Ebéd Kilincsnek

Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy birodalom, a Tévedhetetlenek birodalma. Ebben a birodalomban már mindenki úgy született, hogy tudós volt és a génjeikben hozták magukkal a tévedhetetlenséget. A birodalom bölcs királya boldogan országolt szintén igencsak bölcs feleségével a bölcsesség magvait magukban hordozó népén, csak egyetlen bánata volt a bölcs királyi párnak: bármily tudós kísérleteket is végeztek, csak nem született meg utóduk, akinek átadhatták volna majdan a birodalom kormányzását és a Legfőbb Bölcsességet. Pedig mit ér egy birodalom, mit a legnagyobb bölcsesség, ha nem tudod átadni valakinek? No ugye, hogy semmit.

Össze is hívta a Királyi Pár a Bölcsek Tanácsát, aminek természetesen ők maguk is a tagjai lettek volna, hiszen övék volt a birodalomban a legnagyobb bölcsesség, meg természetesen az utolsó szó, de bölcsességhez méltó szerénységükben mégsem akartak előtérbe tolakodni. Feltették a Tanácsnak a kérdést:
- Mondjátok meg, ó, Bölcsek, hogy miért nincsen nekünk utódunk?
Össze is dugták bölcs fejeiket a Tanács tagjai, és röpke hónapok múlva meg is született a bölcs válasz:
- Mondjátok meg, ó bölcs Királyi Pár, próbálkoztatok-e már a khmm… természetes úttal?
A bölcs Királyi Pár szerepéből teljesen kiesve bambán bámult egymásra:
- A természetes úttal? Eszünkbe sem jutott… az olyan buta megoldásnak tűnt…
De mivel más válaszhoz újabb hónapok kellettek volna, más bölcsek tanácsát választani meg macerás, mert ugye a lefejezések, kinevezések… Hát inkább elvonultak palotájuk egy félreeső zugába és összetették, ami összetennivalójuk volt.
Újabb pár röpke hónap, ami csak egy-két napnak tűnt, s már ki is derült, hogy a Bölcsek Tanácsa megint csak igen bölcsnek bizonyult, mert a Királynő pocakja gömbölyödni kezdett. Boldogságban úszott a Királyi Pár, a Bölcsek Tanácsa meg az egész birodalom, hiszen lesz már méltó örököse a Legfőbb Bölcsességnek.
Még pár, szinte csak órának tűnő hónap, és egy szép napon meg is született az aranyfürtös Királyfi. Volt születése ünnepére nagy birodalmi ünnepség, színdarab, tűzijáték, hegyekben állt a mézes palacsinta és patakokban folyt a szederbor. Mindenki hejehujázott, a Bölcs és Varázslatos Mágusok szemfénytvesztettek, Bölcs és Ékesszavú Dalnokok dicsőítő ódákat zengtek, a Bölcs és Fékezhetetlen Harcfiak hadgyakorlatokat tartottak a Bölcsen Született Utód tiszteletére.
Nőtt, nőtt a Királyfi, mintha csak húzták volna. Aranyhaja egyre aranyosabban csillogott, csillagszeme egyre ékesebben ragyogott, s fényes esze is egyre jobban tündöklött: pár hónap alatt megtanulta, hogy ha ujját a szájába dugja, az jó, ha a tűzbe, az nem jó. Ám hiába a tudás, a fényes elme: mintha a kelleténél gyakrabban összetévesztette volna a száját a tűzzel. Tele is volt minden ujja égési hólyagocskákkal. A bölcs Királyi Pár szeretettel, bölcsességgel és nem szűnő megértéssel oktatgatta a különbségről, de csak nem boldogultak: a Királyfi bölcsen bólogatott az oktatásra, és a legközelebb újra a tűzbe dugta az ujjait. Külön Királyi Rendelet értelmében ezért az égési hólyagokat A Királyfi Privilégiumának nyilvánították, és halállal büntették, ha valaki arra nem méltó személyen felfedezték a legparányibb égési sebet.
Napok szálltak, évek teltek, és suttogás kélt a Birodalomban: a Királyfi valahogy nem az, akinek lennie kellene. A bölcs Királyi Pár vígasztalhatatlan volt, de nem szűntek meg szeretgetni és oktatgatni fiukat, hogy majdan méltónak bizonyuljon a Legfőbb Bölcsesség átvételére. Fáradozásaikat lassan siker koronázta, úgyhogy nemsokára eljött az az idő is, amikor a Királyfi nagyobb kockázat nélkül nyilvánosan is mutatkozhatott. Maguk között azonban egyre többet beszélt a Királyi Pár arról, hogy a Királyfi furcsasága talán abból ered, hogy nem Kettős Bölcsességük Közös Eredője, hanem születésének titka amolyan tudatlan eltévelyedés a bölcsesség ösvényétől. Már előre féltek, milyen újabb galibákat is okozhat ezzel a Királyfi felcseperedvén. Utólag sebtiben kegy- és fejvesztettnek nyilvánították a Bölcsek Tanácsát és ennek értelében meg is fosztották a tagjait kegyeiktől és fejeiktől.
A Királyfi nyilvános szereplései gyakran bizonyultak nyilvános fiaskónak, úgyhogy a Rendeletkiadási Tanács nem győzte egyre-másra hozni a rendeleteket, hogy amit a Királyfi cselekedett, az szép és jó, sőt, a maradéktalan bölcsesség sugárzik belőle. A bölcsek ájuldoztak tetteinek nagyszerűségén, a tudósok bölcs csodálattal adóztak neki, az oktalan köznép körében azonban kezdett elterjedni az a szemtelen szokás, hogy Tévedős Királyfinak nevezték. Ezt a botorságot a Bölcs Királyi Pár természetesen azonnali halállal büntette, ám nem volt mit tenni: minden alattvalójukat csak nem végezhették ki. Így az elnevezés letörölhetetlenül rajtaragadt a Királyfin.
Telt, múlt az idő, nőtt, nőtt a Királyfi. Tizennégy éves volt, amikor egy újabb nevezetes tévedés következtében összetévesztette saját királyi lakosztályát egy városkörnyéki tisztes lebuj titkos szeparéjával, az ott honos ledéreket nimfákkal és tündérlányokkal, az intézmény bölcs és üzleties vezetőnőjét meg az Istennő kitüntető címmel ajándékozta meg. Így történt, hogy idejekorán megismerkedett a természetes úttal, no meg gazdagodott egy istennői ígérettel, miszerint jövendőbeli jegyese nem más lesz, mint egy hercegnő, sőt, mit hercegő! igazi Királylány. Az ígéretnek nem volt ugyan rizikója, mert mint a Tévedhetetlenek Birodalma Királyfijának amúgy is kijárt volna neki egy királylány, de Tévedős Királyfink ettől a naptól kezdve mégis az istennő ígéretében bízott csak.
