A hegymászó (mese?)

A rejtelmes hegy tetején ragyog az élet csillaga.
A hegymászók gyakran vállalják a kihívást,
hogy ezt a hegyet megmásszák.
Sokan megpróbálták,
hogy a csúcson ragyogó fényes csillagot lehozzák.
Legtöbben még a hegy aljánál feladták.
A bátrabbak sok nehézségek árán feljutottak egy szakadék szélig.
Onnan nem vezetett út a csúcshoz,
mert köztük már csak a mélység tátongott.

A hegymászó olyan ember, aki soha nem adja fel.
Mindig új reményeket táplál, hogy ha eléri a csúcsot,
akkor a fényes csillag csak rá ragyog.

A mi hős hegymászónk is összehívott egy csapatot.
Velük ment a mester is, aki a hegymászást tanította,
de már ő is az út elején feladta.
Tanítványait gyakran óvaintette,
hogy a hegyet egyedül másszák meg.
Mindig kell az úton segítség,
aki a helyes utat újra megmutatja,
és ha valaki megfárad, akkor őt vigasztalja.

Azért járnak csapatban a bátor felfedezők,
hogy egymást kisegítve az emelkedőt járják, ne a lejtőt.
A segítségnyújtás mindenkinek dolga,
és aki kapja az hálából viszonozza.
A mi hős hegymászónk ezt tudta, de meg nem fogadta.
Lehagyva a csapattársakat,
büszkén hódította meg a legnehezebb sziklafalakat.

Arrafelé is találkozott más hegymászókkal.
Amikor rácsúszott a lejtőre, ők visszasegítették az emelkedőre.
Szépen megköszönte, de a további együtt haladást nem kérte.
Ment tovább a maga választott útján.
Szentül hitte, hogy a csúcsot csak egyedül lehet elérni,
a többieket pedig jobb lekörözni.
Nem húzhatják vissza az útján,
mert akkor neki nem marad elég széles lehetősége
megmutatni a világnak,
hogy ő egyedül is elérte azt,
amit a sok hegymászó hiába próbálgat.

Olyan utakat választott, amin még a madár sem jár.
Legyőzött sok nehézséget, és elkerülte a meredek lejtőket.
Amikor a szakadékhoz érkezett, megijedt.
Hiába érte el a legmagasabb csúcsokat,
hogyha innen már csak a szakadék hívogat.

Itt is volt már egy hegymászó csapat,
akik szintén itt megtorpantak.
Kitalálták, hogy készítenek hidat.
Kivágták a környékbeli fákat, és hidat ácsoltak.
A híd elég keskeny és gyenge volt.
Sorsot húztak, hogy ki keljen át először rajta.
A szerencse kereke a mi hegymászónkat támogatta.
Elindult hát a hídon át a messzeségbe.
A többiek vártak amíg átér.
A híd gyenge volt ahhoz,
hogy több hegymászó is útnak induljon rajta.

Amikor a mi helymászónk végre elérte
a szakadék másik végét, körülnézett.
Úgy gondolta, hogy már közel van a csúcs,
és nincs több akadály, hogy elérje.
Hogyha a többiek is idáig elérnek,
akkor nem csak ő lesz a sors kegyeltje,
aki az áhított csúcsot először elérte.
Fogta a hidat, és a mélybe lendítette.

A hoppon maradt társaknak elment a kedve.
Nem építettek új hidat, mert úgy gondolták,
hogy aki odaát van, az magával tolt ki,
és ha újra segítenek neki,
akkor a visszaúton is ezt újra megteheti.
Ők már értették, hogy ha lebontjuk a hidakat,
amin felemelkedünk,
akkor azon a ponton megrekedünk.

Az életben minden oda-vissza áramlás.
Aki csak a felfelé akar áramolni,
az is hamar visszajut a szakadék szélére.
Hogyha nincs meg a visszavezető híd,
akkor híd nélkül a mélybe jut.
Nem mindegy, hogy haladunk, vagy zuhanunk.
A mi hegymászónknak eddig már nem terjedt az érdeklődése.
Csak az volt minden álma,
hogy az élet fényes csillagát magáévá tegye.

Ezt el is érte. Fogta a csillagot, amit meghódított.
Elindult vele visszafelé az úton.
Akkor jutott eszébe,
hogy a hegy oldalában a szakadék tátong.
Mivel a csúcsot egyedül hódította meg,
nem volt többé társ és segítség,
aki a visszautat megmutatná,
és segítségével a szakadékot áthidalhatná.

Sokáig várakozott.
Az élet fényes csillaga elhalványodott.
A mi hegymászónk a magány köntösébe burkolózott.
Úgy várta meg az éjszaka sötétségét,
hogy megtanítsa neki az élet fényes csillagának örök bölcsességét.