HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
névtelen/törölt · 2010. március 31. 12:17
Kategória:
Az évtized egyik legfontosabb könyve. Egy finom, mégis borzongató elme-áthuzalozás. Olvasása végére érve egy hatalmasabb Világmindenségben találjuk magunkat, olyan képességekkel, melyekrol eddig fogalmunk sem volt soha." - Jean Houston, Ph.D. az Emberileg lehetséges írója.
"Az elképzelés, hogy a Világmindenség egy egységes mezoként mind az Anyagot, mind a Tudatosságot magában foglaló hatalmas hologram, biztosan izgalomba hoz mindenkit, aki már feltette magának az ominózus kérdést: "Mi a valóság?" E könyv megválaszolhatja ezt a kérdést, egyszer és mindenkorra, mindenki számára." - Fred Alan Wolf Ph.D. a Megtenni a kvantum ugrást írója és a Mi a ...(füttyöt) tudunk?! címûfilm és könyv sztárja.
Manapság már mindenki ismeri a hologramokat, a lézerekkel kivetített háromdimenziós képeket. Most, két élenjáró gondolkodó - a Londoni Egyetem fizikusa, David Bohm, Einstein korábbi kedvence, és a világ jelenleg egyik legelismertebb kvantumfizikusa, valamint a Stanford Egyetem idegélettan kutatója, Karl Pribram, modern agyfelfogásunk egyik megalapítója - hiszi, hogy a Világegyetem maga egy óriási hologram, szó szerint egyfajta kép vagy elmeszülemény, amit legalábbis részben az emberi elme hoz létre. Ez a figyelemreméltó újfajta Univerzum-látásmód megmagyarázza nemcsak a fizika mindezidáig megoldatlan rejtélyeit, hanem az olyan titokzatos jelenségeket is, mint a telepátia, testen kívüli élmények, halálközeli élmények, "tisztánlátó" álmok, sot a vallásos, spirituális élményeket is, mint az egység érzését a Világmindenséggel, valamint a csodálatos gyógyulásokat.
"Iszonyú nagy szükségünk van új valóság- modellekre képzeletetünk lángra lobbantására, hogy megtudjuk, mi lehetséges, és hogy új látomásokat adjon nekünk a Világmindenségben elfoglalt helyünkrõl. Michael Talbot Holografikus univerzuma megteszi ezt. Elgondolkodásra készteto, egy ébreszto trombitaszó, egy kalandra hívás. Amennyiben meg akarod tartani az elképzelésed, miszerint a tudomány bebizonyította, hogy "minden gépies", és nincs hely az Univerzumban a tudat, a lélek, a Szellem számára - nos akkor ne olvasd el ezt a könyvet!" - Larry Dossey, MD., az Ido, tér, orvostudomány szerzoje
"Egy ideje a tudomány közelít a józan gondolkodáshoz, végre elkezdett foglalkozni a tapasztalattal. Megerosíti a szélesköruen elterjedt gyanút, hogy a dolgok sokkal inkább összefonódottak, mint azt a hagyományos fizika keretei valaha is megengedték. A Holografikus Univerzum e folyamat elegáns megerosítése, egy mentokötél. Segít hidat verni az elme és anyag, köztünk és a Világmindenség többi része között nyílt mesterséges szakadék fölött." - Lyall Watson, a Természetfölötti írója
Az 5. fejezet ide kattintva olvasható.
- blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 2933 olvasás
?!
A megérzésemre hagyatkozva, egyik részét másként fogalmaznám meg:
"Az elképzelés, hogy a Világmindenség egy egységes mezőként mind az Anyagot, mind a Tudatosságot magában foglaló hatalmas hologram,..."
Helyett: '...mint az Anyagot, mint az Információt magában foglaló.....'
Egyébként egész jónak tarom a többi leirását.
Aha
Sajnos nem engedi a rendszer a többi Írást ide bemásolni? Ez lett volna a harmadik üres?
Egy marék csoda
A csodák nem a Természettel ellenkeznek;
hanem azzal, amit tudunk a Természetről
– Szent Augustine
Minden év szeptemberében és májusában hatalmas tömeg gyülekezik Nápoly fő katedrálisánál,
a Duomo San Gennaro-nál, hogy egy csodának legyenek tanúi. A csoda része egy
kis üvegcsényi barna, kérges folyadék, amiről azt állítják, hogy San Gennaro, vagy St. Januarius
vére, akit Diokletiánusz római császár fejeztetett le i.sz. 305-ben. A legenda szerint,
miután a szent mártírhalált halt, egy szolgálónő ereklyeként összegyűjtött valamen�-
nyit a véréből. Senki sem tudja pontosan mi történt ezután, de a vért nem látták egészen
a tizenharmadik századig, amikor a katedrálisban egy ezüst ereklyetartóba helyezték.
Évente kétszer a csoda úgy történik, hogy amikor a tömeg az üvegcsére kiált, a barna
kérges anyag világos piros, bugyborékoló folyadékká változik. Kevés kétség van afelől,
hogy a folyadék igazi vér. 1902-ben a Nápolyi Egyetem tudósai fénysugarat irányítottak
az üvegcsére, így végezve színképelemzést, és igazolták, hogy valódi vér van az üvegcsében.
Sajnos, mivel a vért tartalmazó ereklye igen idős és törékeny, az egyház nem engedélyezte,
hogy egyéb vizsgálatok elvégezése céljából feltörjék az üvegcsét, így sosem tanulmányozták
alaposan a jelenséget.
Azonban több bizonyíték is van arra, hogy az átalakulás több egy megszokott eseménynél.
Néha a történelem során, (a csoda nyilvános bemutatásáról szóló első írásos beszámoló
1389-re nyúlik vissza) amikor kihozzák az üvegcsét, a vér nem válik folyóssá. Ez ritka, és
Nápoly polgárai nagyon rossz előjelnek tekintik. A múltban, a csoda kudarca közvetlenül
megelőzte a Vezúv kitörését, és Nápoly napóleoni megszállását. Napjainkhoz közelebb,
1976-ban és 1978-ban előre jelezte a valaha átélt legszörnyűbb olaszországi földrengéseket,
illetve, egy kommunista városi vezetőség hatalomra jutását Nápolyban.
Csoda-e San Gennaro vérének folyóssá válása? Úgy tűnik igen, legalábbis abban az értelemben,
hogy nem tudjuk megmagyarázni a jelenleg ismert tudományos törvényekkel.
A folyóssá válást maga San Gennaro okozza? Személyesen úgy érzem, hogy sokkal valószínűbb
oknak tűnik a csodát megfigyelő emberek mély áhítata és hite. Az mondatja ezt velem,
hogy a világ nagy vallásainak szentjei és csodatevői majdnem összes csodáját a médiumok
5
Egy marék csoda
A csodák nem a Természettel ellenkeznek;
hanem azzal, amit tudunk a Természetről
– Szent Augustine
96 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
már megismételték. Ez azt sugallja, hogy a stigmákhoz hasonlóan, a csodákat az emberi
elme mélyén meghúzódó erők okozzák. Ezek az erők ott szunnyadnak mindannyiunkban.
Herbert Thurston, a pap, aki a The Physical Phenomena of Mysticism (A miszticizmus fizikai
jelenségei) című könyvet írta, tudatában volt e hasonlóságnak, és vonakodott akár egyetlen
csodát is igazán természetfeletti forrástól származtatni (szemben egy médiumi, vagy paranormális
forrással). Egy másik ezt a gondolatot támogató bizonyíték, hogy sok stigmás,
beleértve Padre Pio-t és Neumann Terézt is, nevezetesek voltak médiumi képességeikről.
Egy okkult képesség, ami úgy tűnik szerepet játszik a csodákban az a pszichokinézis,
vagyis a képesség, hogy tárgyakra fizikai érintés nélkül hassunk. Mivel San Gennaro csodája
magában foglalja az anyag fizikai átváltozását, a pszichokinézis lehetősége is felmerül.
Rogo úgy hiszi, hogy a pszichokinézis felelős a stigmák drámaibb változataiért is. Úgy érzi
bőven benne van a test biológiai képességében, hogy megtörje a bőr alatti kis vérereket, és
ezzel felületi vérzést hozzon létre, de csakis a pszichokinézis számlájára írható a nagy sebek
gyors megjelenése.1 Majd az idő meghozza a választ, hogy ez igaz-e, vagy sem, de az nyilvánvaló,
hogy a pszichokinézis a stigma körüli jelenségek egyike. Amikor Neumann Teréz
lábsebeiből vér folyt, mindig a lábfejei felé folyt – pontosan úgy, ahogy Krisztus sebeiből is
folyt volna a kereszten, – lábai helyzetétől függetlenül. Ez azt jelentette, hogy amikor felült
az ágyban, a vér valójában felfelé folyt, a gravitációs erő irányával ellentétesen. Ezt számos
szemtanú is megfigyelte, beleértve a háború után Németországban állomásozó sok amerikai
katonát, akik azért látogatták Neumannt, hogy láthassák csodás képességeit. Gravitációt
meghazudtoló vérfolyásokról számos más stigmás esetben is beszámoltak.2
Az ilyen események meghökkentenek minket, mert a jelenlegi világnézetünk nem szolgál
a pszichokinézis megértéséhez szükséges értelmi összefüggésekkel. Bohm úgy hiszi, hogy
ha a Világmindenségre holomozgásként tekintünk, akkor megkaphatjuk az értelmi összefüggéseket.