Elérkezett az az idő is, amikor a Királyi Pár véglegesen lehúnyta bölcs szemeit, előbb gondosan átadva a Legfőbb Bölcsességet és a birodalom kormányzását szeretett fiuknak. A Királyfi most ijedtében szokásától eltérően nagyon bölcsen cselekedett: összehívta a Bölcsek Tanácsát (természetesen az újat, amit már születése után neveztek ki), és elébük tárta problémáit. A Bölcsek Tanácsa bölcsen tanácsot is adott neki, előrelátót: temettesse el bölcs szüleit, mert a hantolatlan holttestek oszladozása nem éppen kellemetes, nem illendő, sőt nem is a bölcs szemeknek, orroknak való folyamat, ezenkívül meg írjon ki pályázatot arra méltó Hercegnőknek és Királylányoknak a Tévedhetetlenek Birodalma királynője címének, valamint önnön szívének és kezének elnyerésére.
A Királyfi ennek megfelelően is cselekedett. A kezében tartott Legfőbb Bölcsesség mintha hatott volna: most nem tévesztette össze a tanácsokat, így nem temetési vállalkozóknak írt ki pályázatot és nem a királylányokra vonatkozó ábrándjait temette el, hanem mindent bölcsen a tanácsok értelmében tett. Mindössze arról feledkezett meg, hogy a Bölcsek Tanácsát lefejeztesse hálából, de ezt népe elnézően csak ifjonti hebehurgyaságnak vélte.
A nép tehát bízott, a bölcsek bölcseltek, a dalnokok ódáztak, a harcfiak harcoltak, a Királyfi pedig országlott. Gyermekkori eltévedését a tisztes lebujba királyi szokásnak nyilvánította, s naponta gyakorolta, így naponta megkapta istennői ígéretadagját a királylány eljöveteléről. A Királylány azonban nem jött. Lehet, hogy a Hercegnők és Királylányok között mostanában nem dukált mindenféle pályázatokat olvasni, lehet, hogy már kihaltak, az eredmény egyrement: ott állt a Tévedhetetlenek Birodalma Királynő nélkül. Márpedig a Legfőbb Bölcsesség csak úgy működött, ha egy Királyi Pár tartotta a kezében.
Búsult, búsult a birodalom, búsultak a bölcsek, búsultak a dalnokok, búsultak a harcfiak és búsult a Tévedős Királyfi. Bújában lefejeztette ugyan a Bölcsek Tanácsát, de hiába, a tévedés már megvolt, a pályázat kiíratott, nem volt mit tenni. Újabb Tanácsot nem is nevezett ki, gondolván: egy tévedés nem tévedés.
Magára maradt hát, ha nem is bújában, de az országlásban és döntések hozatalában. Naphosszat álmodozott az ismeretlen hercegnőről vagy királylányról, aki betöltheti a szívében és az országlásban tátongó hiányt. Egyre szebbnek, egyre jobbnak, egyre bölcsebbnek látta álmaiban. Már nevet is adott neki: bölcsen elnevezte Ismeretlen Hercegnőnek az ismeretlen hercegnőt. Az álmok azonban csak álmok, testet nem öltenek, így lelkének Ismeretlen Hercegnője nem tudta testének egyre erősebben sajgó hiányérzeteit orvoslani.
Elvonult hát a Tévedős Királyfi gondolkodó kamrájába, amit palotaszerte csak Bölcsesség Kucikjaként emlegettek. Három álltó napot és éjt gondolkodott, és az eredmény nem is váratott magára. Összehívatta birodalmának bölcs mágusait, megidéztette velük anyja szellemét, a bölcs tudorokkal testet adatott a szellemnek, kedvérevalót, és így megszületett az Ismeretlen Hercegnő Első Prototípusa, akit azonnal nejül is vett, országos színi- és tűzijátékparádéval, a szokott mézespalacsinta hegyek és szederbor patakok között.
Az Első Prototípus kezdetben boldogságban tartotta, amikor azonban már századszor vert rá tűzbe nyúlkáló ujjaira, és ezredszer verte el felséges popsiját, ha a városszéli tisztes lebujba kívánkozott, a Tévedős Királyfi elunta ezt a boldogságot. A mágusoknak megparancsolta, hogy tüntessék el a félresikerült példányt, maga pedig újfent visszavonult a Bölcsesség Kucikjába.
Hat nap és hat álltó éjjel telt el, mire a Tévedős Királyfi előtántorgott a Kucikból. Most ugyanis nem egyedül bújt oda, hanem magával vitte a ledéreket és az üzleties vezetőnőt is a sokáig nélkülözni kénytelen tisztes lebujból. Második döntése Istennőjének tanácsát követte: kinevezte Istennőjét az Ismeretlen Hercegnő Második Prototípusának, és legott nőül is vette. Az országos parádét ez alkalommal a szokásosokon túl megtetézte dalnok- és harci játékokkal, valamint a Ledérek Táncversenyével. Ennek volt a legnagyobb sikere, mivel ez eladdig ismeretlen volt a nép körében.
A Második Prototípussal örökös boldogságban dúskált a teste. Hónapok, napoknak tűnő évek múlva kezdte csak sejteni, hogy ez kevés. Neki ugyan elég lett volna, de ekkorra lassan fülébe jutottak bölcseinek panaszai, dalnokainak sóhajai, harcfiainak zúgolódása, népének aggodalma, hogy szép, szép és jó, jó a testnek a megelégedése, de mi lesz a Legfőbb Bölcsességgel? Mi lesz az ország országlásával? Nekik Királynő is kell, a Királyi Pár másik fele és punktum.
Mit volt mit tenni, a Tévedős Királyfi tévedésnek nyilvánította a Második Prototípust, dúsan megjutalmazva visszaküldte a városszéli tisztes lebujba, megígérvén neki, hogy neki továbbra is Istennője marad és naponta meglátogatja, de hát a nép… a bölcsek… a dalnokok… a harcfiak… Aki Királyfi, az szenvedjen. Mielőtt azonban kegyben elbocsátotta volna Tévedésének Nemtőjét, bevasalta tőle természetesen a szokásos ígéretet a Királylány, szívének nem feledett Ismeretlen Hercegnője közeli eljöveteléről.
Újabb napok, hónapok, évek, de a Királylány nem jelentkezett. Harmadszorra is a Bölcsesség Kucikjára fanyalodott hát a Tévedős Királyfi. Meghagyta népének, bölcseinek, tudorainak, mágusainak, dalnokainak és harcfiainak, hogy szakadatlan imádkozással segítsék a Gondolkodás Műveletét, természetesen nem szabad mindeközben elhanyagolni a szokásos napi tevékenységeiknek pontos betartását sem, nehogy a birodalom kárt szenvedjen.
Kilenc nap és álltó éjjel gondolkodott a Királyfi, imádkozott és ténykedett az ország. És ekkor megszületett az Eredmény, az Elgondolás, a Tévedős Királyfi legfőbb és legbölcsebb gondolata: megkettőződik! Saját testéből, lelkéből hasítja ki az ott már amúgy is régen élő Ismeretlen Hercegnőt, akivel ketten éppen ketten lesznek, ami ideális szám a Királyi Párhoz.
Az elgondolást tett követte. A bölcsek kibölcsösködték a módot, a tudorok ügyködtek a véghezvitelén, a mágusok minderre áldásukat adták, és megszületett végre maga az Ismeretlen Hercegnő, a Tévedős Királyfi másik fele.

