A Báthori-barlang

Pilis, a magyarok szent Fehér Vidéke.
Arról különösen sem szabad megfeledkeznünk, hogy maga a fehérség egyben az „abszolút tisztaság" színe. Nem véletlenül tettük a fentebb közölt felsorolás utolsó helyére. A népi álomfejtés szintjén ez az analógialánc cso¬dálatosan megjelenik. Ennek az álomfejtésnek az eredményeképpen meg¬bizonyosodhatunk afelől, hogyha a régi ember álomlátása közben téllel vagy havas tájjal találkozik, akkor az benne olyan képzetet okoz, ami egyér¬telműen a tisztaság, az érintetlenség fogalmához kötődik. Maga a fehér szín, mint az ősi antagonisztikus „világhajtó erők" pozitív vagy jó és világos erőihez kapcsolódik - egyben a spirituális védelem színe. Erről már írtam a Nimród Gyűrűje c. könyvemben. Ott mindezt a magyar népviseletből vett példával is bizonyítottam.
A magyar néphagyományban a fehér ruha viselete ugyancsak a szellemi értelemben vett jónak mintegy a szellemi rögzítését, „magára vevését" bizo¬nyítja, elvégre a Jóistenben hívő, emberi testben lévő lelkek, magát a Jóisten színét öltik magukra, hogy ez által is egyek legyenek Vele. A fehér bot, a fehér seprű, a fehérre festett ágak mind ennek a fehérség mellett való elkötelezett¬ségnek a népi vallásosságban fellelhető bizonyítékai. A már említett sötét emanációk, démoni hatalmak, fekete ördögök távoltartása végett - mint az az inkvizíciós perekben is szerepel - többféle „fehér praktikát" is bevetettek.
A fehér szín megjelenése és „használata" a magyar népi vallásosságban:
Küszöbre, kapuk elé fehér színű anyagot szórtak (pl. liszt, mészpor, tej stb.)
Ismeretes a"fehér híd", mint a tejútnak a megjelenítése a halottkultuszban.
Fehér takaró, mint gyógyító eszköz használata.
Fehér madár meglesése és elriasztása, mint a gonosz erők
„égbe szállítása".
Fehér füst „készítése", majd a füstölés rituális végrehajtása az ördögűzésnél.
Fehér utak kijelölése, mint a beavató rítus része (pl. a Pilisben is). Fehér eszközök használata, „bemutatása" (fehérbot, fehér ruha stb.). Fehér kör, mint a fehér magány az istenes elmélkedés eszköze. Fehér Úrra, mint a magyarok „Ős-Úrára" való „fehér" megemlékezés. „Rossz tárgyaknak" fehér gyolccsal való betekerése, „fehérré tevése". „Fehér csuháshoz", fehér ruhás paphoz, mint a Jóisten papjaihoz. A magyarok papjaihoz való „fordulás". „Kik feketében járnak. Jóistent nem látnak" - mondás gyakorlatba ültetése. Fehéregyházhoz való tartozás megvallása. A népi vallásosság sokáig megőrizte a „Fehéregyházhoz tartozást". A népi hagyomány szerint élők azt „vallották", hogy ők bizony nem vallásosak, hanem „hitesek". Ama Jóisten szíves szeretetében élő hitesek-hitvesek, akik szerelmetes szívvel szeretik a Jóistent és az ő fehéregyházát. Fehér (szőke) és fekete bikák vagy ilyen felhővé vált erőknek, mint két egymással kibékíthetetlen erőknek a küzdelmében való „paraszti hit".
Fehér hegyhez, annak közeli „birtokához" való tartozás mitikus emléke.
Szent László királyunk fehér „világos" harcában, mint az örök
jóért való végtelen földi harc iránti „örök elkötelezettség és bizodalom".
- Nimródnak a föld első királyának, a magyarok „királyi ősapjának",
ama legendás őskirálynak a feltámadásában való hit.
