaj, milyen a csend, ami végezetül marad?
Néha elhagyja bölcsői csendjét, s ott ahol hánykódnak a csónakok, mutatja az irányt nekünk, a felkelő Napot.
Már nem mond semmit, csak nézi, hullámok hátán, hogy küzdünk reménytelen szenvedéllyel, és sohasem érti meg, miért nem merülünk alá, s ismerkedünk meg a méllyel? Hiszen a mélység egyben magasság, s csak az a hegy lehet magas, ami nagy mélységben rakja alapját, az a mélység rejti anyját-apját, a távoli felmenőket, az a mélység emel magasba, róla érhetjük el a felhőket, a Napot, s azt a csillagot, ami a bölcsőnk, a sajátunk, ahol utódaink magjából serken élet. Kövesd a tanítást, még ha el nem éred ezt a csillagot, akkor is menj a mélybe, hogy magasba hághass! Hagyd el a csónakot, vond be vitorládat, és írj, ha mersz, fesd vásznára, amit látni a sors adott, vésd a talapzat aljára neved, írj a csillagnak szerelmes dallamot!
Zarathusztra néha előbújik. Nem szól, nem tanít, csak figyel, hiszen bölcs ő, mert a lelke bölcső, a születés utáni első pillanat…
ÉS A SZERELMET...
És a szerelmet sohase tagadd, mert azzal álmodat tagadod! Légy türelmes, ha öledbe hullik, és türelmetlen, ha csalfán elhagyott! És küzdj, harcolj, ha azzal éred el, éhezz, és könnyed se szégyelld, ha árad, éleszd újra és újra a szerelmet, addig élsz, csak addig van reményed, amíg él, és lüktet a vágyad!
És ha eljön a pillanat, hogy ő szólít táncba, vesd le minden felvett göncödet, csupasz, szűz lélekkel bújj oltalmába!
Ne szégyelld, ne restelld, hisz nem az a gyenge, aki elcsípi a pillanatot! Gyenge csak az marad, aki gyáván magába rejti, amit álmodott!
És a szerelemet sohase váltsd pénzre! A pénz csupán anyag, szemét, s aki az álmait anyagra cseréli, szemétre veti istenét.
ÁRNYÉKVILÁG
Saját menyországod építed, álmokon úsznak napjaid, és érzed, hogy a föld nem tűri magán az ábrándot. Mégis ábrándozz csak! Álmodj, gömbölyű földre délibábot!
Pillanat-szilánkok , ha megcsillannak a fényben, árnyadat vetítik eléd, mégy utána, követed konok elszántsággal, utol soha nem éred. Sohasem érheted utol, ez van megírva, s mégis loholsz utána, amíg van benned szikra. A szikra nem más, mint a remény, befejezetlen költemény, s miközben rímeit keresed, strófákba rakod, egyre fogyatkozik a holnapod…
Holnap? Hány, és hány pillanat addig, s eléred-e? Árnyékodnak is van istene, saját világa, ahogy elfogy a holnap, úgy tűnik el álmaid álma, saját menyországod feloldódik az árnyékvilágban… Valami mégis marad: egyetlen szikra, egy gyenge sóhaj, egy üdvözült pillanat, és valami, ami itt bolyong a borzongató, sejtelmes éteri pályán, ahol, sohasem maradsz árván… A föld nem tűri el, ezért túléled őt, mint az ábrándok az időt…
Ábrándozz csak! Álmodj! Gömbölyű földre délibábot!
EMBERFELETTI EMBER
Embernek lenni, ember feletti!
Anyagban tántorogsz részegen, vakon, szemétben, hulladékban, amit a természet már régen eldobott, lábad nyomán egyre nő a sár, és minden lépeseddel mélyül a mocsár, s úgy vénülsz bele a létbe, hogy nincs éber pillanatod. Hiába hívnak fényre a dalok, versek, hiába borulnak virágba évről-évre a kertek? Taposod a sarat, merülsz magad alá, - ember alá ember -, aki már hinni sem tud, őszintén szeretni sem mer… De nehéz innen feljebb emelkedni! Emberfeletti kín embernek, igaznak lenni!
Emberfeletti kín, amíg húz a sár, amíg a kezed fényre nem talál, s nem emeled tekinteted a végtelen égre… Ő majd segít, és úgy ölel keblére, ahogy öleli a fényhozó Napot, s úgy fog szeretni, mint egy csillagot, amitől égi a szerelem, amitől ég a férfi és a nő lázas éjjeleken, amitől szerelem, a szerelem.
Önmagad fölé csak a fény vezet! Keresd meg hát égi fényedet! Meglásd: elszáll a részeg kábulat, elenged az anyag, s újra tudsz majd szeretni, embernek lenni, ember feletti…
Imigyen szólt Zarathusztra
- lemayar blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 924 olvasás
Szerelem a hazugság művészete a testi vágy birtoklása érdekében Tisztelet a kivételnek. Szerelemért mindent áthágnak nincs érdek csak a vágy beteljesülése és mennek tovább ha mindent elvettek tőled. Azt mondom ha szerelmes vagy valakibe add oda minden vagyonodat mert addig nem távozik életedből míg meg nem szerzi azt. magányban lesz részed megint. De ha valaki azt mondja neked minden jót szeretne megadni a földi létedben ha nem is vagy szerelmes belé adj időd magadnak megéri. nem kér tőled semmit csak adni tud szerelmet és jóságot
Kedves Angyay!