Egy éven át át tartott a lakodalom, minden vígasságok vígassága. Naponta tűzijáték, dalnokverseny, harci bemutató, mézespalacsinta hegyek és szederbor tavak. Az oktalan köznép már kicsit unta, de kötelességtudóan dalolt, tapsolt, örült, falt, vedelt. Az államkincstár pedig fogyatkozott, de hát valamit valamiért: a Királyfi és a Hercegnő örömben éltek, a Birodalom hírneve szállt, és így végül is mindnyájan boldogak voltak. Amíg meg nem haltak.

http://www.amatormuveszek.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=6538...

Mindenki Angyal....
Kicsi LÉLEK

Egyszer volt, hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek: - Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
- Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten.
- Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek

Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. - Te vagy a Fény.
A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra, amit a Királyságban már az összes lélek tudott.

- Pompás! – mondta. – Ez igazán pompás!

De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami igazán jó ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:

- Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?

- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki valójában vagy? – kérdezte Isten.

- Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy ki vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!

- De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.

- Igen, de meg akarom érteni, milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.

- Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.

Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.
- Mi az? – kérdezte a Kicsi Lélek.

- Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat hozzásegíteni a tapasztalathoz, hogy ki vagy valójában, amíg nincs itt semmi más, ami ne te lennél.

- Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.

- Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a nap sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng, együtt alkotjátok a napot. Nélkületek, a nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül…és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen.
Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy – ez a kérdés.

- Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, - Te vagy Isten. Találj ki valamit!

Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.

- Mi az a sötétség? - kérdezte a Kicsi Lélek.

- Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.

Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.

Csak ha azt választod – válaszolta Isten. – Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.

- Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.

Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta Isten –, mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.

Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül.

Így tehát – foglalta össze Isten –, mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!

- Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják, mennyire különleges vagyok?

- Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a „különleges” nem azt jelenti, hogy „jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.

- Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!

- Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.

- Miben akarsz különleges lenni?
- Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.

- Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. - Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?

A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!

- Igen! – értett egyet Isten, - és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.

-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan.

A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?

- Ó, igen.- biztosította őt Isten - Ez nagyon különleges.

- Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az, amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.

- Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell.

A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció.

- Mi az? – sóhajtotta.

- Nincs senki, akinek megbocsájthatnál.

- Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni, amit az imént hallott.

- Senki! – válaszolta Isten.

Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.

A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.

Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek, mint a Kicsi Lélek, maga.

Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.

- Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.

- Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen „különlegesnek”lenni.

- Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta - Én segítek neked.

- Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?

- Adhatok valamit, amiért megbocsáthatsz!

- Tudsz?

- Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben és teszek valamit, amiért megbocsáthatsz.

- De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes te, aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?

- Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.

A Kicsi Lélek meglepettnek tűnt a válasz hallatán.

- Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is.

Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában.

És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a „rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.

- De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?

- Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.
Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.

- Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.

Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a „nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.

- Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni. - Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!

Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.

Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!

- Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az!

Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!

Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.

- Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.

- Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni…

- Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen…?

- Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.

- Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!

- Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.

- Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.

Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.

És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.

Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg, ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.

- Mindig emlékezz – mosolygott Isten: – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.
Bejegyezte: Pap Krisztina önismereti tanácsadó

Másolat

A pusztai rózsa

Csak ketten voltak egyedül: a férfi és a nő.

Ennek minden íze, mozdulatja csáb: ajkán gyönyörre hívó gúnymosoly; szemében holtakat feltámasztó láng, suttogó szava elandalító, kacagása észvesztő; szobor alakján könnyű csalánszövet, mely alatt a szívdobogást lehet látni, egész megjelenése igézetet, varázst terjeszt maga körül.

De ha a férfi egy sóvár tekintettel, egy téveteg ujjhegy érintésével elárulja, hogy e varázs bűvkörébe jutott, akkor el van veszve. Ki fogják nevetni. „Te is olyan vagy, mint más? Te is pórul jársz, mint a többi.”

– Tegezzen engem! – szól, megragadva forró kezével Lándory kezét. – Tudja, miként hajdan, mikor kis lóti-futi leányka voltam. Senki a világon önön kívül nem mondja nekem azt, hogy „te!”

– Jól van, kis Katicám! Hát ülj ide mellém. Zsémbelni fogok veled, miként hajdan. Megbírállak.

– Reszketek előtte.

– Mikor balettet táncolsz, akkor valóban drámai művésznő vagy; hanem mikor drámát szavalsz, akkor balerina vagy.

Scilla pajkosan mosolygott. „Ez” most védi magát. Bírálni egy művésznőt annyi, mint jéghegyeket rakni kettőjük közé.

– Nem játszottam elég szenvedéllyel? – kérdezé, két kezét Bertalan vállára téve, s az arcát arra fektetve.

– Nagyon is sokkal. Elfelejtetted, hogy a szerelmi vallomást egy anya teszi; kinek az indulatkitörései közt elárult szenvedélyétől magának is vissza kell ijedni; aki megretten attól, amit kimondott, s jéggé fagyni érzi ereiben a vért, midőn fiának az arcán az iszony kifejezését meglátja. A vak indulat, s az ösztönszerű, a soha meg nem ölhető szemérem küzd egymással szívében, s azt visszatükrözni az arcnak, ezt tolmácsolni a hangnak: ez a művészi feladat. S ezt nem oldottad meg. Olyan szerelmes voltál, amilyennek lenni szabad. Igaz, hogy csak magadban játsztál, mert én sem voltam az igazi Hyppolit.

– Nagyon is igazi volt ön. Önnek a szíve a Léthe vizébe van mártva, ugye?

Lándory elnevette magát.

– Ki mondta ezt neked? Azok az ismerőseid, ugye? Akik velem el szoktak járni azokba a zajos mulatságokba, ahol – minden szabad. – Hát mondok én neked egy adomát; talán ismered is: magyar emberrel történt. Feljött Párizsba, beült a vendéglőbe. Hozatott magának pezsgőt. Mindjárt egyszerre négy palackkal. Azután egy vedret kért, felnyittatta mind a négy üveget, s beleöntette a pezsgőt. Akkor azután előhozatta a magával hozott pincetokot, abból kivette a tokaji boros palackot, s beléállította a pezsgősvederbe: „A ti pezsgőtök csak hűtőnek jó az én boromhoz!”