Hogy megmagyarázza, mit ért ez alatt, a következő helyzet elképzelését ajánlja:
késő éjszaka sétálsz hazafelé, és hirtelen a semmiből feltűnik egy árnyék. Első gondolatod
talán az, hogy az árnyék egy támadó, és veszélyt jelent. Az ebben a gondolatban tárolt információ
számos elképzelt tevékenységet hív életre, például a menekülést, a sérülést, vagy
a harcot. Az elmédben lévő elképzelt tevékenységek jelenléte azonban nem kizárólag egy
„elme” folyamat, hiszen elválaszthatatlan temérdek ehhez kapcsolódó biológiai folyamattól,
mint például az idegek ingerlése, a heves szívverés, adneralin és más hormonok termelése,
az izmok megfeszítése és így tovább. Viszont, amennyiben az első gondolatod szerint az
árnyék csak egy árnyék, egészen másfajta mentális és biológiai válaszok érkeznek. Mi több,
egy kis elmélkedés fényt derít arra, hogy mentálisan is és biológiailag is reagálunk minden
tapasztalatra.
Bohm szerint az ebből megértendő lényeg, hogy nem a tudatosság az egyetlen dolog,
ami a szándékra válaszol. A test is válaszolhat, és ez azt jelenti, hogy a szándék természete
egyszerre mentális és testi. Ez furcsa, mert általában úgy gondolánk, hogy a szándéknak
aktív hatása csak a szubjektív valóságra, vagyis a fejünkben lévő gondolatokra lehet, és hogy
ez nem szülhet választ a dolgok és tárgyak világában. A szándék tehát „kapocsként vagy
hídként szolgálhat a valóság két oldala közt,” – állítja Bohm. „Ez a kapocs elválaszthatatlan
abban az értelemben, hogy egy gondolatban tárolt információ, amit mi a ’mentális’ oldalnak
érzünk, ugyanakkor egy idegélettani, vegyi és testi tevékenység, ami minden bizonnyal
megmutatja, hogy mit jelent ez a gondolat az „anyagi” oldalon.3
Egy marék csoda 97
Bohm úgy érzi, hogy más fizikai folyamatokban is találhatunk objektíven tevékeny
szándékra példákat. Az egyik egy számítógépes chip működése. Egy számítógépes chip információt
tartalmaz, és ennek az információnak a szándéka tevékeny abban az értelemben,
hogy meghatározza, hogyan haladjon át az áram a számítógépben. Egy másik dolog az atomi
méret alatti részecskék működése. A hagyományos nézet a fizikában, hogy a kvantumhullámok
mechanikusan hatnak egy részecskére, meghatározzák mozgását, hasonlóan ahhoz,
ahogy egy óceán hullámai befolyásolják a felszínén lebegő ping-pong labda mozgását. De
Bohm nem érzi úgy, hogy ez a nézet képes lenne megmagyarázni, például az elektronok ös�-
szehangolt táncát a plazmában, ahogy a víz hullámmozgásával sem tudnánk megmagyarázni
ping-pong labdák hasonlóan jól megkoreografált mozgását, hogyha felfedeznének egy ilyen
mozgást az óceán felszínén. Úgy érzi, a részecske és a kvantumhullám közti kapcsolat sokkal
inkább olyan, mint amikor egy hajót automata pilótára kapcsolnak, és radar hullámok irányítják.
Egy kvantumhullám nem tolja el a részecskét, ahogyan egy radarhullám sem tolja
el a hajót. Inkább információval látja el az elektront környezetéről, amit aztán az elektron
felhasznál önmaga irányítására.
Más szavakkal, Bohm úgy hiszi, hogy az elektron nem csak hogy elmeszerű, hanem
erősen összetett entitás, mely elképzelés köszönő viszonyban sincs a hagyományos nézettel,
miszerint az elektron egy egyszerű, alaktalan pont. Az, hogy az elektronok, sőt minden atomi
méret alatti részecske tevékenyen információt dolgoz fel, arra utal, hogy a szándékra való
tevékeny válaszolás nem csak a tudatosság tulajdonsága, hanem minden anyag is birtokolja
ezt a tulajdonságot. Ez a belső rend – mondja Bohm – adhat egy lehetséges magyarázatot
a pszichokinézisre. Azt állítja: „Ennek alapján pszichokinézis jöhet létre, amennyiben egy
vagy több ember mentális folyamatai olyan szándékokra összpontosulnak, amelyek harmóniában
vannak annak az anyagi rendszernek az alapvető folyamatait irányító szándékokkal,
amiben a pszichokinézist létre akarjuk hozni.”4
Fontos megjegyezni, hogy ez a fajta pszichokinézis nem egy ok-okozati folyamat eredménye
lenne, vagyis nem tartalmazná a fizika erőinek bármilyen ismert ok-okozati kapcsolatát.
Ehelyett egyfajta helynélküli „szándékok rezonanciája” eredménye lehetne, vagy
valamilyen helynélküli kölcsönhatás, ami hasonló, de nem azonos azzal a helynélküli kölcsönhatással,
ami lehetővé teszi egy iker foton párnak, hogy a polarizáció ugyanolyan szögét
testesítsék meg, ahogy már a 2. fejezetben láthattuk (technikai okokból Bohm úgy hiszi,
hogy pusztán a kvantum helynélküliség számlájára nem írható sem a pszichokinézis, sem
a telepátia, és magyarázatot csak a helynélküliség egy mélyebb szintje, egy fajta „szuper”
helynélküliség adhat).
Szellem a gépezetben
Egy másik kutató, akinek hasonlóak ugyan a pszichokinézisről alkotott elgondolásai
Bohm-éhoz, de egy lépéssel tovább vitte őket, az Robert G. Jahn, a világűr tudományok
professzora és a Princeton University School of Engineering and Applied Sciences nyugalmazott
dékánja. Jahn a véletlen folytán csöppent a pszichokinézis tanulmányozásába.
A NASA és a Nemzetvédelmi Minisztérium tanácsadójaként dolgozott, érdeklődési köre
98 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
a mély űri meghajtás. Sőt, ő a szerzője a terület irányadó tankönyvének, a Physics of Electric
Propulsion-nek (Az elektromos meghajtás fizikája). Nem hitt az úgynevezett természetfelettiben,
amikor egy diák felkérte, hogy felügyeljen egy pszichokinézis kísérletet, amit a diák egy
független tanulmányi projectként szeretett volna végezni. Ennek ellenére Jahn vonakodva
beleegyezett, az eredmények pedig annyira kihívóak voltak, hogy a Princeton Engineering
Anomalies Research (PEAR) laboratórium megnyitására ösztönözték 1979-ben. Azóta
a PEAR kutatói lenyűgöző bizonyítékokat gyűjtöttek a pszichokinézis létezéséről, bárki
másnál többet az országban.
Egy kísérletsorozatban Jahn és társa, a klinikai pszichológus Brenda Dunne egy Véletlen
Esemény Generátor (VEG) nevű eszközt használtak. Egy előre jelezhetetlen természetes
folyamatra, például a radioaktív bomlásra támaszkodva egy véletlen esemény generátor
képes létrehozni véletlen bináris számsorozatot. Egy ilyen sorozat például így nézhet ki:
1,2,1,2,2,1,1,2,1,1,1,2,1. Más szavakkal, a véletlen esemény generátor egyfajta arra képes
automata pézfeldobó gép, hogy nagyon sok pénzfeldobást végezzen el nagyon rövid idő
alatt. Mindenki tudja, hogy ha ezerszer feldobsz egy tökéletes kiegyensúlyozott érmét, az
esélyek úgy szólnak, hogy fele-fele arányban lesznek a fejek és az írások. A valóságban bármilyen
ezer feldobásból az arányok eltérhetnek kicsit az egyik vagy a másik irányba, de minél
nagyobb a feldobások száma, annál közelebb lesz az arány az 50-50%-hoz.
Jahn és Dunme önkénteseket ültetett véletlen esemény generátorok elé, és arra kérték
őket, hogy koncentráljanak, hogy a gép abnormálisan sok fejet, vagy írást dobjon. A szó szerint
több százezer próbálkozás eredményeként arra jutottak, hogy kizárólag a koncentráció
használatával az önkéntesek valóban gyakoroltak egy kicsi, ám statisztikailag jelentős hatást
a véletlen esemény generátorok eredményére. Két másik dolgot is felfedeztek. A képesség
a pszichokinézises hatások létrehozására nem korlátozódott néhány tehetséges egyénre, hanem
jelen volt a vizsgált önkéntesek többségében. Ez azt veti föl, hogy valamilyen szinten
a legtöbbünkben benne van a pszichokinézis képessége. Azt is felfedezték, hogy más emberek
különböző és következetesen elkülönülő eredményeket hoztak létre és ezek az eredmények
annyira egyéniek voltak, hogy Jahn és Dunne „aláírásoknak” kezdték nevezni őket.5
Egy másik kísérlet sorozatban Jahn és Dunne egy 9000 darab kétcentis színes játékgolyót
830 műanyag tüske körül keringtető gépet használtak, és a golyók alul a 19 gyűjtő
edény egyikébe hullottak. Az eszközt egy sekély függőleges keretben tárolták, ami 3 méter
magas, és 1,8 méter széles, az eleje átlátszó üvegből volt, így az önkéntesek láthatták
a golyókat leesni, és összegyűlni a tárolókban. Normális esetben több golyó esik a középső
tárolókba, mint a szélsőkbe, egy haranggörbe menti eloszlás szerint.
Ahogyan a véletlen esemény generátorok esetében is, Jahn és Dunne a gépek elé ültetett
önkénteseket arra kérte, próbálják elérni, hogy több golyó essék a szélre, mint középre.