Amikor „fehérséget" kap minden hazugság, minden igazságtalanság!
az „áldott erdők" örökre megőrzik „tisztán tartják" a boldogság
Fehér Világát, a menyasszonyok fehér ruhájának spirituális tisztítóereje
Nem feledkezhetünk meg a „fehérvilágból való fehércseléd, fehérnép ki¬fejezésről. Ezek a megnevezések a gyermeket világrahozó nőkre, asszo¬nyokra vonatkoznak. Akik „ a Boldogasszony fehérvilágához tartoznak és ők a fenntartás, a világbamaradás zálogai ebben a folyton változó és az embert is idővel a „földbe húzó" világnak. A magyar néphagyományok számos sze¬replője fehér ruhát ölt magára. Itt van mindjárt a tavasszal megjelenő gergelyjárók vagy a tél által hozzánk eljövő betlehemesek, az igen mély tra¬díciókkal rendelkező őstudást mondó - őstudást rejtő magyar regösök „érintetlen" tiszta fehér ruhája.
A lucanapi fehérleplesek, a Luca-alakoskodók, Luca-szellemek, akik az év égi-földi értelmében is legsötétebb napján Lucakor fejüket befedik fehér ruhával, arcukat belisztezik. A házakat látogatva tollseprűkkel, „mészfejű" meszelőkkel némán „sepergélnek" és a gyermekeket megimádkoztatják. A születés utáni első „ruha" a fehér pólya, majd az emberi élet következő nagy eseményének számító esküvő fehér ruhája, majd a halott fehér gyol¬csa mind a fehér színnek a misztikus „tiszta jegyében" áll. A fehér szín túl¬világi kapcsolata többszörösen is bizonyított. Fehér útnak hívják magát azt a bizonyos csillagos utat - a tejutat, amely az égen a Világ Fáját, a lelkek misztikus útját jeleníti meg.
Ez a fehér út az, amin a holtak lelke visszatér az égbe. A népi hagyomány halott látója, amit a Fehéregyházban a „fehér pap" állít a halott után tudako¬zó mellé (aki már meghallotta, hogy következő útja során merre megy majd ama a fényes lelke) fehér ruhában van és fehér gyolccsal leterített nagyasz¬tal mellett (a nagyasztal lába akár a négy világtáj négy „sarka") ülve igyek¬szik kapcsolatba kerülni az adott halott lelkével, annak földöntúli életével. Maga a halálnak a kapuja is a nagy küzdelem a világosság és a sötétség je¬gyében áll. Egyik oldala „halott sötét", a másik oldala „hallott világos". Ez va¬lahol érthető is, hiszen a halott lelke a túlvilági fényességben „megmosdatik és kivilágosodik".
A halál nagy és kétszínű kapuján átkelve az ember „örök élő része" a lel¬ke megkapja a fehér színt, mint ajándékot, mivel a túlvilági fényben a szellem-lélek kifehéredik. A régi magyar hagyomány úgy tartja, hogy a halott lelke azon a bizonyos „lélek-úton" fehér ruhát kap, mert a fehérnél „nincs jóságosabb és segítőbb szín":
„Édesanyám, édesanyám Keresd ki a fehér ruhám Mert most menek olyan útra Honnét többé ne vár' vissza"
Énekli azt a halálba induló lány. Vagy a földi „szellemvilágban" való éle¬tére, az ősi égi-földi karizmatikus központi Fehérvilágban (lásd. - a Pilist) leélt életre való utalásként:
„Jó hazám fejér világában, Jó királok rég' nagy lakában Éltem ottan fejér nagy családban"
A fekete földnek és a fehér földöntúlinak antagonisztikus hatású, igen karakteres, rövid, de hangsúlyos érzékeltetése, fehér tündérek lányokra, va¬lamint a Jóisten fehér ruhájára való utalás:
„Míg élek feketébe járok
Ha meghalok fejírben sétálok..."
„..,néznek ott bizon utánam
Tündérfehér jányok..."
„Jóisten fejérjit rám osztva hordom
Míg őrája várok bizon szíp fénybe állok."