– Ah! És ön is tartogat ilyen nektárt?

– Hát ha akarod, elmondok neked egy kis történetet. Ez ugyan eltér azoknak a mulatságoknak a tenorától, ahol a hölgyek az asztalra föltett lábaikkal dobolnak, s a pezsgő közé essbouquet-t töltenek; hanem annál több nádzizegés, kuvikhang és békavartyogás van benne, s jó lesz, ha a palástodat a vállad körül burkolod, mert meg fogsz fázni tőle.

– Óh, én imádom a nádast! Olyan történet lesz ez, ahol a nádsuhogás között szeretnek?

Azzal odakuporodott a perzsaszőnyegre Bertalan lába elé, s a két térdét a kezei közé fogva, áhítattal hallgatott a meséjére.

– Mikor abban a hírhedett rémbűnperben vizsgálóbíró voltam, egy rendkívüli eset adta elő magát. Egyikét a legveszedelmesebb rablóhősöknek semmi módon nem sikerült kézre keríteni. Ez nem volt semmi bandának vezére, egyedül dolgozott. Nem tartott cimborákat, akik elárulhatnák, akik tanúskodhatnának ellene, maga járt mindig. Gyors futó paripáján ott jelent meg, ahol nem várták, s különösen utazó kereskedőket szeretett kifosztogatni. Kegyetlenkedett is, gyilkolt, és az alvókra rágyújtotta a házat bosszúból. A hatóságok mindent elkövettek, hogy elfogják; de nem mentek semmire. – Ha üldözőbe vették pandúrokkal, katonákkal, bevette magát az ingoványok berkeibe, s oda menjen utána, aki az életét megunta! A nádasok tekervényes útain csak egyesével lehet előrehaladni, s a rabló biztos lövő volt. A repülő kócsagot lelőtte egyes golyóval. Ezt a fennhéjázó nevet adta magának: „Oroszlán Gabi”. Az Ecsedi-láp volt az ő birodalma, ott bujdogált télen-nyáron, hozzáedzve minden zegernye időhöz, mint egy vadember. Volt a nádasban öt-hat sátora, hol az egyikben, hol a másikban tanyázott. Azokhoz pedig veszedelmes volt közelíteni, mert még a gyermeket sem kímélte, ha az bíbictojás-szedés közben a tanyájára talált bukkanni. – A paripája is egyetértett vele. – A betyár az igazi megtestesült Kentaur; ami lélek van benne, az megoszlik közte és a ménje között. Ez is tudja, hogy nekik „kettőjüknek” ellensége az egész emberi társaság. Mikor gazdája alszik, ő ébren van; s ha meghallja nagy távolban a dobogást, nagyot nyerít, fölébreszti. Még azonkívül volt egy állat, aki a külvilággal fenntartá a postajárást Oroszlán Gabinál. Embernek nem mondhatom, dacára, hogy két lábon jár, s késsel eszi a szalonnát: egy kis nyomorék cigány – félnederes és néma. De nem süket, csak beszélni nem tud. Állatoknak, madaraknak a hangját tudja utánozni: ez az ő titkos beszéde. S Oroszlán Gabi érti e beszédet. Mert közel jönni a vidrának sem szabad hozzá. Csak a nádas bozótjából füttyöngett madarak szavával, kutya-, farkasvonítással, röfögéssel, nyerítéssel, kecskemekegéssel arrafelé, ahonnan a füstöt felszállni látja. Arra aztán válaszol neki a rabló puskalövésekkel. Ahány lövés, annyi óra. A „Vidra” megviszi az órák számát oda, ahonnan küldték. A sárgarigó-fütty azt jelenti: „jöhetsz, nincs semmi veszedelem” a sirály-sivítás azt mondja: „ki ne jöjj, veszély van!”, a nádiveréb furcsa éneklése azt jelenti: „most jöjj ki, mert veszély van”. S aki ezeket az üzeneteket küldi, az a „pusztai rózsa”.

– Ah! – szólalt meg érdeklődve Scilla, karját Bertalan térdére nyugtatva. – Ön látta őt?

– Így hevert az is egyszer a lábam előtt, s hallgatta, hogy mit mesélek.

– Szép volt-e? Hogy találkozott vele?

– Hadd folytassam a mesét rendén. Ő volt a betyár szeretője. A pusztai csárdás leánya. A nagy sziksós pusztán nem volt más ház, csak az a csárda. Amióta vasút szeli át a vidéket, nagyon alászállt a dolga, alig van vendége. Hanem azért a csárdás leánya suhogó selyemben jár, s aranyláncot hord a nyakán, drága csipkéből van a köténye fodra. – A legkonokabb rablók is rendesen a szeretőjük révén esnek a kelepcébe. – De a csalányosi csárdás Évicája nem volt semmi pénzen megvehető, hogy a kedvesét elárulja. Hiába csörgették ez előtt az arannyal telt erszényt, hiába ropogtatták előtte a bankót, nem akart tudni az Oroszlán Gabiról. – Ellenben ha a pandúrok nagy erővel jöttek, s lesbe bújtak el a csárda padlásán, a buckák között: akkor ott süthették a makkot hetedhét számra, az Oroszlán Gabinak színe világát sem látta senki. Hírül adta neki a madárszó! „Ki ne jöjj, mert veszély van.” Ha pedig csak hárman-négyen jöttek, álruhában, eldugott fegyverekkel, akkor az Évica jól megvendégelte őket, ott marasztá vacsorára, sütött, főzött, a legjobb borát hozta fel, tizenkét gyertyát rakott fel az asztalra, míg egyszer úgy éjféltájon belövöldöztek az ablakon: akkor aztán „ki le a pincébe! ki fel a kéménybe!”, menekült, ki merre látott, s jó szerencse volt, ha az Oroszlán Gabi csak a lovaikat vitte el magával. Ekkor mondta az a madár: „jöjj ki, mert veszély van!” – Az Oroszlán Gabi aztán bejött; előhúzta fülénél fogva az elbújt üldözőit, odaültette őket az asztalhoz, bort hozatott nekik; s azoknak dalolni kellett az ő nótáját, amíg ő az Évicával járta a kopogóst: egyik kezében a duplapuska, másikban a borospalack. Néha megtette azt, hogy a puskája csövét töltette meg borral, s abból kellett kiinni az áldomást az üldözőjének, halálrettegés közt, amíg Évica dalolta hozzá, hogy „aranyicce, réz a messző; azért járok olyan késő, angyalom, kicsikém, tehozzád”.