Ismét, sok próba után, egy kicsi, de mérhető különbséget észleltek a golyók zuhanását illetően.
A véletlen esemény generátorokban az önkéntesek csak mikroszkopikus folyamatokra,
egy radioaktív anyag bomlására fejtettek ki pszichokinetikus hatást, de a golyós kísérletek
kimutatták, hogy a tesztalanyok képesek voltak a pszichokinézist mindennapi tárgyakra is
használni. Mi több, a véletlen esemény generátorokban résztvevő egyének „aláírásai” itt is
visszatértek, ami arra enged következtetni, hogy bármilyen egyén pszichokinézisben való
jártassága kísérletről kísérletre ugyanaz marad, de egyénről egyénre változik, ahogyan bármiEgy
marék csoda 99
lyen más jártasság is változik. Jahn és Dunne kijelenti: „Míg ezen eredmények egy kis részét
ésszerűen el lehet vetni, hogy túl közel esnek a véletlenszerű viselkedéshez, ahhoz, hogy
indokolják az uralkodó tudományos tanok felülvizsgálását, azonban a teljes képet megvizsgálva
jelentős arányú kétségbevonhatatlan eltérést kapunk.”6
Jahn és Dunne úgy érzik, felfedezéseik megmagyarázzák, egyes emberek miért hajlamosak
arra, hogy megátkozzanak gépeket, és hogy miattuk berendezések rosszul működjenek.
Ilyen volt Wolfgang Pauli is, aki e téren olyan legendás tehetséggel rendelkezett, hogy a viccelődő
fizikusok „Pauli hatásnak” nevezték ezt el. Azt mondták, hogy Pauli puszta jelenléte
egy laboratóriumban elég volt ahhoz, hogy egy üvegből készült berendezés felrobbanjon,
vagy hogy egy érzékeny mérőműszer kettérepedjen. Egy különösen híres esetben egy fizikus
írt Paulinak, hogy megmondja neki, ezúttal nem hibáztatta őt egy bonyolult berendezés
rejtélyes szétesése miatt, hiszen Pauli nem volt jelen, de később megtudta, hogy Pauli egy
vonaton a laboratórium mellett ment el éppen, amikor a kellemetlenség történt! Jahn és
Dunne úgy gondolják, hogy a híres „Szellem a gépezetben” hatás vagy „Murphy törvénye”,
amikor gondosan ellenőrzött készülékek megmagyarázhatatlan üzemzavarokat produkálnak
a legrosszabb pillanatokban – ahogy azt gyakran jelentik repülősök, hadgépészek – a tudatalatti
pszichokinézis példái lehetnek.
Amennyiben elménk képes kinyúlni, és megváltoztatni üveggolyók zuhatagát, vagy egy
gép működését, milyen furcsa alkímia számlájára írhatunk egy ilyen képességet? Jahn és
Dunne szerint, mivel minden fizikai folyamat hullám/részecske kettősségű, nem ésszerűtlen
azt feltételezni, hogy ez igaz a tudatosságra is. Amikor részecskeszerű, a tudatosság látszólag
a fejünkben van, de hullámszerű aspektusában a tudatosság, ugyanúgy, mint bármelyik
hullámjelenség, szintén létrehoz távoli hatásokat. Úgy hiszik, az egyik ilyen távoli hatás
a pszichokinézis.
De Jahn és Dunne itt nem állt meg. Szerintük a valóság maga a tudatosság hullámszerű
aspektusai és az anyag hullámmintái közti interferencia eredménye. Azonban, Bohm-hoz
hasonlóan, ők is úgy gondolják, hogy sem a tudatosságot, sem az anyagi világot nem lehet
egymástól elszigetelten eredményesen bemutatni, és magára a pszichokinézisre sem lehet
valamilyen erőátvitelként tekinteni. „Az üzenet ennél finomabb lehet,” – mondja Jahn. „Lehet,
hogy az ilyen elképzelések egyszerűen életképtelenek, lehet, hogy nem hasznos absztrakt
(elvont–a ford.) környezetről vagy absztrakt tudatosságról beszélni. Egyedül azt tudjuk
megtapasztalni, amikor a kettő valamilyen módon egymásba hatol.”7
Ha a pszichokinézisre nem lehet valamiféle erőátviteleként gondolni, milyen meghatározás
fejezné ki jobban az elme és a test kölcsönhatását? Egy Bohm-éhoz ismét hasonló
gondolkodásmóddal, Jahn és Dunne azt a magyarázatot ajánlja, hogy a pszichokinézis valójában
egy információcsere a tudatosság és a fizikai világ között. E csere nem az elme és az
anyag közt végbemenő áramlás, hanem inkább a kettő közti együttrezgés, egy rezonancia.
A rezonancia, együttrezgés fontosságát felismerték és kommentálták is a pszichokinézisben
résztvevő önkéntesek abban az értelemben, hogy a sikeres teljesítménnyel leggyakrabban
összefüggésbe hozott tényező az volt, amikor sikerült elérni egy együttrezgést, egy „rezonanciát”
a géppel. Ezt az egyik önkéntes így írta le: „annyira belemerültem a folyamatba,
hogy elvesztettem az öntudatomat. Nem éreztem semmilyen közvetlen uralmat az eszköz
felett, inkább azt éreztem, hogy képes vagyok gyengén befolyásolni, amikor együttrezgek,
100 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
rezonanciában vagyok a géppel. Olyan, mintha egy kenuban eveznék; amikor arra megy,
amerre szeretném, áramlok vele én is. Amikor nem, megpróbálom megtörni az áramlást, és
esélyt adok neki, hogy ismét rezonanciába kerüljön velem.”8
Jahn és Dunne megközelítése több más alapvető módon is hasonlít Bohm-éra. Csakúgy,
mint Bohm, úgy hiszik, hogy a valóság leírására használt fogalmak – elektron, hullámhossz,
tudatosság, idő, frekvencia – csak „információ elrendező kategóriaként” használhatóak,
és nem rendelkeznek semmilyen független állapottal. Azt is hiszik, hogy
minden elmélet, az övéket is beleértve, pusztán metafora. Ugyan nem azonosítják magukat
a holografikus modellel (és az elméletük számos lényeges ponton el is tér Bohm elgondolásától)
elismerik az átfedést. „Oly mértékben, hogy egy elég alapvető hullámmechanikai
viselkedésben bízunk, van némi hasonlóság aközött, amit mi javaslunk, és
a holografikus elgondolás között,” – mondja Jahn. „Megadja a tudatosságnak a lehetőséget,
hogy a hullámmechanikai értelemben működjék, ezáltal így vagy úgy kihasználja az összes
teret és időt.”9
Dunne egyetért: „Egy bizonyos értelemben a holografikus modellt fel lehet úgy is fogni,
hogy azzal a mechanizmussal foglalkozik, hogy hogyan lép kölcsönhatásba a tudatosság
ezzel a hullámmechanikai, ősi, érzékelhető mennyiséggel, és hogyan képes ezt valahogyan
használható információvá alakítani. Egy másik értelemben, amennyiben elképzeled, hogy
egy egyéni tudatosságnak vannak saját jellegzetes hullámmintái, tekinthetsz rá úgy is – természetesen
metaforikusan szólva – mint egy bizonyos frekvenciájú lézerre, ami egy sajátságos
mintára vetül a kozmikus hologramban.”10
Ahogy az talán várható volt, Jahn és Dunne munkásságát figyelemre méltó ellenállással
fogadták a tudományos közösség ortodox berkein belül, de bizonyos körökben elfogadásra
talált. A PEAR tőkéje jó részét a McDonnel Alapítványtól kapja, amit James S. McDonnel
III. alapított a McDonnel Dougles Corporation-től. A New York Times Magazine nemrégiben
szentelt egy cikket Jahn és Dunne munkásságának. Jahn és Dunne nem hagyják
magukat eltántorítani azzal, hogy olyan jelenségek paramétereinek felfedezésére szentelnek
rengeteg időt és energiát, ami a legtöbb tudós szerint nem létezik. Ahogy Jahn fogalmaz,
„Úgy érzem, ez a téma sokkal fontosabb, mint bármi más, amin valaha is dolgoztam.”11
Amikor a pszichokinézis nagyobb méreteket ölt
Eddig a laboratóriumban létrehozott pszichokinézis jelenségek viszonylag kis tárgyakra
korlátozódtak, de van arra utaló bizonyíték, hogy legalábbis néhány ember képes a pszichokinézist
arra használni, hogy nagyobb változásokat idézzen elő a fizikai világban. Lyall
Watson biológus, aki a Supernature (Természetfölötti) című bestsellert írta, és szerte a világban
tanulmányozta a természetfelettinek mondott jelenségeket, a Fülöp-szigeteken találkozott
egy ilyen emberrel. A férfi az úgynevezett pszi sebészek egyike volt. Nem érintette
meg a beteget. Ehelyett körülbelül 25 centire a beteg testétől tartotta a kezét, rámutatott
a beteg bőrére, és azonnal egy vágás jelent meg. Watson nem csak számos alkalommal
tanúja volt a férfi pszichokinézises sebészi képességeinek, de amikor a férfi a szokásosnál
nagyobbat suhintott az ujjával, Watson saját kézfején is megjelent egy vágás. A sebhely
a mai napig ott van.11
Egy marék csoda 101
Bizonyíték van arra is, hogy a pszichokinézissel csontokat lehet gyógyítani. Számos ilyen
gyógyulási esetet jelentett az angliai Sunderland District General Hospital orvosa, Dr. Rex
Gardner. Egy érdekes része a British Medical Journal 1983-ban megjelent egyik cikkének,
hogy Gardner, aki a csodák szenvedélyes nyomozója, összevet korabeli csodálatos gyógyulásokat
azokkal, amiket tisztelendő Bede angol történész és teológus gyűjtött össze, és kiderül,
hogy vannak szinte teljes egyezések.
