Létező történetek - A láthatatlan

A láthatatlan

Nagyon szerette szüleit, boldog volt hogy őket választotta. Még emlékezett arra a napra, mikor a nagy útra indult. A vágyakozással vegyes félelem, úgy szorította apró kis lelkét, hogy már elviselhetetlen volt számára.
- Jól döntött, erősítette meg magában, - mikor megérkezett.

Sok új ismeretlen dolgot kellett megtapasztalnia, de annak nagyon örült, hogy amit mondtak a gyors felejtésről, még nem érkezett el. Lelkét szabadjára engedve boldogan fürdött emlékeiben, melyek erős szálon repítették át téren és időn. Nagyon boldog volt, most már nem félt az új világtól, amibe érkezett. A sok fájdalmas élmények és tapasztalatok ellenére is, nagyon élvezte minden pillanatát.
Mámorító boldogsággal töltötte el a szeretett lénnyel való szoros kapcsolata. Mikor egymáshoz simultak, lényük közös lüktetéssel olvadt egybe. A belőle fakadó táplálék nagyon új volt számára, és mégis minden cseppje lelkeik egyesülésével táplálta törékeny kis testét. A napok, melyeket szinte eggyé forrva éltek meg, elfeledett vele minden kellemetlen érzést és fájdalmat, melyet ez világ okozott neki.

Szaladtak az évek és szépen sikerült beilleszkednie ebbe a csodálatos világba. Külön ajándék volt számára, hogy ugyanolyan jól emlékezett az előző világra, ahonnan érkezett, mint amikor a szüleit kiválasztotta. Áldás volt számára, hogy a felejtés kíméletlen fátyla messzire elkerülte őt.
Az öröm, boldogság és vidámság, mindhármuk élete lett. Az egyik nap szebb és csodálatosabb volt, mint a másik. Mindig a fellegekben úszott, mikor látta szülei szemében a szeretetet és mindig megcsodálta, hogyan vibrál körülöttük a boldogság csodálatos rezgése, és hogyan sugárzik ki belőlük a környezetükre.

Így teltek boldog napjai, mikor egyszer csak, valami megváltozott. Nem értette, hogyan lehetséges ez. Az egyik pillanatban boldog szülei, akik szinte ragyogtak a boldogságtól, sötét feneketlen űrbe estek. Egyik pillanatról a másikra egy mosoly vagy nevetés sem hagyta el ajkukat. Beszélni is, alig beszéltek már. A legborzasztóbb az volt, hogy többé már észre sem vették, mintha nem létezne.
Kegyetlen és borzalmasan keserű időszak volt ez számára. Csak nézte őket egész nap, hogyan húzza be őket a sötét feneketlen űr örvénye, és a fájdalom, mely sugárzott belőlük, reszketéssel töltötte el minden porcikáját. Nem voltak többé segítségére azok az emlékek, melyek mindig segítették életében. Hiába volt a tudás, tehetetlensége messzire kiáltott a sötét feneketlen semmibe.

És ekkor figyelmét, mint egy távoli mágnes, úgy vonzotta oda egy képhez, amit a szülei, nap mint nap nézegettek. Az ő képe volt, sarkán egy kis fekete szalaggal.

Létező