– Ez aztán másforma figura, mint a Closerie de Lilas kánkántáncosnői – mondá Scilla, csakúgy nyelve az elbeszélést.

– Hát az Oroszlán Gabit csak nem tudta elfogni, ahogy a nóta mondja: „sem a Jászság, sem a Kunság, sem az apáti bíróság!” Kincseket ígértek már az Évicának, hogy legyen árulójává; de az nem adta el a szeretőjét pénzért. – Ha nem adja a pusztai rózsa a maga rózsáját aranyért, gyémántért, majd odaadja egy különb rózsáért. De ki áll ki erre a rózsaversenyre? Száz lelke legyen, mint száz levele az igazi rózsának, s tövise is legyen, hogy azt is megszúrja, akit szeret, azt is, akit nem szeret. – Hát csak nem akart ilyen legény lenni senki. Pedig más mód nem volt a rablót megejteni. Engem nem hagyott aludni a szégyen, a bosszúság, hogy egyetlen vakmerő kalandor dacolhat az egész társadalommal, s megmarad a kitépett méregfa bennszakadt gyökerének, amiből az újra kisarjadjon. Gondoltam valamit. – Nem szóltam felőle senkinek. Előhozattam azt a jó betyárparipát, amin egykor Rózsa Sándor barangolta be az alföldi pusztákat. Ez is olyan lelkes állat, mint az Oroszlán Gabié. Soha el nem fárad, soha meg nem botlik. Oda lehet neki dobni a kantárszárat, tudja, merre az út? Mikor mind a két kézre szükség van a puskával célzáshoz. Mikor meg vissza kell fordulni, és az üldözőkkel szembeszállni, s a puskák ropognak, olyan jól érti a táncot, jobbra-balra fincol, hogy nehéz legyen találni; mikor aztán a lovagjára kerül a lövés sora, egy térdszorítás, s a mén megáll mereven, mintha ércből volna öntve; bevárja, míg a két lövés eldördül, akkor aztán villámsebesen megfordul, és vágtat előre, egérutat nyerni a gazdájának, hogy újra tölthesse a fegyverét.

Scilla úgy didergett, úgy borzongott: az arca is elkékült-zöldült. – Ezt a lovat adattam magam alá. S ez nem tűr el mindenféle embert a hátán; hacsak azt nem érzi, hogy emberére akadt. Elébb kipróbálja a lovasát. Oldalt ugrik, ágaskodik, ijedezik, a fejét felhányja, hogy majd orron üti vele a nyeregben ülőt; megmerevíti a nyakát, hogy se jobbra, se balra kormányozni nem lehet; sebes futtában hirtelen megtorpan, azt várva, hogy a lovagja a fején keresztülrepüljön; csak akkor aztán, mikor a zablát tartó kéz és a sarkantyú tudatta vele, hogy méltó urára talált, akkor megadja magát, s azontúl aztán olyan, mint a kezes bárány vagy a tüzes sárkány, ahogy szólnak hozzá.

Most már meg melege kezd lenni Scillának.

– Tehát először is a betyár lovát kellett meghódítanom. Mert az híve marad a volt gazdájának, mikor az már a börtönben ül is. Ha pandúr alá adják, megteszi, hogy akkor rázkódik meg alatta, mikor az éppen lőni készül. Mikor ezzel elkészültem, akkor pitykés dolmányt, cifraszűrt vettem fel, mind olyat, amit már betyár viselt: tömlöcszag érzett rajta. A darutollas kalapomon kétoldalt is lyuk volt, ahogy a golyó átütötte a Bogár Jancsi fején.

Scilla egész testén bizsergő csiklandás futott végig; nevetett, mint a gyerek féltében.

– Egy éjjel aztán felkaptam a paripára, s nekiindultam a pusztának. Nem vittem magammal mást, mint a medveölő fegyveremet.

– Ön lőni is tud?

– Egész életünkben azt tanuljuk. – Holdvilágos éj volt, mikor a csalányosi csárda udvarára értem. Itt éjjel mindig ébren vannak. Azt sem tudni, mikor alhatnak. A lovamat felnyergelten odakötöttem a cserény cölöpéhez, s bementem a csárdába. Az ivószobában csak a Vidra cigány volt, az is aludt a kuckóban, vagy legalább úgy tett: erősen meg kellett rugdalnom, hogy fölébredjen. – „Költsd fel a korcsmárost, hozzon a legjobb borából! S ha van szép leánya, küldje inkább attól.” Azzal levágtam magam a lócára, a kétcsövű puskámat az asztalra csapva. – Rövid időn előjött a leány. Én az asztalra dőltem, félkönyökre, kalapomat a szemembe húzva, s úgy tettem, mintha rá se néznék. Nem volt egészen felöltözve, csak a fehér alsószoknya volt rajta, s a derekán egy tarka cickendő átkötve; a feje borzas, hanyagul burkolva egy rózsaszínű selyemkendőbe. Mikor elém tette a borosüveget meg a poharat, rárivalltam: „Még öt palackkal hozz! Nem iszom én a bort findzsából!” S azzal ledobtam az asztalról a poharat. Az első palackot aztán kiittam „könyv nélkül” egy hajtókába. A leány elhozta a másik öt palackot. s betyár emberséggel mindegyikhez egy égő gyertyát tett. „Vidd innen nekem ezt a sok zsidósábeszt!” – mordultam én rá. – „Hát kend nem szereti a szépet?” – veté oda félvállról. (Annak mondják ezt, akinek nem kell az égő gyertya.) – „Van rajtad mit nézni! Vidd innen! Most is annak vagyok a koldusa!” – Azzal a másik palackot kezembe véve, azt mondám: „Héj, te leány: kóstold meg elébb ezt a bort, nem tettél-e bele valamit?”