Egy ilyen napjainkban történt gyógyulás része volt egy a németországi Darmstadtban
élő apáca csoport. Az apácák egy kápolnát építettek, amikor az egyik nővér átesett egy frissen
cementezett padlón, rá az alatta lévő fagerendára. Sürgősen kórházba szállították, ahol
a röntgen kimutatta, hogy összetett medencecsont törése van. Ahelyett, hogy az általános
orvosi eljárásokra támaszkodtak volna, az egész éjjelt átvirrasztva imádkoztak a nővérért.
Annak ellenére, hogy az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy még több hétre nyújtásban maradjon,
az apácák két nappal később hazaszállították a nővért, folytatták az imádkozást, és
kézrátételt alkalmaztak. Általános meglepetésre, közvetlenül a kézrátétel után a nővér felállt
az ágyából a törés okozta gyötrő fájdalom nélkül, láthatólag gyógyultan. Csupán két hétbe
telt, hogy elérje a teljes gyógyulást. Ezután elment a kórházba, és megmutatta magát megdöbbent
orvosának.13
Ugyan Gardner nem próbálja megmagyarázni sem ezt, sem a cikkében tárgyalt többi
gyógyulást, a pszichokinézis valószínű magyarázatnak tűnik. Ha úgy vesszük, hogy egy törés
gyógyulása hosszadalmas folyamat, és még Michelli csodás medence újraképződése is több
hónapig tartott, felvetem, hogy a kézrátételt végző nővérek tudatalatti pszichokinézises képessége
végezte el a feladatot.
Gardner leír egy másik, a hetedik században történt hasonló gyógyulást, az angliai Hexham-
ban lévő templom építése közben. Ebben részt vett St. Wilfrid, az akkori hexhami
püspök. A templom építése során egy kőműves nagyon magasról leesett, és eltörte karjait és
lábait. Ahogy ott feküdt haldokolva, Wilfrid felette imádkozott és felkérte a többi munkást,
hogy csatlakozzék hozzá. Így tettek, és „az élet lehelete visszatért” Bothelm-ba, és gyorsan
meggyógyult. Mivel a gyógyulás egészen addig nem következett be, amíg St. Wilfred fel
nem kérte a többi munkást, hogy csatlakozzék hozzá, felmerül a kérdés, hogy St. Wilfred
lett volna a katalizátor, vagy ismét az egybegyűltek egyesített tudatalatti pszichokinézise
működött?
Dr. William Tufts Brigham, a honolului Bishop Múzeum múzeumőre, ismert botanikus.
Magánélete nagy részét az úgynevezett természetfelettit tanulmányozásának szentelte.
Megörökített egy esetet, ahol egy törött csontot azonnal meggyógyított egy bennszülött
hawaii sámán, vagy kahuna. Az eseményt Brigham egyik barátja, J. A. K. Combs figyelte
meg. Combs feleségének nagyanyját a szigetek egyik leghatalmasabb női kahunájának tartották,
és egyszer a nőnél tartott parti keretein belül volt alkalma első kézből megtapasztalni
képességeit.
A szóban forgó eseménynél az egyik vendég megcsúszott, és elesett a part homokjában,
olyan súlyosan eltörve a lábát, hogy a csontvégek szemmel láthatóan belülről a bőrhöz nyomultak.
Felismerve a törés súlyosságát, Combs javasolta, hogy azonnal szállítsák kórházba
a férfit, de az idős kahuna hallani sem akart róla. Térdelve a férfi mellett kiegyenesítette
a lábát, és rátette a kezét arra a területre, ahol a törött csontok a bőrt nyomták. Miután több
percen keresztül imádkozott és meditált, felállt és bejelentette, hogy a gyógyulás befejező102
HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
dött. A férfi csodálkozva lábra állt, tett egy lépést, majd még egyet. Teljesen meggyógyult, és
a lába semmilyen formában nem mutatta a törés jeleit.14
Tömeg pszichokinézis a tizennyolcadik századi
Franciaországban
Ezen események ellenére, a pszichokinézis egyik legmeghökkentőbb megtestesülése és
a csodás események legjelentősebb bemutatása Párizsban volt, a tizennyolcadik század első
felében. Az események egy jansenisták nevű németalföldi befolyás alatt álló katolikus, merev
erkölcsű szekta köré csoportosulnak, és egy Francois de Paris nevű szentéletű és mélyen
tisztelt jansenista segédlelkész halála idézte elő őket. Ugyan ma kevesen hallottak egyáltalán
a jansenista csodákról, Európában erről beszéltek a legtöbbet a század jó részében.
Hogy teljesen megérthessük a jansenista csodákat, fontos megértenünk néhány Francois
de Paris halálát megelőző történelmi eseményt. A jansenizmust a tizenhetedik század
elején alapították, és már a kezdetektől hadilábon állt mind a Római Katolikus egyházzal,
mind a francia monarchiával. Számos hittételében erősen eltért az egyház általános dogmáitól,
de népszerű mozgalom volt és gyorsan követőket szerzett a francia emberek közt.
Mind közül a legrosszabb, hogy mind a pápaság, mind a hívő katolikus XV. Lajos király
úgy ítélte, hogy ez protestánsizmus, csak katolicizmusnak álcázza magát. Következésképp
az egyház és a király is folyamatosan a mozgalom hatalmának aláásásán dolgozott. E törekvés
egyik akadálya és a mozgalom elterjedtségének egyik oka, hogy a jansenista vezetők
rendkívül képzettnek tűntek a csodás gyógyulások előidézésében. Ettől függetlenül az egyház
és a monarchia nem engedett, és ez heves vitákhoz vezetett szerte Franciaországban.
1727. május elsején, a hatalmi harc csúcsán történt, hogy Francois de Paris meghalt, és
a párizsi Saint-Médard községi temetőben eltemették.
Mivel a halott szent hírében állt, hódolók kezdtek gyűlni a sírja körül, s már elejétől
fogva számos csodás gyógyulásról számoltak be. Az ily módon meggyógyult betegségek
körébe tartoztak rákos daganatok, bénulás, süketség, izületi gyulladások, reuma, fekélyes
sebek, visszatérő láz, hosszantartó vérzés és vakság. De ez nem minden. A gyászolók hamar
elkezdtek furcsa önkéntelen görcsöket vagy rángatózásokat is tapasztalni, és végtagjaik
a leghihetetlenebb módon kicsavarodtak. Ezek a rohamok gyorsan fertőzőnek bizonyultak,
futótűzként terjedtek, és nemsokára az utcák tele voltak férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel,
akik mind úgy tekeregtek és vonaglottak, mintha valami másvilági varázslat kerítette volna
őket hatalmába.
Ez alatt az idő alatt az időközben „görcsösöknek” elnevezett csoport tagjai a legelképesztőbb
képességeket mutatták. Az egyik, hogy sérülés nélkül viselték el a testi kínzások szinte
elképzelhetetlenül széles körét. Ide tartozott a súlyos verés, ütések mind nehéz, mind éles
tárgyakkal, és fojtás – ezeket mind a sérülések, sebek illetve horzsolások leghalványabb látható
jele nélkül viselték.
Az teszi ezeket a csodás eseményeket egyedivé, hogy szó szerint több ezren megfigyelték
őket. A Paris atya sírja körüli „eszeveszett” gyülekezések egyáltalán nem voltak rövid életűnek
nevezhetőek. A temető és a körülötte lévő utcák éjjel-nappal tömve voltak évekig, és két
Egy marék csoda 103
évtizeddel később még mindig jelentettek csodákat (hogy kicsit érzékeltessem a jelenséget
méretét: 1733-ban több nyilvános feljegyzés is szól arról, hogy több mint háromezer önkéntesre
volt szükség, hogy segítse a görcsösöket és biztosítsák, hogy például a nők ne tárulkozzanak
föl izléstelenül görcseik során). Ennek eredményeképpen a görcsösök nemzetközi
hírnévre tettek szert, és ezrek sereglettek megnézni őket. Voltak minden társadalmi rétegből,
minden elképzelhető oktatási, vallási és állami szervből hivatalnokok is. Számos hivatalos, és
nem hivatalos beszámoló maradt fenn a megfigyelt csodákról a kor irataiban.
Sőt, számos tanúnak, például a Római Katolikus Egyház kivizsgálóinak, feltett szándéka
volt megcáfolni a jansenista csodákat, de csak megerősíteni tudták őket (a Római Katolikus
Egyház zseniálisan megoldotta a dolgok ezen igen kínos állását azzal, hogy elismerte
a csodák létezését, de az ördög művének nyilvánította őket, így bizonyítva a jansenisták
romlottságát).
Louis-Basile Carre de Montegron nyomozó, a Párizsi Parlament tagja, elegendő csodát
látott ahhoz, hogy négy vaskos kötetet töltsön meg a témában, amit 1737-ben,
La Verité des Miracles (A csodák igazságai) címen adott ki. Ebben a munkájában számos
példát ad a görcsösök kínzásokkal szembeni szemmel láthatósebezhetetlenségére. Az egyik
ilyen példa: a húsz éves Jeanne Maulet női görcsös neki vetette a hátát egy kőfalnak, míg
a tömegből egy önkéntes, egy „nagyon erős ember” száz csapást mért a gyomrára egy 15
kilós kalapáccsal (maguk a görcsösök kérték, hogy kínozzák őket, mert elmondásuk szerint
enyhítette a görcsök kínzó fájdalmait). Hogy ellenőrizze a csapások erejét, maga Montegron
fogta kezébe a kalapácsot és kipróbálta azon a falon, aminek korábban a nő támaszkodott.