Többször említettük már, hogy az égi, égből jött istenközeli lények „fényes fe¬hérségű szép" tündérek, „fénnyel, mint a halhatatlanság „örök ételével" élő an¬gyalok, mind-mind fehér ruhát viselnek. A középkori inkvizíciós perek remek pél¬dáit adják a „régi vallás" mágusainak a fejér-hagyománnyal való kapcsolatának, így például Holdu látomásaiban is a Szent Bába „ragyogó fehér ruhában jelenik meg". Vagy emlékezzünk Kelen táltos fehér ruhájának, majd magának Kelen tál¬tosnak a testének is a rituális szétszaggatására. így akarták annak „ördögtől való régi nagy erejét" végleg elvenni az új szeretetvallást hirdető-térítő „az magyarul csak oly kevesen beszélő" papok túlbuzgó hazai szolgái. Igen érdekes az a meg¬jegyzés is, amit a törökök országdúlása után terjesztettek a magyar hazában:
„A török hatalmas csapásként zúdult Magyarországra, de legalább a ko¬nok magyarok fehérboszorkányságát ott Buda felett végleg összezúzta."
Hogy mi is volt az a bizonyos fehérboszorkányság, ami „konok magya¬rok" oly nagy bűne volt, hogy hozzá viszonyítva még a törökök pusztításai is hasznosnak bizonyultak - azt csak sejteni lehet. A Pilis Fehérvilágának (fe¬hér hegyeiben, fehér barlangjaiban) milyen ősi kultuszok éltek egykor, ezt ma már igen nehéz rekonstruálni

Másolat a könyvből.

A Pantokrátor bizonyít
„...A Thot-hegyi Pantokrátor Krisztus hiába emelte ítélkező jobbját a magasba az arcát kivésték!"
(Vörös Győző: Templom Théba koronáján)
Sors vezérelte különös érdekesség az, hogy az időben távol lévő, de összetartozó dolgok hosszú idő elteltével újra és miként találkoznak. Ilyen Thébai Remete Szent Pál, a magyar Szent Korona, a kusita tradíció, a korai kereszténység „eretnek" gondolatai és természetesen a fehér barátok lelki¬ségének az összetartozása.
Az 1990-es években egy fiatal és tehetséges egyiptológus engedélyt ka¬pott az egyiptomi kormánytól, hogy a Királyok Völgyében lévő Toth-hegyen feltáró ásatásokat végezzen, ahol Montuhotep fáraó négyezer éves tégla¬templomát tárták fel. Minderről 1997 őszén a londoni szaklap, az Egyptian Archeology korrekten be is számolt. Vörös Győző, mert ő az a fiatal egyip¬tológus, különböző, itt nem taglalható észrevételekből arra a következtetés¬re jutott, hogy itt ez a Toth-hegy nem más, mint egy természetes piramis, ahol minden bizonnyal egy fáraósírnak is lennie kell. Meg is találta a kere¬sett bejáratot egy több mint 30 m magas sziklafalon.
Amikor feljutottak abba a magasságba, hatalmas föld alatti termeket ta¬láltak a hegy gyomrában. Az egyik föld alatti teremben egy hatalmas, kifosz¬tott szarkofágot találtak. Mivel a termet a sírfosztogatók már tökéletesen ki¬fosztották és Vörös Győző kutatási engedélye sem erre a területre szólt, kénytelen volt azzal megelégedni, hogy a termeket bejárták és fényképeket készítettek.
A dolog itt nekünk, magyaroknak különösen érdekes kezd lenni. Az egyik teremben egy korai keresztény szentélyt fedeztek fel, ahol a falon egy ember nagyságú pantokrátor-képet találtak.

2. kép Kopt Szentély apszisa a Pantokrátor Krisztus-ábrázolással, a négy evangélista apokaliptikus szimbólumaival, a nap és a Hold perszonifi¬kált képével.
Forráshely: Vörös Győző: Templom Théba koronáján, Százszorszép Nyomda Kiadó és Kft. én. 72-73 oldal, kétoldalas kép
A problémák ekkor kezdődtek. Ugyanis a fiatal egyiptológus a megtalált pantokrátor-kép és a pilisi fehér csuhás pálosok között összefüggést talált. Akik ugye a Pilisben „születtek", és hatásuk a nemzetre több mint 500 éven keresztül felmérhetetlen volt. Hosszú idő óta ez volt az a kulminált pont a nemzet életében, amikor a nemzet figyelmét felhívták arra, hogy igenis köze van az ősi Egyiptom¬hoz, és nem az északi népek gyűjtögető életét élte a hajdani hőskorban.