„Etetőt talán csak nem.” – „Nem ám, de itatót, amitől utánad szaladok.” – „Ne féljen kend: nem vagyok én dáma!” – „Ha vagy, se nekem vagy.” Azzal félig kiittam a második palackot. Az asztalra is öntöttem belőle, s abból a borfoltból az ujjammal elkezdtem szamarat rajzolni, négy lábbal, két füllel. Ehhez is értek. „Tán bizony megcsalta kendet a babája?” – kérdé tőlem a lány a szemembe iparkodva nézni. Én leráztam őt a nyakamról gorombán, hanem aztán annál nyájasabb voltam a kis vakarcs cigányhoz: „Eredj édes szógám, ajd szénát a lovamnak; de ne kösd be az istállóba, még ma hajnal előtt odább megyek rajta.” – „Ejh, hová menne kend? – mondá a leány. – Nézze, hogy villámlik: idejön a fergeteg.” „Mosott az már meg engemet máskor is.” – „No, csak maradjon itt, vetve a jó paplanos ágy.” – Erre készen volt a nótám: „nem fekszem én az ágyadra; mert elalszom éjszakára! – a végét aztán ő dalolta el: „ne félj, majd felköltlek jókor, éjfél után, két órakor.” – A nótáról eszembe jutott más. – „Hej, te cigány! Nem tudod a szárazfát ríkatni?” A kis gnóm vigyorogva mutatta, hogy kész rá, s előszedve a zabos ládából egy törött oldalú hegedűt, odaállt elém, hogy hát melyik az én nótám? „Volt nekem egy daruszőrű paripám!” A cigány húzta, én meg daloltam. „Majd én addig megitatom kendnek a lovát”, monda a leány, és kisietett az ivószobából. Mind a lóról, mind a szerszámról meggyőződhetett, hogy az igazi szegénylegény-készség. Ekkor aztán meg is becsült. Bement a belső szobába, s parádéba tette magát. Mikor a nótám az utolsó versét járta: „Volt szeretőm: esztendeig sirattam. Ő volt az én mindennapi halottam. Most is megvan a hűtelen; de másnál. Hej, de hiszen több is veszett Mohácsnál!” – már akkor ő utánam dalolta odabenn; s mikor újra bejött, úgy ki volt nyalva, mint egy kisasszony. Tarka selyemviganója, körül csipkefodorral, kifűzött pruszlikja, patyolat dudoros ingujjal; csipkekendővel a nyaka és keble átkötve. Most mutatta aztán meg, hogy kicsoda ő? Aranyzománcba játszó barnapiros arca, két nagy parázsszeme, sugár szemöldöke, cseresznyeajkai s az a göndör, szénfekete haja, mely egyetlen varkocsba fonva, pántlikacsokrával a viganója szélét verte. S hozzá milyen termet! Csak a nemes paripával lehet azt méltán összehasonlítani. Mikor az emberhez közel jött, úgy érezte, mintha égő tűz közelednék felé. – Odaült mellém a lócára: a vállamhoz simult, átkarolta a nyakamat. – Éppen úgy, mint te most. Hanem én eltoltam őt szépen magamtól; éppen így: – Mert nem hagytam magamat elámíttatni. Csak azért borult rám, hogy kitanulja, milyen inget hordok a pruszlikom alatt? Arra is volt gondom: igazi háziszövésű gyolcs volt az, nem gyári szövet; hanem a kezemet nem hagytam neki megfogdosni. Az nem volt elég kérges. – Híven adtam az elbúsult betyárt. S az egy szál cigány mellett eldaloltam azt a betyár nótát, amit még akkor nem ismertek, csak az Ecsedi-láp körül.

– Eldanolná ön az én kedvemért is? – szólt kezeit könyörgésre összetéve Scilla.

– El biz én. Ha az Évica kedvéért megtettem, mért ne tenném meg a tiedért is.

Bertalannak gyönyörű szép bariton hangja volt, s az elénekelt dal egyike azoknak a melódiagazdag betyárnótáknak, amikben a puszta egész regényessége ki van fejezve, a távol hangzó pásztortilinkóval s a vihar süvöltésével.

Korcsmárosné, nekünk halat süssék kend!
Azután meg citronyos bort adjék kend!
Szolgálóját estrázsára állítsa kend,
Ha zsandár jő, nekünk hírül adja kend!

Egyszer csak jő a szolgáló ijedve:
Kilenc zsandár közeledik fegyverbe;
De a betyár felkap a pej lovára:
Bevágtat a délibábos pusztára.

Scilla végignyúlt a szőnyegen; – két karját a feje alá téve, s úgy itta, lehelte, szívta magába a mámorító dalt, mely könnyeket csal annak a szemébe, aki azt hallja, anélkül, hogy tudná, miért?

– Mikor vége volt a nótának, ott ült a leány az ölemben; nagy volt a zivatar odakünn; nem lehetett odább mennem hajnalban.

De még másnap hajnalban sem. A szép leány le nem szakadt a nyakamból. Ha én elhagytam, a lovamat csókolta összevissza. S mivel vettem meg a szívét a pusztai rózsának olyan nagyon? Talán leginkább azokkal a mesékkel, amiket az emlékezetembe égetett rémper kalandjai adtak a kezemre. Magam lettem volna azoknak a hőse. Este azokon a regéken aludt el, hajnalban azokra ébredt; még álmában is tovább szőtte, fonta. Vetélytársa lettem Oroszlán Gabinak!

Csak az volt a kérdés, hogy melyikünket hagyja élve a puszták rózsája? Mert hogy egyikünket meg fogja ölni, az már bizonyos volt. Talán éppen azt, amelyiket jobban megszeretett? Mert sohasem lehet tudni azt a leánynál, hogy mikor válik a szerelme gyilokká? Most is megkap a láz, mikor visszagondolok rá. Nap nappal, hold éjjel se kelt, se nyugodott: nem volt nekünk idő! Egy darab ellopott örökkévalóság! Csak egy imádsága volt: „együtt kárhozzunk el!”

Scilla maga sem tudta, mit csinál: odakúszott Bertalan lábához, s az elkapott kezének minden ujját egyenkint akarta eltördelni. Az pedig folytatta a mesét.

– A harmadik nap hajnala is ott virradt rám. Még a napot is ott töltém. A korcsmárost tartottam pénzzel, az kisistennek nevezett. A leány szidta az apját, hogy minek veszi el tőlem a pénzt? Felakasztják érte. Tízszer is fel akartam ülni a lovamra, meg lehúzott a kengyelből, fülembe dalolva: „Maradj még! Ne menj el! Ne vidd a nyugalmam el! Nem bírok a szívemmel!” Aznap délután a Vidra cigány eltűnt a csárdából, akit én mindég szemmel tartottam. Estére megint visszakerült. Csak az ujjaival mutogatott valamit a leánynak, amit én nem értettem meg. Késő éjig el nem távozott a leány mellőlem. A földön hentergett előttem, sírt és átkozta magát. Aztán megint danolt és kacagott. Odáig még azt sem kérdezte tőlem, hogy hívnak? Neki csak „angyalom” voltam. Észrevettem rajta, hogy valahányszor a falióra üt, felrezzen: az ablakra tekint, aztán megint átölel, ott maraszt. Amint aztán az éjfélt elütötte az óra, akkor megragadja a vállamat, s azt súgta a fülembe: „Most már fuss! Az Oroszlán Gabi jön! Itt ne találjon, mert meghalsz!”

Scilla összerázkódott, mintha villanyütés érte volna.