A számomra egyik legfontosabb gondolat elkerülte a figyelmedet, bemásolom:
"És a szerelemet sohase váltsd pénzre! A pénz csupán anyag, szemét, s aki az álmait anyagra cseréli, szemétre veti istenét..." Amiről Te beszélsz, az szerintem nem SZER-ELEM.
Amit említesz, az is nagyon figyelemre méltó, de MÁS. Az véleményem szerint Szeretet, tisztelet.....és sok minden....talán szerelem nélkül. Fontos és szép, és jó, ha valaki azt keresi, ha arra vár!
De én most ebben a borongós őszben, az elmúlás, majd ébredés időszakában a SZERELMET hoztam közénk!
Keserű vagy...Vajon miért? Megsebződtél? Szerintem beszéljük ki! Azért vetettem föl ezt a nagyon földi,- és ugyanakkor égi témát!
Egyszer valahol ezt olvastam
„ Szeretni annyit jelent, mint igazán érdeklődni valaki iránt, figyelemmel fordulni a másik felé, tisztelni úgy, amilyen: sebeivel, sötétségeivel, szegénységével, de képességeivel, rejtett adományaival együtt is. Hinni benne, hogy képes fejlődni, akarni, hogy előrehaladjon. Bolondul remélni, hogy nem elveszett ember, tud növekedni, szép dolgokat tenni. Bízni Benne.”
Megtanulom, eggyé válok vele
De hogy lehet valakit szeretni és bízni benne, ha még csak nem is ismerem igazán?
Ismerd meg magadat! - szólt a szintén sokszor idézett delphoi jósda mondata. De hogyan ismerhetek meg bármit is igazán?
A nyugati gondolkozásban úgy, hogy olvasok, tanulok, beszélek róla.
A szerves kultúrákban, a miszticizmusban és a transzperszonális gondolkodásban pedig úgy, hogy eggyé válok vele, hogy belülről ismerem meg.
Persze nem úgy, mint a kisgyerek, aki kitépi a lepke szárnyait, szétszaggatja a gilisztákat, vagy rátapos a kisautójára, hogy megtudja, mi van benne; hanem úgy, hogy teljes valómban egyesülök a megismerni való tárggyal vagy élőlénnyel. Legtöbbször meditáció vagy értő-érző figyelem, testi érintés vagy ráhangolódás segítségével, és olyanná válok, mint ő. Valóban átélem a másik vagy saját magam lényegi és mindenen túlmutató önvalóját, esszenciáját..
Ha pedig már ismerek, akkor szeretek vagy nem szeretek. Ez tőlem függ. Ez tett, ez döntés, z cselekvés, nem csak egy feltörő és elmúló vagy el nem múló ismeretlen érzelem…
A szeretet nem kívül van, és nem a tárgyától függ, hanem a szívünkben lakik. De hogy hogyan nyilvánul meg, hogyan válik élhető és létező valósággá, azt ugyanúgy meg kell tanulnunk, mint minden mást, amit adottságként az élettől kaptunk. Akár azt, hogy van kezünk, amivel dolgozhatunk, van lábunk, amin járhatunk van, eszünk, amit az élet dolgainak megoldásában használhatunk, és van szívünk, amivel szerethetünk….
Szívemből beszéltél de mára csak regények főhősének a viselkedés formái lettek szavaid. Hősi eposzok lírai szófordulatokban gazdag képzelgése az egység élményéről amit nő-férfi megélhet társas együtt létük során. Valóság ábrándja az ébredés a hatalmaskodás világa lett a szerelemből. Gyermek mit tanul otthon mintaként "Tisztelet a kivételnek" viszi életébe és ábrándozik a mesékben élete valóságáról hopp én is lehetnék a főhőse szerelmetes versednek társa?
Az ember emlékezik a tartós,intenzív öröm extázisára: az "önkívületre",amely a személyiség börtönébe zárt életérzést egyetemes,határtalan ujjongássá tágította benne.Emlékszik az állandó jó érzésre,amely létének állapota volt egykor.Most azonban csak pillanatokra juthat hozzá.De mivel édeni életformájának élménytömege hiánytalanul ott rejtőzik tudatának mélyén,sohasem nyugodhat bele nyomorúságának állandósult lidércnyomásába,melyet fizikai létnek neveznek.Ezért nem tud tartósan ébren lenni,vagyis kizáródni a hétköznapokba.Ezért keresi különféle narkotikumokban,italban,kéjben .Szórakozások szánalmas papírdíszletei között dobpufogtatásban az ünnepet,az átmeneti önkívületet.Különben elpusztulna.Kiszáradna.Kővé dermedne belül.
"Ha pedig már ismerek, akkor szeretek vagy nem szeretek. Ez tőlem függ. Ez tett, ez döntés, ez cselekvés, nem csak egy feltörő és elmúló vagy el nem múló ismeretlen érzelem…"-idézlek Téged Jadranka. Érdekes gondolat! Nálam egy ember iránti érzelmem, szeretetem, szerelmem nem döntés, nem cselekvés kérdése. És gyakran nem tőlem függ. Egyszerűen szeretem, mert szeretem! Ha akarom, ha nem! :-)
OKs! Nagyon rossz fényszögű a mondat :)