TALÁLKOZÁSOK

Találkozások

Kóboroltam, céltalanul, némán, a gondolatok szürke köpönyege beborította elmém színterét. Az erdő fái között bolyongva, rátaláltam a csendre. Oly mélységes volt, oly csodás. Nem értettem miért jött elém, talán az elmúlt napok kuszasága, a hirtelen rám törő egyedüllét okozta ezt a pillanatot. Tekintetem a fák ágai között, átszűrődő napsugarak játékában gyönyörködött. Csend… , fény és árnyék játszott a havas tájon. Pontosan olyan, mint én vagyok, ez jutott eszembe, s ahogy a szellő játszott a havas ágak között úgy járta táncát a perc csodája. Hirtelen minden olyan világossá vált, minden olyan egyszerűnek tűnt. Láttam és éreztem, de kimondani nem tudom. Ott abban a percben csak tudtam és kész. Minden, ami most körülvesz, én vagyok, mindig is ez volt és ez lesz, ami látható, és ami láthatatlan mind kívül és belül. De ott és akkor nem létezett más csak a most és egy röpke pillanatra nem én voltam, aki a hóban áll, hanem az voltam, aki mindig is lenni akartam. Belém hasított a felismerés, nem az vagyok, akinek gondolom magam. Ki vagyok én akkor? Minden, amit látok és érzek, minden, ami valóságosnak tűnt addig, most elillant, átláthatóvá vált. Még most sem értem igazán, egyszerűen csak érzem, mert valahol rám talált, mindig is ott volt bennem, de elfojtottam. Miért? A válaszok talán éppen itt vannak az orrom előtt, de sosem láttam ilyen tisztán. Különös pillanatok különös találkozások hozták felszínre bennem ezeket az érzéseket. Kerestem és találtam, zörgettem és megnyittatott, és akkor ott a tiszta fehérségben, szembe jött velem egy ember, bár lehet, hogy angyal volt nem tudom. Egyszerűen csak jött, nem tudom honnan tűnt elő, talán lelkem hívta s vonzotta be, mert szükségem volt a felismerésre, amit mindig is tudtam. Tisztasága, fényt hozott, nem sokat szóltunk egymáshoz, de éppen elég volt ahhoz, hogy elindítsa bennem az ébredést. Benne láttam a fényt, ami bennem is itt él, olyan volt a találkozás mintha évezredek óta ismernénk egymást, s egyből megtaláltuk a közös hangot. A szavak tisztaságot tolmácsoltak, s ahogy egyre megnyílt, leomlottak a falak. Nem voltak felesleges érzések, csak mentünk egymás mellett és nem is kellett több csak az érintés, amit a benne élő isteni létező adott számomra. Felnyitotta szemeim, hogy el tudjam engedni, amit eddig magamhoz szorítottam. Örültem a jelenlétének, de oly gyorsan tűnt el, ahogy jött, megjelent és elillant. Lehet mégis angyal volt, azt hiszem. Jóleső pillanatok, érdekes véletlenszerű találkozások formálják létünket, jelek melyeket alig veszünk észre, de mindig ott voltak és lesznek körülöttünk. Azért nem látjuk őket, mert nem a mostban élünk, hanem a múlt hibáit szemezgetjük, vagy a jövőnk édes álmait dédelgetjük, mindeközben azonban elrohan mellettünk az élet varázsa. Kerestem, de már nem láttam, csak a jóleső érzés maradt utána, a hó vakítóan ragyogott s a légben apró fényes pontok vibrálva jelölték jelenlétét. Mosolyogtam, s reméltem találkozunk még, talán egy szép tavaszi napon mikor az erdőt járom, ismét elém toppan, ő is mosolyog s a bennünk élő isteni létező, tavaszi napsugarakkal simogatja meg a világ arcát. Köszönöm a találkozást.