Létező történetek - A kitagadott

A kitagadott

Csendben feküdt, már a fejének mozdítása is nehezére esett. Ajkai, mint egy kiszáradt repedezett földdarab úgy kapaszkodtak állkapcsába. A nyelés is nagyon nehezére esett, már nem volt mit nyelnie, de ha lett volna, az is fájdalmasan hasítva kaparta volna végig, teljesen kiszáradt torkát.
Testét sem tudta már mozdítani. Úgy feküdt ott mint egy odavetett kitömött rongybábú. Mióta azokat az injekciókat kapja, azóta már nem is fáj semmije.
- Talán már nincs is testem, gondolta magában.
A gondolatok, melyek hullámszerűen törtek rá, fittyet hánytak mindenféle ésszerűségnek, mintha felsőbbrendűségüket kiáltanák minden pillanatban a világba. Úgy nyomultak a fejében, mintha az életükért küzdenének. Válogatás nélkül csapongtak a múlt legeldugottabb bugyraiban is, és kíméletlenül merítették elméjét a régmúlt elfeledett bűzös mocsaraiba.

Eleinte, még megpróbált küzdeni ellene, de az elme kifinomult végtelen hatalmával úgy játszadozott vele, mint ahogy a tomboló vihar dobálja a kis falevelet.
Gyönyörű, boldog emlékei hátán oly erővel repült a szédítő magasságokba, hogy testének is nehezére esett elviselni a mámort.
Elméje ugyanazzal a lendülettel taszította olyan mélyre, hogy érzelmei pillanatok alatt kopár sivataggá változtak, és testét több mázsányi súly zúzta apró darabokra.

Már nagyon vágyakozott, szerette volna, ha már vége lenne. Néha úgy érezte, mintha elindulna, úgy úszott egy ismeretlen fény felé, minta gyengéden ringatózna a hullámokon. A hullámzás egyre gyorsult, és már érezte a fény ízét a szájában, de az utolsó pillanatban minden szertefoszlott.
Nem értette mi lehet ez, hiába erőltette emlékezetét, csak a kétségbeesett üresség kongott benne. Egy idő után feladta, már nem volt ereje semmihez.
Ekkor jelent meg valami embertelen fájdalom, úgy hasított bele, mintha élete minden fájdalma és keserűsége egyszerre akarna elégtételt venni. Most már tisztán emlékezett a gyűlöletre is, amit annyi éven át érzett. Érezte az értelmetlen önfejű makacsságot is, amivel hosszú éveken át távol tartotta magát a lányától.

Nem akarta, és mégis minden világos lett egy pillanat alatt. Nem volt ideje már gondolni semmire, pillanatok alatt köddé vált egész élete, a megnyugvás és szeretet gyengéden simogatva rezgett végig a semmibe tűnő testén.
Szájában érezte a fény ízét, mikor kezének érintése halványan tükröző emléket csempészett elveszett tudatának egy szegletébe, és már azt is tudta ki fogja a kezét.

A drága lánya volt, akit annyira szeretett!

Létező