Azt írta „A huszonötödik csapásomra a kő, ami már meglazult az előző erőfeszítéseimtől,
hirtelen engedett, és átesett a fal túlsó oldalára, egy több mint félméternyi rést hagyva
a falban.”15
Montegron leír egy másik esetet, ahol egy görcsös nőt ívben úgy hátrafeszítettek, hogy
derekát „egy karó hegyes vége” tartotta. Ezután azt kérte, hogy egy huszonöt kilós követ
„irdatlan magasra” húzzanak fel, hogy aztán teljes súlyával a gyomrára zuhanjon. A követ
újra és újra felhúzták és engedték a nő gyomrára zuhanni, de úgy tűnt, ez a nőre teljesen hatástalan.
Erőfeszítés nélkül tartotta fura pozícióját, semmilyen fájdalmat vagy sérülést nem
szenvedett, és úgy sétált el a megpróbáltatás helyszínéről, hogy a háta húsán még csak egy
karcolás sem volt. Montegron azt is feljegyezte, hogy a megpróbáltatás alatt folyamatosan
azt kiáltotta: „Sújtsatok keményebben, keményebben.”16
Ténylegesen úgy tűnt, hogy semmi sem tudott kárt tenni a görcsösökben. Ütötték őket
fém rudakkal, láncokkal és gerendákkal. A legerősebb férfi sem tudta fuldoklásig fojtani
őket. Néhányukat keresztre feszítették, utána pedig a sebek semmilyen jelét sem mutatták.17
Az elme számára a legmeghökkentőbb, hogy nem lehetett őket megvágni vagy átszúrni késsel,
karddal, vagy baltával! Montegron felidéz egy esetet, ahol egy hidegvágó éles hegyét egy
görcsös gyomrához rakták és aztán egy kalapáccsal olyan erővel kezdték ütni, hogy úgy tűnt,
„áthasítja a gerincet és megrongál minden belső szervet.” De nem így történt, és a görcsös
arcán „a teljes gyönyör kifejezése volt”, közben azt kiáltozta: „Oh, ez aztán jót tesz nekem!
Bátorság testvérem, sújts kétszer ilyen erősen, ha bírsz!”18
Nem a sebezhetetlenség volt a jansenisták roham közben mutatott egyetlen képessége.
Néhányuk tisztánlátóvá vált, és képesek voltak „meglátni rejtett dolgokat”. Mások olvasni
tudtak, még akkor is, amikor a szemük csukva volt és szorosan be is tekerték, és jelentettek
104 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
példákat lebegésre. Az egyik lebegő, egy Bescherand nevű atya Montpellierből, „oly erővel
emelkedett el a földtől” görcsei során, hogy a vizsgálatára kirendelt megfigyelőknek minden
erőfeszítés ellenére sem sikerült őt a földön tartani.19
Ugyan ma már csaknem teljesen feledésbe merültek a jansenista csodák, az akkori
értelmiség egyáltalán nem hagyta őket figyelmen kívül. Pascal matematikus és filozófus
unokahúgának egy súlyos fekély tűnt el a szeméből csupán órák alatt egy jansenista
által véghezvitt csodának köszönhetően. Amikor XV. Lajos Király sikertelenül úgy próbálta
megállítani a görcsösöket, hogy bezáratta a Saint-Médard temetőt, Voltaire azzal
viccelődött, hogy „A király parancsa megtiltotta Istennek, hogy több csodát tegyen ott.”
A Philosophical Essays-ben David Hume skót filozófus ezt írta: „Bizonyára soha nem volt
annyi egy embernek tulajdonított csoda, mint amennyit mostanában Paris atya sírjának tulajdonítanak
Franciaországban. Sok csoda azonnal, helyben bizonyítást nyert megkérdőjelezhetetlen
hitelességű és hírnevű bírók előtt, egy tanult korban, a világ mostani legkiválóbb
színterén.”
Hogyan magyarázzuk a görcsösök csodáit? Ugyan Bohm hajlandó figyelembe venni
a pszichokinézist és más, természetfelettinek nevezett jelenségeket, nem szeret sajátságos
jelenségekről, például a jansenisták rendkívüli képességeiről spekulálni. De megint,
hogyha komolyan vesszük a sok szemtanú vallomását, hacsak nem vagyunk hajlandóak
elismerni, hogy Isten jobban kegyeibe fogadta a jansenista katolikusokat a római katolikusokkal
szemben, a pszichokinézis tűnik a lehetséges válasznak. Azt, hogy valamilyen
okkult működés van, több dolog is alátámasztja: más okkult képességek is megjelentek
a görcsök során, például a tisztánlátás. Ráadásul már vizsgáltunk eseteket, ahol az erős hit
és hisztéria képes volt megmozgatni az elme mélyebb erőit, és itt ezek is nagymértékben
jelen voltak. Sőt, ahelyett, hogy csak egy ember hozta volna őket létre, a pszichokinetikus
hatásokat létrehozhatta a jelenlévők egyesült szenvedélye és hite, ez pedig megmagyarázná
a megnyilvánulások erőteljességét. Nem új ez az ölet. Az 1920-as években William McDoguall,
neves harvadi pszichológus szintén felvetette, hogy a vallási csodákat a nagyszámú
hívők együttesének úgynevezett természetfeletti ereje okozza.
A pszichokinézis sokat megmagyarázna a görcsösök látszólagos sebezhetetlenségéből.
Jeanne Maulet esetében felvetődik, talán tudatalatt pszichokinézises képességeket használt,
hogy kivédje a kalapácsütések erejét. Hogyha a görcsösök pszichokinetikus képességekkel
átvették a hatalmat a láncok, husángok és kések felett, arra kényszerítve őket, hogy mindig
pontosan a behatolási pont előtt álljanak meg, ez megmagyarázná miért nem hagytak ezek az
eszközök nyomokat vagy horzsolásokat. Hasonlóképp, amikor próbálták megfojtani a jansenistákat,
talán a kezeket a pszichokinézis tartotta a helyükön, s bár azt hitték, hogy a húst
szorongatják, valójában csak a semmit markolászták.
A kozmikus mozgóképvetítő átprogramozása
Azonban még a pszichokinézis sem magyarázza meg a görcsösök sebezhetetlenségének
minden aspektusát. Figyelembe kell venni a tehetetlenség problémáját – vagyis, hogy
a mozgásban lévő dolgok hajlamosak arra, hogy mozgásban maradjanak. Amikor lezuhan
egy 25 kilós kő, vagy egy gerenda, figyelemre méltó mozgásenergiát hordoz, és ha
Egy marék csoda 105
azonnali megállásra kényszerítjük, valahova mennie kell az energiának. Például, hogyha
egy 15 kilós kalapáccsal megütünk egy lovagi páncélba öltözött embert, a páncél fémje
ugyan elháríthatja a csapást, a benne lévő ember azonban mindenképp igencsak érezni fogja
a megrázkódtatást. Jeanne Maulet esetében úgy tűnik, hogy az energia valahogyan áthaladt
a testén, és a mögötte lévő fal fogta fel, ahogyan Montgeron megjegyezte, a falat „megrázta
az erőlködés.” De annak a nőnek az esetében már nem ilyen tiszta a helyzet, akit ívbe feszítettek,
majd rá ejtettek egy 25 kilós követ a hasára. Az ember tűnődik, hogy miért nem
lapította a földhöz, vagy miért nem estek hanyatt a görcsösök, amikor egy gerendát vágtak
hozzájuk? Hová tűnt az eltérített energia?
Ismételten, a valóság holografikus nézete kínál egy lehetséges választ. Azt már láthattuk,
hogy Bohm szerint a tudatosság és az anyag ugyanazon alapvető valami különböző
aspektusai, s e valami gyökerei a burkolt rendezettségben vannak. Egyes kutatók úgy hiszik,
hogy ez azt jelenti, hogy a tudatosság sokkal többre képes, minthogy néhány pszichokinetikus
változást hozzon létre az anyagi világban. Például Grof úgy hiszi, hogy ha a burkolt és
a kifejezett rendezettségek pontosan leírják a valóságot, akkor „elképzelhető, hogy a tudatosság
bizonyos szokatlan állapotai közvetetten előidézhetik a burkolt rendezettség közvetlen
megtapasztalását, vagy az abba való beavatkozást. Ezáltal lehetséges lenne megváltoztatni
jelenségeket az érzékelhető világban, nemző anyaméhük befolyásolásával.”20 Másképp fogalmazva:
azon felül, hogy pszichokinetikusan mozgat dolgokat, az elme még arra is képes
lehet, hogy lenyúljon, és átprogramozza a dolgokat létrehozó kozmikus mozgóképvetítőt.
Tehát nem csak át lehetne lépni a természet általánosan elfogadott törvényeit, például
a tehetetlenséget, de az elme még a pszichokinézisnél is sokkal drámaibb módon képes megváltoztatni
és átformálni az anyagi világot.
Ennek, vagy valamilyen más elméletnek az igazát bizonyítja a történelem során különféle
emberek által bizonyított képesség: a tűzzel szembeni sérthetetlenség. Thurston
The Physical Phenomena of Mysticism című könyvében számos példát ad e képességgel
megáldott szentekről. Az egyik leghíresebb paulai Szent Ferenc, aki nemcsak sérülés
nélkül tudott izzó parazsat a kezében tartani, de a szentté avatási meghallgatásán nyolc
szemtanú tanúsította, hogy látták átsétálni egy kohó dübörgő lángjai közt, hogy megjavítsa
a kohó megsérült falát.
