A SZERETET-ERŐ

Ahogy a kriyâ-t, a gondolatot arra használjuk, hogy tudáshoz jussunk az anyagi dolgokról és azok összefüggéseiről, és az ugyanakkor teremtő erő is az anyagi életben, ugyanúgy a jnâna megismertet bennünket az élő dolgokban levő tudattal, és a szeretet hatalmas erejét használja fel rajtuk és közöttük. A jnâna bölcsesség, ami nagymértékben különbözik a tudástól. A könyvek helyesen állapítják meg,hogy minden tudásunk a dolgokról avidyâ, ajnâna. Mindkét fogalmat tudatlanságnak fordítják, jóllehet a bölcsesség hiányának kellene fordítani. Az avidyâ csak akkor hordozza ezt a némileg kifogásolható jelentést, ha magára a tudásra utal, a jnâna-val való kapcsolat nélkül. A jnâna-vijnâna-sahita – azaz a bölcsesség tudással együtt – a valódi bölcsesség, ami az emberiséget tökéletességhez vezeti, mivel minden tudás, amit a bölcsesség irányít, hasznot hozóvá válik a belső én számára. A dolgoknak magukban nem lehet értékük. Csak valamely élőlény számára lehetnek jók. Így ahhoz, hogy megkíséreljük meglátni bármi vagy bármely cselekedet értékét, nem arra kell rákérdeznünk, hogy „Mire jó?”, hanem arra, hogy „Kinek jó?”.

Egyedül az tekinthető bölcsességnek, ha a dolgokat mindig és csakis az érintett élőlények tudatára gyakorolt hatásuk szempontjából értékeljük. Shrî Krishna tökéletesen világossá tette a bölcsesség jelentését a Gîtâ két versszakában, amikor a javakról beszélt, amiket az emberek felhasználhatnak Isten szolgálatában az emberiség javára. Azt mondta: „Minden anyagi áldozatnál többet ér azonban a bölcsesség áldozata, óh Parantapa; minden tett, óh Pártha, a maga teljességében a bölcsességben éri el tetőpontját. Szerezd meg azt tanítványsággal, kutatással és szolgálat által. A bölcsek, akik látják a dolgok lényegét, oktatni fognak a bölcsességben.” (IV. 33-34.) Minden kétségen kívül rámutatott arra, hogy minden munka, amit az emberek a történelem hosszú folyamán elvégeztek, porrá enyészett, de mégiscsak létezik e munka gyümölcse, mint bölcsesség az emberi lélekben, és ez a bölcsesség nem csak a dolgok puszta ismerete, amit a gondolatok segítségével
halmozunk fel, hanem az élet megvalósítása. Egy bölcs és egy tudással rendelkező ember közötti különbség nyilvánvaló, bármilyen területen végezzék is munkájukat a világban. Ha például államférfi vagy tanító, nincsenek előítéletei vagy terve arra, hogy megpróbáljon arra kényszeríteni embereket vagy gyermekeket, hogy engedelmeskedjenek neki, viszont nagyon érzékeny azok életkörülményeire,
akikkel foglalkoznia kell – gondolataikra, érzéseikre, tudatállapotukra – és ezeket annyira figyelembe veszi, mint amennyire a mérnök tekintettel van terveiben a faanyag és az acél sajátosságaira. Nem az tanít legjobban egy tárgyat, aki legtöbbet tud róla, hanem aki fogékony az életre, és ezért képes megérteni
tanítványai tudatosságát. Ehhez valami többre van szüksége, mint a tanulmányozással elnyert tudásra – ehhez a szív együttérzésből fakadó tapasztalatára és az életnek élettel való kapcsolatára van szükség. Ki lehet bölcsebb az egész világon, mint az az anya, aki öntudatlanul is kisgyermeke boldogságát
helyezi minden más elé?

A bölcsesség tehát nem az élettel kapcsolatos tudás összegyűjtése, hanem együttérzés, az érzések közvetlen érzékelése, az érzékeken túli érzés „meglátása”, a képesség, ahogy az egyik lélek a másikhoz közelít, a képesség, amivel a körülöttünk levő életet nézzük, „látjuk” vagy megismerjük. A formákra és eseményekre vonatkozó bölcsesség a képesség arra, hogy az életre
vonatkozóan értékeljük azokat. Negatív aspektusa a mások élete iránti együttérzésben és érzékenységben van, pozitív formája pedig a szeretet ereje.Ez a bölcsesség az igazi emberi érzés, romlottsága pedig a vágy. A bölcsesség az élőlények, az élet szeretete, míg a vágy a dolgok szeretete. Ha egy ember tele van a nagy anyagi vagyon, hatalom vagy hírnév iránti világi vággyal, akkor mindezek mögött még a jobb életre való vágyakozás áll. Azonban, amint elköveti azt a hibát, hogy saját magára, mint anyagi dologra gondol, pusztán egy testre, amihez egy sereg gondolat és érzés kapcsolódik, felfokozott életre való hajlama oda vezeti, hogy kizárólag testi
javait és erejét növelje. Nincs tudatában annak a ténynek, hogy szomszédai élőlények, számára nem többek, mint eleven, összetett anyagi szerkezetek, és csak vonzódással vagy ellenszenvvel gondol rájuk, aszerint, hogy saját vágyaihoz és terveihez illeszkednek-e vagy gátolják azokat. A bölcs ember viszont fogékony az életre, ami a többi élőlényben lakozik. Azonnal ráérez, és nem képes anélkül tervezni,
hogy ne venné azt figyelembe, a szeretet pedig, ami így betölti életét, anélkül növekedik, hogy az mohóság lenne részéről. Számára nem létezik a hírnév hajszolása, nem sóvárog az iránt, hogy mások elméjét saját magával kapcsolatos gondolatokkal foglalja le, hogy növekedjék és megsokszorozódjon
azokban. Ehelyett saját elméjét és életét tölti meg velük, érdekeikkel, szükségleteikkel, saját egyetemes együttérzésén keresztül.