A „hivatalos tudomány" ezért a pantokrátor-párhuzamért szinte egyszer¬re, kórusban szisszent fel, és bemutatta a lejártás, a kirekesztés és negligá¬lás magasiskoláját. A részletekbe ne menjünk bele. Nem ér annyit, hogy foglalkozzunk vele. A lényeg az, hogy a fellelt pantokrátor-ábrázolás helye mintegy 1600 éves kultuszhely. Ezek a korai keresztények, akiket általában koptoknak neveznek, valójában anakoréták voltak. Vezetőjük állítólag Thébai Remete Szent Pál, aki az egyiptomi barlanglakó, üldözött kereszté¬nyek „fehér" rendjét megalapította. S most jön az, ami számunkra különö¬sen érdekes! Aligha lehet véletlen az a tény, hogy erről a Remete Szent Pál¬ról nevezte el Boldog Özséb azt a bizonyos pilisi pálos rendet.
Ezek a bizonyos thébai anakoréták az Apa-Anya-Fiú háromszentségét hirdették. És tagadták a római kereszténység erősen ószövetségi paulinikus tanait. Kereszténynek mondott hitelveikben az ősi napistenhit és a korai ke¬reszténység eklektikus, a korábbi vallásokkal határozottan toleráns és fúzi¬ós világképe lüktetett. A katolikus egyház V. századi stabilizálódása után Eu¬rópa- és Ázsia-szerte üldözte ezeket az eretneknek kikiáltott - mondjuk úgy - kisegyházakat. Ezért azok a városokból kimenekültek a sivatagba, a kő- rengetegekbe és a magas hegyek barlangjainak gyomrába. Ezért gyakori ragadványnevük a barlangi remeték volt. Meglepő párhuzam, hiszen ugyan¬így hívták egykor a Pilisben a magyar földre „született" a pálosokat. Nem el¬hanyagolható tény, hogy ebben az időben semmisítették meg a régről meg¬maradt, ősi könyvtárakat. Ekkor vesztek el a nem latin betűs korai keresz¬tény iratok. Ez az oka annak, hogy a Krisztussal kapcsolatos egyiptomi és arámi nyelven írt dokumentumok feltűnően kevés száma maradt így rá a múltról oly keveset tudó hálátlan utókorra.
De térjünk vissza ehhez a bizonyos megtalált pantokrátor-ábrázoláshoz. Ez az uralkodó Krisztus-ábrázolás sajátos jelképrendszere a pártus-avar ke¬leti ornamentikának. De nyomai megtalálhatók a korai Árpád-kor templomi díszítőművészetében is. Miért is botránykő ez a thébai pantokrátor- ábrázolás? Vajon miért?! Azért, mert első ránézésre is hasonlatos a magyar Szent Korona felső, uralkodó részén, közvetlenül a dőlt kereszt alatt lévő pantokrátor-ábrázoláshoz. Mind a két ábrázoláson az uralkodó Krisztus egy díszes trónuson ül, mégpedig hasonló kultikus pózban. A jobb kéz a keleti egyház áldást adó pozícióját mutatja.
De fogalmazhatunk úgy is, hogy a pártus birodalom üdvözlő pozícióját mutatja e kéz, mivel a két „mudra" közel hasonló. A szív felőli bal kéz csu¬kott könyvet tart. Ami nem más, mint a hit és a törvény már becsukott, „kész" Könyve. Fejük fölött a szentek glóriája mutatja a dicsőséget, ami az uralkodó szent Krisztust jellemzi. A hármas sugárnyaláb a szent földi hár¬mas kiterjedésére utal. A Krisztus-isten jobb és bal oldalán kozmikus jelké¬pek találhatók. A Nap és a Hold ott világol. A két égitest pontokkal teleszórt kozmoszban foglalt helyet.