Ez a beszámoló Shadrach, Meshach és Abednego történetét idézi fel az Ótestamentumból.
Miután elfoglalta Jeruzsálemet, Nabukodonozor király mindenkit utasított, hogy
egy róla készült szobrot bálványozzon. Shadrach, Meshach és Abednego ezt megtagadta,
erre Nabukodonozor elrendelte, hogy egy olyan „mértéktelenül forró” kohóba dobják
őket, ahol a lángok még azokat is felégették, akik bedobták őket. Azonban hitük miatt
sértetlenül túlélték, és úgy jöttek ki a tűzből, hogy egy hajuk szála sem görbült, a ruhájukon
sem volt sehol semmi égésnyom, még a tűz szaga sem volt rajtuk. Úgy tűnik, hogy
a hit visszautasításából, amit például XV. Lajos király próbált a jansenistákra kényszeríteni,
nem egyszer születtek csodák.
Ugyan Hawaii kahunái nem sétálnak kohókban, vannak jelentések, hogy sérülés nélkül
sétáltak át láván. Brigram mesélte, hogy találkozott három kahunával, aki megígérte,
hogy bemutatják ezt a teljesítményt. Követte őket egy hosszú túrán egy lávaömlésig, közel
a kitörő Kilauea-hoz. Egy kb. 45 méter széles láva folyamot választottak, aminek teteje megszilárdult
annyira, hogy megtartsa a súlyukat, de olyan forró volt, hogy fehéren izzó foltok
106 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
borították a felszínét. Ahogy Brigham nézte, a kahunák levették szandáljukat és belekezdtek
a védelmükhöz szükséges hosszú imába, miközben felléptek az épphogy megszilárdult olvadt
kőre.
Ahogy később kiderült, a kahunák korábban említették Brigham-nek, hogy őt is fel
tudják ruházni tűzállóságukkal, és akkor bátran bele is egyezett. De ahogy szembekerült
a láva perzselő melegével, igencsak inába szállt a bátorsága. Meggondolta magát. „A dolgok
végeredménye az volt, hogy mereven ültem és nem voltam hajlandó levenni a bakancsomat.”
– írta Brigham az eseményről szóló beszámolójában. Miután befejezték az istenek segítségül
hívását, a legidősebb kahuna nekiiramodott és sérülés nélkül a 45 méter végére ért.
Lenyűgözve, ám még mindig kőkeményen meggyőződve, hogy nem megy sehova Brigham
felállt, hogy lássa a következő kahunát, amikor is egy kapott lökés arra kényszerítette, hogy
fusson, ha nem akart arccal a fehéren izzó kőre esni.
És Brigham aztán futott. Amikor átért a másik oldalra rádöbbent, hogy az egyik csizmája
leégett róla, és hogy ég a zoknija. De csodálatos módon a lábfejei sértetlenek voltak.
A kahunák sem szenvedtek semmilyen sérülést és Brigham megrázkódtatását látván, fetrengtek
a kacagástól. „Én is nevettem,” írta Brigham. „Életemben nem voltam annyira megkönnyebbülve,
mint akkor, hogy tudtam, biztonságban vagyok. Nem sok mindent tudok
még mondani erről a tapasztalatról. Erős meleget éreztem az arcomon és testemen, de szinte
semmi hőt nem éreztem a lábfejeimben.”21
Alkalomadtán a görcsösök is teljes sérthetetlenséget mutattak a tűzzel kapcsolatban.
A „szalamander emberek” – ahol a szalamander kifejezés egy középkori mitológiai hüllőre
utalt, amiről úgy hitték, hogy tűzben élt – közül a két leghíresebb Marie Sonnet és Gabrielle
Moler. Egy alkalommal, számos tanú jelenlétében, beleértve Montegron-t is, Sonnet
végignyúlt két széken egy lángoló tűz felett, majd fél óráig ott maradt. Sem ő, sem ruhája
nem mutatott semmilyen káros hatást. Egy másik alkalommal úgy ült, hogy a lábfejei egy
izzó parázzsal teli vasüstben voltak. Brighamhez hasonlóan, cipői és harisnyái leégtek, de
a lábfejei sértetlenek maradtak.22
Gabrielle Moler hőstettei még meghökkentőbbek. Azon felül, hogy érzéketlen volt
a kardszúrásokra, és egy lapáttal rámért csapásokra, be tudta dugni a fejét egy kandalló
dübörgő tűzterébe, és ott is tudta tartani, anélkül, hogy megsérült volna. A szemtanúk
elmondása szerint utána a ruhája olyan forró volt, hogy alig lehetett hozzáérni, azonban
a haján, szempilláin és szemöldökein semmilyen elváltozás nem látszott.23 Gabrielle kétségkívül
nagyon szórakoztató lehetett a partikon.
Valójában nem a jansenisták voltak Franciaországban az első görcsös megmozdulás.
A kései 1600-as években, amikor XIV. Lajos Király folyamatosan próbálta megtisztítani
az országot a protestáns hugenottáktól, volt egy kis hugenotta csoport a Cévennes völgyben,
Camisard-okként ismerhejük őket. Egy Rómába küldött hivatalos jelentés szerint, egy
Abbé du Chayla nevű perjel arról panaszkodik, hogy bármit is csinál, nem tud kárt tenni
a Camisard-okban. Amikor elrendelte, hogy lőjék le őket, a muskéták golyóit összelapulva
megtalálták a ruhájuk és a bőrük között. Nem esett bántódásuk, amikor izzó parázsra zárta
kezüket, és akkor sem, amikor tetőtől talpig olajba áztatott vászonba tekerte, majd meg�-
gyújtotta őket – nem égtek el.24
Amennyiben ez még nem lett volna elég, Claris, a Cammisard-ok vezetője elrendelte,
hogy építsenek egy halottégető máglyát, aztán felmászott a tetejére, hogy onnan intézzen
Egy marék csoda 107
egy elragadtatott beszédet híveinek. Hatszáz szemtanú jelenlétében elrendelte, hogy gyújtsák
meg a máglyát és tovább szónokolt, miközben a lángok a feje fölé csaptak. Miután
teljesen leégett a máglya, Claris lekecmergett, sértetlenül, a tűznek semmilyen nyoma nem
volt a haján vagy ruháján. A Camisard-ok ellen küldött csapatok vezetője, Jean Cavalier
ezredes később Angliába vonult száműzetésbe, és 1707-ben írt egy könyvet a témáról A Cry
from the Desert Egy kiáltás a sivatagból) címmel.25 Abbé du Chayla-t végül a Camisard-ok
meggyilkolták egy bosszú hadjáratban. Ellentétben velük, ő nem rendelkezett semmilyen
különleges sérthetetlenséggel.26
Szó szerint több száz hiteles beszámoló létezik a tűzállóságról. Azt jelentették, hogy amikor
a Lourdes-i Bernadette eksztázisban volt, érzéketlenné vált a tűzre. Szemtanúk szerint
egy transz alkalmával a keze olyan közel esett egy gyertyához, hogy a lángok körbe nyalták
ujjait. Az egyik jelenlévő személy Lourdes községi orvosa, dr. Dozous gyors észjárású lévén,
elkezdte mérni az időt, és feljegyezte, hogy teljes tíz perc eltelt, mire kijött a transzból, és
elmozdította a kezét. Később azt írta: „Saját szememmel láttam. De esküszöm, hogyha bárki
próbált volna meggyőzni arról, hogy ilyen történt, kinevettem vonna.”27
1871. szeptember 7-én a New York Herald megjelentette, hogy Natban Coker, egy
Easton, Maryland-ben élő idősebb néger kovács vörösen izzó vasat tudott a kezébe venni
anélkül, hogy megsérült volna. Egy több orvosból álló bizottság jelenlétében fehérizzásig
hevített egy lapátot, és addig nyomta saját lába talpaihoz, amíg ki nem hűlt. Meg is nyalta
a vörösen izzó lapát szélét. Olvasztott ólmot is öntött a szájába, és addig forgatta az ínyén és
a fogai közt, amíg meg nem keményedett. Minden egyes ilyen tett után az orvosok megvizsgálták,
és sérülésnek semmilyen nyomát nem találták.28
A Tennessee hegyekben egy vadászkirándulás alkalmával a New York-i orvos K.R. Wissen
találkozott egy hasonlóan érzéketlen tizenkét éves fiúval, aki minden gond nélkül tartotta
kézében a kemencéből kivett vörösen izzó vasakat. A fiú elmondta Wissen-nek, hogy
képességét véletlenül fedezte fel, amikor felvett a földről egy leesett vörösen izzó patkót
a nagybátyja kovácsműhelyében.29 A lángoló parazsakkal teli gödör, amin Mohotty átsétált
a Grosvenor-ok szeme láttára 1328 Fahrenheit fokos volt a National Geographic hőmérői
szerint. Az Illinoisi Egyetemen dolgozó Dr. Leonard Feinberg elmondása szerint látott egy
másik ceyloni tűzjáró szertartást, ahol a helybéliek vörösen izzó vas lábosokat cipeltek a fejükön
anélkül, hogy megsérültek volna. A Psychiatric Quaterly-ben megjelent cikkben Bertold
Schwarz pszichológus leír egy esetet, amikor tanúja volt, hogy az Appalache-i Pentercostalok
acetilén lángba tették a kezüket sérülés nélkül.30 És így tovább, és így tovább.