– Tehát nem engem árult el, hanem a rablót! Az én rózsám lett a nyertes! – Én fölkeltem csendesen, a puskámat felvéve, indultam kifelé. – „Nem veszed fel a szűröd? – kérdé a leány, a fogasra akasztott tulipános szűröm után nyúlva. „Csak hadd lógjon ottan, mondám neki: visszajövök érte.” – „Te visszajössz?” – kérdé nagy szemlobbanással, hogy szinte világosabb lett a szoba a szeme villanásától. – „Ugyan visszajövök! Mert ha ő az Oroszlán Gabi, én meg vagyok, aki vagyok: a Villám Bandi! Szemközt megyek rája: s vagy ő esz meg engem, vagy én sújtom őtet agyon.”

Scilla térdre állt, s kezeit imára kulcsolta.

– Az is így térdepelt elém. Megfogta a kezem. Én kiszakítottam magamat a keze közül, s kimentem az udvarra. A lovam ott állt felnyergelve. Megvizsgáltam rajta mindent: nincs-e megeresztve a terhelője? Nem dugtak-e taplót a fülébe? A leány oda is utánam jött, s fülembe súgott, „Nézd meg a puskád csövét, nem tömtek-e bele földet? A cigány az ő embere!”

Megköszöntem a figyelmeztetést, s új töltényt tettem a puskámba.

Azzal nyeregbe vetettem magamat, s kivágtattam a fenyérre. – A hold éppen akkor jött fel: fogytán volt már; egész vörösen támadt elő a mocsár ködéből. Egy falka vadlúd repült végig az égen nagy gágogva. Nagy éjmadarak suhogtak körülöttem, alant járó röpttel. – A távolból milliónyi béka brekegése hangzott, közbe a mocsári gázló, a bölömbika mély búgása. – A hold még semmi világot sem adott, csak a láthatár gőzkörét festé izzó rézszínűre, csupán a csillagfénynél kellett magamat tájékoznom. – A puszta széles világ, s a betyár nem keresi az utat. – Legelőször is felkaptattam egy magasabb buckára, jól vigyázva, hogy az útba eső tömpölyökbe, „angyalhullásokba” bele ne zuhanjak a lovammal. A bucka tetején levő nyírfák és ezüstlevelű nyárbokrok elég jól elrejtettek, míg én jól láthattam, midőn szemeim hozzáélesedtek az éjjeli világításhoz. A mocsár tájékán fehér köd lapult a rónára, melyből csak a nádkupacok üstökei látszottak elő; balról mellettem csupa apró buckák, csivatag bokrokkal benőve, amik között könnyű elbujdokolni, a sík rónán végig egy hosszú csőrszárka, mocsárlevezető, mely most ki volt száradva. Azon is könnyen végighaladhat egy lovas, észrevehetetlenül. Hanem a légáramlat szembejött, s az felém hozta a szimatot. Az én betyárparipám hamarább meg fogja érezni a betyár közeledtét, mint azé az enyémet.

Scilla még a lélegzetét is visszatartotta, úgy hallgatott rá.

– Messze nem mehettem a csárdától, mert nem tudhattam, hogy merről fog jönni az ellenfelem. A csárda ablakában égett addig a gyertya; amíg én a buckára fellovagoltam; akkor egyszerre kialudt. Évica nem ad jelt Orszlán Gabinak. Engem pártol. Hanem annál inkább híve maradt a cigány. Nemsokára világító fényt látok felfelé emelkedni a csárda udvarán. Lámpást akasztottak a kútgém kankalékjára, az mutatja a jelt. – Mármost aztán én is tudom, hogy mely oldalról kell őt várnom. – A távolban három pásztortűz pilácsol, s idáig révedez valami szomorú nótának a hangja, amit álmatlan oláh pakulár billeget a furulyáján. A falevél sem mozdul, olyan csend van idealant; csak az égen fut alá egy-egy fényes csillag. – Hanem amint a hold kiemelkedik a sűrű, lilaszín gőzkörből, s bevilágítja a tájat, akkor egyszerre feltámad a puszták szele, mely a hold feljövetelét üdvözölni szokta, mintha egy álmából ébrendő világ sóhajtása volna, a nádas megszólal, a nyírfabozót zengésnek ered, s a mocsár százezernyi szárnyasai egyszerre nekiriadnak, és ekkor a szél felgöngyölíti a rónán fekvő lenge ködöt, s arra én egyszerre magam előtt látom azt, akire várok.

Scilla felállt, és támaszt keresett a kezével. A másik kezével a szíve dobogását akarta csillapítani.

– A lovam elébb megérezte a közeledtét, s jelezte a fülének előrehegyezésével, s tudatta velem csendes röhögéssel, s elkezdett türelmetlenül kapálózni. A közelítő lovas azonban még messze volt: a rónán csalékony a távol számítása, kivált holdfény mellett. Én eléje lovagoltam, hogy ne a csárda közelében legyen a találkozásunk. – Hát mégiscsak sikerült! – Akit három vármegye minden fegyverese ki nem bírt verni a bozótvárából, előhozta a szerelemféltés. Meghallotta, hogy „új legény” dőzsöl a csárdában: egyedül – párjával. Ez a szó kiugratta. Tudtam én azt.

Lándory sem tudott már ülve maradni, fölállt, járkálni kezdett; Scilla sem fázott már, inkább melege volt; odaakasztá magát a karjába, s úgy leste a mesemondás végét.

– A betyár is meglátott engem, amint a rekettyésből előkerültem s arra egyszerre megváltoztatta az irányát. Eddig világ irányában haladt a jeladó lámpás felé, árkon-bokron keresztül, most aztán felém fordult, s elkezdett vágtatva közeledni. Nekem előnyösebb lett volna az ellenfelemet ott várnom be a buckák csalitjai között, amik engem elrejtve tartottak. Nem fogadtam el ezt az előnyt. Lesből vadász lő dúvadra; nem gavallér ember a vetélytársára. – Ha érdemesnek tartottam elvenni a rózsádat, akkor „gyepre, bajszos!” Én is eléje vágtattam. Egy szép nagy kerek mező terült el közöttünk, tele őszi kökörcsinnel, azt választottuk ki a halálos baj színteréül.

Scilla kacagott már!

– Mikor közel százlépésnyire értünk egymáshoz, mind a ketten felemeltük a puskát az arcunkhoz jobb kézzel. A betyár erre szokott tempója szerint elkezdte a lovát oldalt fincoltatni, maga is jobbra-balra hajladozott rajta, ahogy szokott a csikós a ló hátán. Aki nem tudja, hogy hozzá van nőve a paripájához, azt hiszi, hogy mindjárt le fog róla esni; pedig csak negédeskedik. Én pedig egy szorítást adtam térdemmel a lovamnak, amire az megállt mereven. – Amint aztán a betyár azt látta, hogy nem csinálom utána a lótáncoltatást, hanem szembeállok vele: egyszerre dühösen az arcához kapta a fegyverét mindkét kézzel, s mind a két csövét gyorsan egymás után reám süté. Az egyik golyó azt a már egyszer keresztüllőtt kalapot hordta le a fejemről, a másik a dolmányomat szakítá keresztül, de csak könnyű súrlódást hagyott hátra.