Ezt a kozmikus hátteret csak hangsúlyozza a négyes határoltság. Az el¬ső egy vékony fekete sáv csak, a második már egy széles homoksárga, míg a harmadik egy hasonlóan vastag sötétebb barna sáv. Míg a legszélső és legvastagabb sávot egy negyedik kozmikus körlánc díszíti, amit e körök el¬választásaként kis „hármasságok" határolnak. Külön figyelmet érdemel az ülőzsámoly mintája. Ez a négy égtájmotívum (a lent és fent, valamint „jobb¬ra és balra" uralkodó Égi Király szimbóluma) igen ismert a keleti ornamen¬tikában. Sőt ez a motívum megjelenik Árpád-kori pénzeinken, sőt bizonyos módosítással Erdély címerében is jelen van. A keleti-déli dominanciát hang¬súlyozva a tekintélyt sugárzó főalak alatt két sajátos egyenlő karú kereszt található, ami egyértelműen egy kereszténység előtti, keleti-déli tradíció je¬lenlétéről tanúskodik.
De térjünk vissza ahhoz a kozmikus őstérhez, amiben a két domináns égitest megrajzoltatott, és aminek a közepén a Világuralkodó Pantokrátor Krisztus található. Nos, ez az őstér sajátos formájú a vallástörténetben és az ókori hagyományban igen nagy bizonyító súllyal esik a latba. Mégpedig azért, mert ez a tér nem kerek, mint azt az indogermán népek vallási ha¬gyományában és az azt megöröklő görög és római tradíciókban oly eklatán¬sán nyomon követhető. De nem is a klasszikus „lapos kör" formát őrzi, ami egyes mórarab, illetve török térképeken és vallási hagyományban látható, megfigyelhető.
Ennek az őstérnek a formája, ami a thébai Pantokrátort körbeveszi, az alsó és felső részén kicsúcsosodó, kihegyesedő sajátos forma. És ami külö¬nös ezen az ábrázoláson az az, hogy a Pantokrátor nem benne, hanem mintegy előtte van. Pontosabban fogalmazva: az őstér előtt „uralkodik", mintegy spirituális kapujává válik ennek a szent térnek. A Pantokrátor zsá¬molya és természetesen az uralkodó lába, valamint a szent jelet mutató jobb kéz kilép a hármasság köréből és a szent tér határáig, a körláncokig ér, jelezve, hogy uralja az egész látható és láthatatlan birodalmakat.
A szent teret tartó négyes szimbólum ikonográfiái és karakterisztikus magyarázata külön tanulmányt igényelne. Itt elég annyit megemlíteni, hogy ezek állandó mozgásban, mintegy életben tartják a kozmoszt a benne ural¬kodó Világuralkodóval együtt. Ennek az élő és a lelkektől fénylő kozmosz¬nak az ideája pedig egyértelműen a kopt gnosztikus világkép része. Ebben az aranybarna Fény-vízben található meg a lelkes kozmosz, amit a Minden¬ható fénye tart életben és világosságban. Mert itt az Élet és a Világosság egyet jelent. S itt elérkeztünk a szakrális kozmoszt fenntartó négy Fényhez, amit négy angyal testesít meg.
Ők azok, akik a János Apokrüphonja szerinti fénytermészetű élővízben, minden örökké élő dolgok otthonában tartják fent a szent egyensúlyt, Isten akaratát teljesítve. De térjünk vissza arra, hogy miért is botránykő Vörös Győző felfedezése. Egyrészt, mert bizonyítja azt a tényt, hogy az emberiség lelki-szellemi spirituális öröksége nem egy utólag kijelölt nyomvonal leegy¬szerűsített képét tükrözi vissza.
És főleg nem egyfajta lineáris fejlődést mutat, hanem éppen az ellenke¬zőjét. Erre jó példa Egyiptom történelme, ami egy minden előzmény nélkü¬li kész kultúraként jelenik meg az ismert történelem színpadán, hogy aztán spirituális és fizikális értelemben is egyre fogyatékosabb, egyre kevesebb tudást és szellemi hagyományt felmutató birodalmak után végleg a sivatag porába vesszen. De ezt a fordított fejlődést alkalmazhatjuk a magyar törté¬nelemre is, ha nem is olyan plasztikus és egyértelmű formában, mint azt Egyiptom esete mutatta. Az István király előtti magyar vallási tradíció még ismerte a földdel és a világ szellemével való, ha úgy tetszik panteisztikus kapcsolatot.