A szeretet hoz be minket az életbe, nemcsak fizikailag, a világba való megszületésünkhöz vezetve, hanem életeink minden percében megnyitja érzékenységünket is, és új tapasztalatokhoz és feladatokhoz
vezet. Emlékszünk a gyermekkori történetekre a régimódi fösvényről, aki lejárt a pincébe, vagy fel a padlásra, gyertyával kezében, és bezárkózva mohón gyönyörködött kincseiben, nyaka köré és karjára
öntötte aranyát és ékszereit, és fürdött bennük beteges élvezettel. Mégsem volt boldog, mert mindig tele volt félelemmel, felugorva minden, a pislákoló gyertyája által vetett mozgó árnyékra, összerezzenve minden hangra. Szó szerint igaz, hogy ennek az embernek az önzése másokhoz való kapcsolatai zsugorodását, életének szörnyű összeszűkülését eredményezte. A szeretet azonban kiterjeszti az életet,
elűzi a félelmet, és az embert emberré teszi. Ez a valódi emberi érzés, és amikor ezt elveszítik az emberek, valódi életüket veszítik el, még ha testük továbbra is mozog.
Egy valamikor Indiában hallott történet bemutatja, mennyire különbözik a szeretet a gondolattól, és mennyire a szeretet parancsait kell követnünk, ahol emberi életről van szó. Az elbeszélés egy idős emberről szól, aki egy nagy faluban lakott Indiában, hosszú idővel ezelőtt. Ő volt messze vidéken a leggazdagabb ember, nagy hatalma volt, de nem volt jó természetű. Valójában arra használta hatalmát és gazdagságát, hogy gyötörje és kínozza azokat, akiket nem szeretett, ezért a falusiak rettegtek tőle.

Az öregembernek volt egy fia, aki maga volt a kedvesség, és mindenki vágyott arra a napra, amikor majd megörökli az idős ember vagyonát és tisztségét, és élete majd áldás lesz minden ember számára. A történet harmadik szereplője egy vándorló sannyâsî, aki jótékonykodva járta a világot, és történetesen eljutott ebbe a faluba, ahol elidőzött egy ideig. Hamarosan tudomására jutott, hogy mi folyik ott, és különös
kísértés ötlött elméjébe. Azt találta mondani: „Miért ne öljem meg ezt az idős embert, és szabadítsam meg ezeket az embereket nyomorúságuktól? Miért ne adjam meg az esélyt az ifjú embernek, hogy mindenfelé jót tegyen, amit bizonyára meg fog tenni, ha teheti? Az öregember nem boldog. Az pedig nem számít, hogy velem mi történik mindaddig, amíg jót teszek.” Felmerül a kérdés: „Mit tennénk mi
ilyen körülmények között? Ésszerűnek látszik azt mondani, hogy ez az ötlet jó.” A legtöbb ember szerencsére azt tenné, amit a sannyâsî tett, és hagyná az öregembert élni, ahogy a szív parancsolja. A bennünk lévő bölcsesség tudja, hogy mindannyian egyek vagyunk, és többé már nem képzelhető
el, hogy a boldogságot bárki megvásárolhatja másnak kárt okozva, vagy hogy az elme az igazságot a gondolat szándékos meghamisításával akarja elnyerni. Hasonló problémával találja szembe magát anyugati világ jelenleg az élő állatokon állandóan folyó kísérletekkel kapcsolatban. Senki sem szereti, szörnyűségétől minden szív összeszorul, a tanulók pedig, akik hozzáfognak, kezdetben iszonyodnak
attól, amit tenniük kell, amíg a szívük meg nem keményedik. Mindezt a logika és emberi jólét nevében teszik; az elme azt mondja, hogy teljesen megindokolható azzal, hogy az emberi fájdalom csökkentése érdekében történik. De még ha csökkentené is az emberi fájdalmat, bár ez ilyen módon teljesen lehetetlen,
hiszen a karma kormányozza a világot, ugyanakkor megkeményíti a szíveket, és késlelteti a faj fejlődését.

Bizonyára mindenki úgy gondol a jövő emberiségére, mint ami hatalmas szeretettel és erővel teli emberekből áll, nem pedig a föld hasadékaiban csúszó, elaggott testek szánalmas rabszolgaságában sínylődő olyan lényekre, amiket élőlény-társaink hihetetlen fájdalma árán kell fenntartani. Ezek az emberek
még mindig nem fogták fel, hogy bölcsességük hiánya késlelteti a dicsőséges napokat.A bölcsesség fedezhető fel az olyan egyszerű nézetben is, mint a filozófus Emersoné, aki egy-egy utazásából hazatérve kezet szokott rázni kertje fáinak alsó ágaival, és azt mondta, érzi, hogy a fák örülnek visszatérésének, annak, hogy ismét közöttük van. Ugyanez van meg nagyon világosan Rabindranath Tagore írásaiban és költeményeiben is, aki bele tudott helyezkedni egy kisgyermek vagy
egy patak szellemébe, és megérezte az élet céljait egy zsúfolt város mocskos utcáin is. A jnâna, a bölcsesség maga a szeretet, az ugyanolyan élet tudata mindenben.