A fizika törvényei, mint lehetséges és tényleges
szokások és valóságok
Amennyire nehéz elképzelni, hogy hová tűnik az eltérített energia a pszichokinézis néhány
vizsgált esetében, olyannyira nehéz elképzelni, hogy hova megy egy vörösen izzó lábos energiája,
amikor teljesen ráfekszik egy ceyloni bennszülött hajára és húsára.
Azonban hogy ha a tudatosság közvetlenül össze tud kapcsolódni a burkolt rendezettséggel,
sokkal könnyebben kezelhetővé válik a probléma. Ismét, ahelyett hogy valamilyen
ismeretlen, a valóság szerkezetén belül működő fizikai törvény lenne az ok (például vala108
HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
milyen ismeretlen szigetelő erőtér), ez egy még alapvetőbb szintű tevékenység eredménye
lenne, ami magában foglalja mind a fizikai világmindenséget, mind a fizikai törvényeket
mindenekelőtt létrehozó folyamatokat.
Másképp nézve, a tudatosság azon képessége, hogy egy valóságból egy teljesen másikba
váltson, azt sugallja, hogy az általában áthághatatlan a tűz megégeti az emberi húst
szabály csak az egyik program a kozmikus számítógépben, de annyiszor ismételtük ezt
a programot, hogy ez a szokás természetessé vált. Ahogy már megvizsgáltuk, a holografikus
elgondolás szerint az anyag is csak egy szokás, és folyamatosan megújul a burkoltból,
ahogyan egy forrás is megújul a neki formát adó víz folyásától. Peat humorosan úgy
utal e folyamat ismétlésre, mint a Világmindenség idegbetegségére (neurózisára). „Amikor
idegbeteg vagy, hajlamos lehetsz ugyanazokat a mintákat ismételni az életedben, vagy
ugyanazt a cselekedetet végezni, mintha felépült volna egy emléksablon, egy barázda, és
a dolog ott megakadna.” – mondja. „Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az összes dolog,
mint az asztalok és a székek is ilyenek. Ezek egy fajta anyagi neurózis, egy ismételgetés.
De zajlik valami finomabb, egy folyamatos kinyilvánulás és beburkolódzás. Egy bizonyos
értelemben a székek és az asztalok csak szokások ebben az áramlásban, de az áramlás
a valóság, még ha mi hajlamosak is vagyunk csak a megszokottat észrevenni.”31
Valóban, tekintve, hogy a Világmindenség és a fizika uralkodó törvényei is csak ezen
áramlás termékei, akkor azokra is szokásként kell tekintenünk. Nyilvánvaló, hogy e szokások
mélyen beették magukat a holomozgásba, de az olyan rendkívüli képességek, mint
a tűzállóság, azt mutatják, hogy látszólagos állandóságuk ellenére, legalább néhány, a valóságunkat
uraló szabályt fel lehet függeszteni. Ez azt jelenti, hogy a fizika törvényei nincsenek
kőbe vésve, hanem inkább olyanok, mint Shainberg örvényei. Hatalmas tehetetlenségű örvények,
amik pont úgy belerögzültek a holomozgásba, mint amennyire megszokásaink és
mélyen hitt meggyőződéseink belerögzültek a gondolatainkba.
Grof felvetése, miszerint megváltozott tudatállapotok szükségesek lehetnek ahhoz, hogy
ilyen szintű változást okozzunk a burkoltban, szintén igazolódni látszik azzal, hogy a tűzállósághoz
nagyon gyakran kapcsolódik felkorbácsolt hit, vagy vallási hév. Folyatódik az előző
fejezetben kialakuló minta, az üzenete pedig egyre tisztább – minél mélyebbek és érzelmileg
töltöttek hiteink, annál nagyobb változást tudunk létrehozni a testünkben, és magában
a valóságban.
E ponton felmerül a kérdés: ha a tudatosság ilyen rendkívüli változtatásokra képes különleges
körülmények közt, milyen szerepet játszik a mindennapi valóságunk megteremtésében?
A vélemények nagyon különbözőek. Magánbeszélgetéseiben Bohm beismeri, hogy
a Világmindenség pusztán „gondolat”, és a valóság csak a gondolatainkban létezik32, de
megint csak visszakozik a csodás eseményekről való spekulációtól. Pribram hasonlóan tartózkodik
attól, hogy nyilatkozzék a konkrét eseményekről, de hiszi, hogy számos lehetséges
valóság létezik, és a tudatosságnak van bizonyos mozgástere, hogy kiválassza, melyik
testesüljön meg. „Én már nem lepődök meg semmin,” – mondja – „de számos világ van
odakinn, amit nem értünk.”33
Miután több évig első kézből tapasztalta meg a csodákat, Watson merészebb. „Nincs
kétségem afelől, hogy a valóság túlnyomórészt képzeletünk szüleménye. Nem részecskefizikusként
beszélek, és még nem is valaki olyanként, aki tudná, hogy mi zajlik e tudományág
élén, de úgy gondolom, hogy megvan a képességünk, hogy igen alapvető módon megválEgy
marék csoda 109
toztassuk a minket körülvevő világot” (Watson, aki egykor igen lelkes volt a holografikus
elgondolással kapcsolatban, már nincs meggyőződve afelől, hogy a fizikában ma bármilyen
elmélet képes lenne kielégítő módon megmagyarázni az elme rendkívüli képességeit).34
Az Irvinei University of California pszichiátria és filozófia professzora, Gorden Globus
egy másik, ám hasonló nézetet ismertet. Gordon úgy gondolja, hogy a holografikus elmélet
felvetése helyes, hogy az elme építi fel a valóságot a burkolt nyersanyagából. Azonban nagy
befolyással voltak rá Carlos Castaneda mára híressé vált másvilági megtapasztalásai a yaqui indián
sámánnal, Don Juan-nal. Pribrammal teljesen ellentétesen úgy hiszi, hogy azok a szinte
kimeríthetetlen sokaságú „különböző valóságok”, amiket Castaneda megtapasztalt Don Juan
vezetésével – és valójában a mindennapi álmaink során hasonlóan megtapasztalt mindenféle
valóságok – azt mutatják, hogy végtelen számú valóság létezik a burkoltban. Mi több, mivel
a mindennapi valóságunk felépítésére agyunk ugyanazokat a holografikus folyamatokat használja,
mint amiket álmaink, és a Castaneda féle megváltoztatott tudatállapotaink felépítésére
használ, ő úgy hiszi, hogy mindhárom valóságfajta alapjában véve ugyanolyan.35
Teremt a tudatosság atomi méret alatti részecskéket,
vagy nem, ez itt a kérdés
A vélemények különbözősége is azt mutatja, hogy a holografikus elmélet még mindig egy
most születőfélben lévő elképzelés, hasonlóan egy frissen kialakult szigetre a Csendes-óceánon,
ahol a vulkáni tevékenység miatt még nincsenek jól elkülönült partok. Ugyan néhányan
kritizálásra használhatják ezt az egyet nem értést, emlékezzünk arra, hogy Darwin
evolúció elmélete, bizonyára a tudomány által valaha létrehozott egyik leghatalmasabb és
legsikeresebb elgondolás, még mindig nagyon is a változás állapotában van, és az evolúcióval
foglalkozó elméleti szakemberek még mindig vitatják kiterjedését, értelmezését, szabályzó
mechanizmusait és leágazásait.
A vélemények különbözősége arra is rámutat, hogy milyen összetett rejtélyek is a csodák.
Jahn és Dunne ajánlanak még egy elgondolást a tudatosság szerepéről a mindennapi
valóságunk létrehozásában, és bár eltér Bohm egyik alapvető előtételétől, megérdemli figyelmünket,
mivel fényt deríthet a csodákat létrehozó folyamatokra.
Bohm-mal ellentétben Jahn és Dunne úgy hiszik, hogy az atomi méret alatti részecskék
nem rendelkeznek világos valósággal, amíg a tudatosság be nem lép a képbe. „Úgy gondolom,
hogy a magas energiájú fizikában már régen elhagytuk azt a szintet, ahol egy passzív Világmindenséget
tanulmányozunk” – állítja Jahn. „Úgy vélem, beléptünk abba a birodalomba,
ahol olyan alapvető szinten történik a tudatosság kölcsönhatása környezetére, hogy a szó
bármilyen ésszerű jelentése szerint ténylegesen mi hozzuk létre a valóságot.”36
Ahogy már említettük, ezt a nézetet támogatja a legtöbb fizikus. Azonban Jahn és
Dunne állásfoglalása még egy fontos szempontból különbözik a hivatalos tudománytól.
A legtöbb fizikus visszautasítaná az ötletet, miszerint a tudatosság és az atomi méret alatti
világ kölcsönhatása megmagyarázná a pszichokinézist, vagy akár a csodákat. Valójában
a legtöbb fizikus nem csak hogy figyelmen kívül hagyja azokat a feltételes következteté110
HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
seket, amiket egy ilyen kölcsönhatás magában hordozna, de úgy viselkedik, mintha nem
létezne. „A legtöbb fizikus kialakít egy bizonyos szempontból skizofrén nézetet,” – állítja
a Syracuse Egyetem kvantum fizikusa, Fritz Rohrlich. „Egyrészről elfogadják a kvantumelmélet
általánosan elfogadott értelmezését. Másrészről viszont kitartanak a kvantumrendszerek
létezése mellett, még akkor is, amikor ezeket nem figyeli meg senki.”37
Ez a bizarr „nem vagyok hajlandó belegondolni, pedig tudom, hogy igaz” hozzáállás
sok fizikust meggátol abban, hogy figyelembe vegye a kvantumfizika legmegdöbbentőbb
felfedezéseinek filozófiai következményeit. Ahogy a Cornell Egyetem fizikusa, N. David
Mermin rámutat, a fizikusok három kategóriába esnek: egy parányi kisebbség zavartatja
magát a filozófiai következményektől, a másodiknak alaposan kidolgozott okai vannak rá,
hogy miért nem zavartatja magát, de magyarázatukban általában „teljesen kihagyják a lényeget”,
és van egy harmadik csoport, akinek nincsenek alaposan kidolgozott okai, de nem
is hajlandó megmondani, hogy miért nem zavartatja magát. „Az ő álláspontjuk vitathatatlan”
– mondja Mermin.38
Jahn és Dunne nem ennyire félősek. Szerintük a részecskék felfedezése helyett, a tudósok
megteremtik a részecskéket. Bizonyítékul felidéznek egy anomalonnak hívott nemrégiben
felfedezett részecskét. Tulajdonságai laboratóriumról laboratóriumra változnak. Képzeld el,
hogy egy olyan kocsid van, aminek más a színe és felszereltsége, attól függően, hogy ki vezeti!