Tudta, hogy Isten a fák otthonában, az erdőkben, a természet „vérénél", a források és a természet alkotta barlangokban mindig otthon van, és fel¬kereshető, hiszen mindezt ő teremtette. Mint az emberkéz építette épüle¬tekben. A régi magyar tudta, hogy ha gyógyítani kell, akkor a gyógyítanivalót (az embert) olyan gyógyszerrel kell kezelnie, ami az Isten teremtette ter¬mészetből származik. Ezért régi javasaink, gyógyító asszonyaink ismerték és mindig a jövőre, utódaikra hagyományozták a gyógynövények, gyógyfüvek, gyógyító fák és gyógyító források titkát. Saját írásukban megőrizve mindezt az ősöktől tanult tudás titkát. így volt ez mindaddig, míg:
„az idegen papok idegen tudása el nem égettette a régiek összes írását (a rovásírást) és máglyára nem küldte javasainkat, gyógyító asszonyainkat, régi írást tudó regöseinket és természetesen az ősi vallás papjait, táltoso¬kat és a jövőlátó mágusbölcseket is, kik ismerték a múltat és féltették az új Istentől a népet".
Valójában, mint azt tudjuk, nincsen új vagy régi Isten csak egy. Krisztus szeretetét gyilkolással és a régiek máglyára rakott tudásával terjeszteni nem lehet. Csak úgy, ahogy a pálosok tették: a múlt keresésével, annak feltárásával és a Nagyboldogasszony tiszteletével. Ezért szerették őket a többi rendnél sokkal jobban a hívő magyarok. Mos, itt az egyiptomi, pálos és a magyar Szent Koronán megtalálható Pantokrátor Krisztus az, ami egyesítet¬te magában a régi tudást és azt a hitet, amit az özsébi ősi magyar pálos rend képviselt.
Itt az eddig fel nem tárt titok és a hivatalos felháborodás apropója. Va¬jon miért baj az, ha a nemzet észrevette, pontosabban felismerte, hogy kö¬ze van a régi és csodálatos Egyiptomhoz? Vajon miért probléma az, hogy egy magyar középkori rend spirituális tudása, szakrális emlékezete egyipto¬mi gyökerekkel rendelkezik és szellemisége Európától idegen? Vajon miért baj az, hogy a pálosokat erős „Boldogasszonyos" Mária-tiszteletük és legen¬dás hazaszeretetük a nép széles rétegében a többi rend fölé emelte? Vajon miért olyan felháborító, ha egy Egyiptomban frissen fellelt anakoréta, felte¬hetően manicheus-gnosztikus kapcsolódású Világuralkodó Pantokrátor megegyezik a pálosok Atyaistenével és a magyar Szent Korona uralkodó pantokrátorával, ami a Szent Korona fizikális és mitikus tetején trónolva uralkodik ugyanazon ősi kozmosz felett?
Vajon miért olyan megdöbbentő és lehetetlen az a tény, hogy a magyar Szent Korona, ez a sajátos jegyeket magán viselő avar-hun keleti keresztény Szent Korona egyiptomi szakrális megfelelésekkel rendelkezik?
A vajonokból és a miértekből legyen itt most elég ennyi. A lényeg az, hogy itt az egyiptomi pantokrátor felfedezésével, a pálosok és a magyar Szent Korona kapcsolódásával a vallási tradíciónak egy a hagyományosnál jóval mélyebb rétegéről hullott le a lepel és az idők sara. Itt már felsejlik az eredet útja. S lassan összeáll a kép...
Miért is vagyunk mi magyarok „közelebb" a keleti keresztényéghez, és még közelebb egy mára „összetört" harmadik, nevezzük azt szkíta vagy fe¬hér kereszténységnek, mint a világhoz manapság oly közel álló nyugatihoz, és; az etruszkokhoz közelebb, mint a rómaiakhoz? Miért is vagyunk mi messzi, de mégis oly közel Egyiptomhoz, a kusitaákhoz, az „elveszett" szittyákhoz vagy éppen a kultúrateremtő sumérokhoz. A történelem egyik leg¬nagyobb titka ez. De büszkén mondhatjuk, hogy ez a titok a mi titkunk is, az elvett múltú magyaroké..

Részlet a könyvből.