Scilla elkezdett görcsösen sírni, hüvelykujjait az öklébe szorítva. Lándory leültette őt a görög kerevetre, s folytatá.

– Én aztán a puskámat kapóra rásütém. Csak egyszer lőttem. A betyár a fejéhez kapott mind a két kezével, azzal hanyatt dőlt a nyergében, puskáját messze eldobva magától. A megriadt paripa kiugrott alóla; a legény leesett holtan a gyepre. Mikor odalovagoltam hozzá, már akkor ott feküdt szépen hanyatt; a fényes holdvilágba nézve a szemeivel. A homloka közepén volt egy veres kis sebhely; nem nagyobb egy karikagyűrűnél, amit a szerelmes leány az ujjára felhúz. Derék szép legény volt. Kár érte!

Scilla arccal feküdt a szőnyegen, úgy zokogott.

Bertalan még aztán folytatta a mesét.

– Én magamhoz vettem a megölt rabló puskáját, s aztán csendesen ügettem vissza a csárda felé. – A rabló lova ösztönszerűleg szintén a csárdához nyargalt – a gazdája nélkül; hamarább odaért, mint én. Az udvarra bevágtató gazdátlan mén előre hírül hozta, hogy a kettő közül az egyik meghalt. De vajon melyik? Amint a paripa az egyik kapun bevágtatott, nem állt meg: hanem a másikon megint kinyargalt, s aztán elkezdett körben futtatni a csárda körül, nyiharászva, fújtatva. Nem lehetett megismerni, hogy melyiknek a paripája? – Az Évica kinn állt a folyosó tornácán, ottan várta az élve megérkezőt. Mikor aztán én beléptettem az udvarra, s leszálltam a nyeregből, a két puskát a folyosó padkájára dobva: akkor odarohant hozzám, a nyakamba ugrott átölelt, majd megfojtott, s nem szólt semmit, nem szólhatott a forró csókoktól.

Scilla magánkívül ugrott föl fektéből, arca, szemei eksztázisban ragyogtak, minden tagja reszketett az emberfölötti kéjtől.

– Mért nincs nekem egy zsiványom, akit eláruljak érted?

Ez volt az a mese, amit Bertalan nem akart elmondani Godivának soha. Scillának elmondhatta

Másolat

Gondoltam csinálok gyógyító medítációt. Azt már akkor tudtam, hogy az Egyiptomi Piramisok nagy része nem temetkezési hely volt hanem beavatási és dimenzió átlépési pontok. Valamint a nagy piramis szarkofákja beavatási hely volt csak arról nem volt fogalmam hová is lehet onnan kerülni. :)) Használva Reiki szimbólumokat meditáltam és elutaztam a nagy piramisba kissé kétségek között, de belefeküdtem a szarkofákba. Éreztem a hely különleges energiáját körülöttem, de sokáig nem tőrtént semmi. Tudni kell nem vagyok jó " látó" sokszor meditációknál csak homályosan látok képeket. Fekete fehérben láttam magam homályosan mint egy felülről fekve a szarkofákban. De nem adtam fel és kértem az engedélyt az átlépésre. Az energia mezö egyre erősödött és fenyesség egyre vakitóbb lett.

Egyszer csak mintha valami lyukon átrepültem volna. Az még rendben lett volna, de egyik pillanatról a másikra szinte élesen kirajzolodott ahely ahova érkeztem. Attilának ez után nem voltak látási problémái abban a pillanatban. A túloldalon a dimenzió három őre fogadott. Az egyiptomi Sakálfejü Halál Istene állt balról tölem elöttem és még két másik személy akit hirtelen nem tudtam azonosítani. Hát mit mondjak jól megijedtem, majdnem a gatyámba sikerült. Hirtelen csak annyira futotta, hogy elmondtam csak gyógyítást szeretnek kapni. Magamban már minden más helyen szerettem volna lenni. :) Úgy látszik borzasztóan festhettem, mert egyszerre csak mind három nevetésbe tört ki. Ez egy kicsit feloldotta feszültségemet. Majd kezében levö bottal áldást adott nekem, majd azt mondta most pedig térj vissza. Hurrá gondoltam még se halok meg eszerint habár a halottak birodalmába csöppentem butaságom következményében. Hirtelen úgy tünt azt kérdezi tudom-e merre induljak, sietve rávágtam természetesen a piramisba majd haza Helsinkibe az ágyamba. Újra elmosojodott legalább is úgy éreztem hiszen mindvégig maszk volt rajta. Természetesen beszédek is gondolom érzések formájában töréntek, s tudatom forditotta számomra erre az észlelési formára. Visszatérés újra a fény úton át a szarkofákba majd házunk fölé és landoltam az ágyamban. Felkelve leellenőriztem itthon vagyok-e teljessen, de jól éreztem magamat. Minden esetre elhatároztam közeljövőben nem ismételgetem meg ezt a meditációt. Nem is értem miért? < mosoly >

másolat

Mihály Sándor : Belső hangok

Nézem a tájat, már nem kietlen,
Sokan vagyunk, de van még hely bőven,
Több hiányzó lélek gondolatot szül bennem!

Elmondanám, ha megértenék
Az egyetlen erő ígéretét,
De nem szól szám, az ember bennem él!
Hol van a hited, mi erőt adott,
Saját magadtól miért taszítod,
Kérj még, s ha kicsordul adhatod!

Terveidben már előbbre jársz,
A tükörben két szárnyat látsz,
A homályból mégis a fényre vágysz!
Kérlek, Lélek maradj velem,
Tüzed tisztítsa földi szívem,
Az utolsó dobbanás tiéd legyen!

Túl sok vagyok, de nem kéne már,
Erősödik belülről a vágy,
Már lelkemben él, mit két szem nem lát!
Nézd, az első napsugár,
Hiába minden, mi útjába áll.
Ahogy elér a fénysugár,
Életre kel, mi meghalt már.

Kis bohócok :DDDDD
Az egészre,ami itt alant folyik :))))
uncsi...uncsi...uncsi......
biztos csak nekem :)))

Hát odáig azért eljut az
ember, hogy vannak ilyen jelszavaink, hogy amit igazán akarsz, azt meg lehet valósítani. Ez tökéletesen
igaz.

Látjátok ennyi akarok a képzelet fejlesztése a cél és ehhez kérema segítségeteket, meséljétek a tiéteket nektek hogyan sikerült, de helyette látom a hatalom gyakorlását kitiltását eme helyről, minek van itt ide nem kell képzelet, és annak a tudása, új lap ébredjetek soha nem késő