Ez nagyon különös, és úgy tűnik, azt sugallja, hogy egy anomalon valósága attól függ,
hogy ki teremti meg/fedezi fel.39
Hasonló bizonyítékot találhatunk egy másik atomi méret alatti részecskében. Az 1930-
as években Pauli felvetette egy neutrino-nak nevezett, tömeg nélküli részecske létezését, hogy
megoldjon egy radioaktivitással kapcsolatos problémát. A neutrínó évekig csak egy ötlet
volt, de 1957-ben fizikusok bizonyítékot találtak létezésére. Utána viszont a fizikusok rájöttek,
hogy ha a neutrínó mégis rendelkezne valamennyi tömeggel, az megoldana olyan
kérdéseket, amik sokkal súlyosabbak voltak annál, mint amivel Pauli szembekerült, és lám,
1980-ban elkezdett gyűlni a bizonyíték, hogy a neutrínó rendelkezik egy kevés, de mérhető
tömeggel! És ez még nem minden. Ahogy kiderült, csak a Szovjetunióban lévő laborok
fedeztek fel tömeggel rendelkező neutrínókat. Ez így maradt az 1980-as évek jórészében,
és ugyan mára más laborok is megismételték a Szovjet kísérleteket azonos eredménnyel, ez
a helyzet még mindig megoldatlan.40
Lehetséges lenne, hogy a neutrínók által mutatott különböző tulajdonságok, legalább
részben az őket kutató fizikusok változó elvárásainak és kulturális beállítottságainak köszönhető?
Ha ez igaz, a dolgok ezen állása felvet egy igen érdekes és megkerülhetetlen kérdést.
Amennyiben a fizikusok nem felfedezik, hanem megteremtik az atomi méret alatti
világot, miért van bizonyos részecskéknek, például az elektronnak látszólag stabil valósága
attól függetlenül, hogy ki figyeli meg őket? Más szavakkal, miért fedezi fel ugyanazokat
a tulajdonságokat egy zöldfülű fizikus, akinek semmi tudása nincs az elektronokról, mint
amiket egy tapasztalt fizikus?
Az egyik lehetséges válasz, hogy a világról alkotott érzékelésünk nem csak az öt érzékszervünktől
érkező információn alapszik. Akármilyen szokatlannak is hangozhat, felettébb
helyénvaló lehet egy ilyen elképzelés. Mielőtt elmagyaráznám, szeretnék elmesélni
egy 1970-es években átélt eseményt. Apám felbérelt egy hivatásos hipnotizőrt, hogy
a házában egy estély baráti társaságát szórakoztassa, és engem is meghívott, hogy vegyek
Egy marék csoda 111
részt az eseményen. Miután gyorsan ellenőrizte a jelenlévők hipnotikus fogékonyságát,
a hipnotizőr Tomot, apám egyik barátját választotta alanynak. Tom első alkalommal találkozott
a hipnotizőrrel.
Tom nagyon jó alanynak bizonyult, s a hipnotizőr másodperceken belül mély transzba
ejtette. Ezek után a színpadi hipnotizőrök szokásos trükkjei következtek. Meggyőzte Tomot,
hogy egy zsiráf van a szobában, Tom pedig szájtátva bámulta. Egy krumplit nyomott
Tom kezébe azzal, hogy alma, Tom pedig jóízűen elropogtatta. Az est fénypontjaként azt
mondta Tomnak, hogy amikor kijön a transzból, kamasz lánya Laura, teljesen érzékelhetetlen
lesz számára. Miután Laurát közvetlenül az elé a szék elé állította, ahol Tom ült,
a hipnotizőr felébresztette Tomot, és megkérdezte, hol a lánya.
Tom körbenézett a szobán és úgy tűnt, tekintete egyenesen áthatol kuncogó lányán.
Azt válaszolta, hogy „nem tudom”. A hipnotizőr megkérdezte, hogy biztos-e ebben, és
Laura egyre erősödő kuncogásai ellenére ismét nemleges választ adott. Ezután a hipnotizőr
Laura háta mögé ment, így részben kiesett Tom látóteréből, és előhúzott egy tárgyat
a zsebéből. Óvatosan, tenyerébe rejtve tartotta a tárgyat, hogy a szobában jelenlévők közül
senki sem tudhatta mi az, és Laura hátának nyomta. Felkérte Tomot, hogy azonosítsa be
a tárgyat. Tom előre hajolt, minthogyha egyenesen átnézett volna Laura hasán, majd azt
mondta, ez egy óra. A hipnotizőr bólintott és megkérdezte Tomot, hogy fel tudja-e olvasni
a vésést az órában. Tom kancsalított, mintha nehezére lett volna elolvasni az írást, majd felolvasta
az óra tulajdonosának nevét (ami történetesen számunkra teljesen ismeretlen volt),
és az üzenetet. A hipnotizőr ezután kezét felemelve megmutatta, hogy valóban egy óráról
van szó, és körbe adta, hogy ellenőrizhessék, jól olvasta-e fel az írást Tom.
Amikor utána beszélgettem Tommal, azt mondta, hogy teljesen láthatatlan volt számára
a lánya. Ő csak annyit látott, hogy ott állt a hipnotizőr és a tenyerében tart egy órát. Hogy
ha a hipnotizőr úgy engedte volna el, hogy nem mondja el, mi folyik, soha nem tudja meg,
hogy nem az általánosan elfogadott valóságot érzékelte.
Nyilvánvaló, hogy Tom információit az óráról nem az öt érzékszervétől kapta. Akkor
honnan? Az egyik magyarázat, hogy telepatikus úton, valaki más elméjéből, ez esetben
a hipnotizőréből. Több kutató jelentette, hogy előfordult a hipnotizált személyekkel, hogy
„megcsapolják” valaki más érzékeit. Sir William Barret egy kislánnyal végzett kísérlet sorozatban
talált bizonyítékot e jelenségre. Miután meghipnotizálta a lányt, azt mondta neki,
ízlelni fog mindent, amit ő ízlel. „A lány háta mögé álltam, akinek szemeit korábban biztonsággal
lefedtem, egy csipet sót tettem a számba; a lány azonnal köpködni kezdett és
felkiáltott, hogy ’minek teszel sót a számba?’ Utána próbálkoztam cukorral, erre azt mondta,
hogy ’ez már jobb.’ Megkérdeztem milyen volt, azt mondta, hogy „édes.” Aztán próbáltam
mustárt, borsot, gyömbért és a többit, mindegyiket megnevezte a lány, és látszólag ugyanúgy
ízlelt mindent, amit a számba tettem, mintha a saját szájában lett volna.
A szovjet fiziológus Leonid Vasiliev Experiments in Distant Influence című könyvében
elmond egy hasonló, 1950-ben végzett eseményt egy német tanulmányból. Abban a tanulmányban
a hipnotizált alany nem csak ízlelte, amit a hipnotizőr ízlelt, de pislogott, amikor
fény világított a hipnotizőr szemébe, tüsszentett, amikor a hipnotizőr ammóniába szagolt,
hallotta a hipnotizőr füléhez nyomott óra ketyegését, és fájdalmat érzett, amikor a hipnotizőr
egy tűvel megszúrta magát – mindezt úgy, hogy különösen ügyeltek arra, ne tudja az
információt hagyományos érzékszervein keresztül megszerezni.42
112 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
Nem korlátozódik a hipnotizált állapotra a képességünk, hogy megcsapoljuk mások
érzékelését. Egy mára híressé vált kísérletsorozatban a kaliforniai Stanford Kutató Intézet
fizikusai Harold Puthoff és Russel Targ azt fedezték fel, hogy majdhogynem minden
vizsgált személy képes volt arra, amit ők „távolbalátásnak” neveznek, vagyis hogy pontosan
leírják, amit egy távoli kísérleti alany lát. Azt tapasztalták, hogy egymás után jöttek
az egyének, és képesek voltak a távolbalátásra egyszerűen csak azzal, hogy lenyugodtak
(relaxáltak), majd leírták az elméjükben felmerült képeket.43 Világszerte több tucat
laboratórium ismételte meg Puthoff és Targ eredményeit, ezáltal valószínűsíthető, hogy
a távolbalátás egy mindannyiunkban meglévő szunnyadó képesség.
A Princeton Anomalies Research Lab szintén hitelesítette Puthoff és Targ felfedezéseit. Az
egyik tanulmányban maga Jahn volt a vevő és próbálta érzékelni, hogy mit figyel meg egy párizsi
kollégája, pedig maga Jahn sosem volt Párizsban. Nem csak egy nyüzsgő utcát látott, hanem
elméjében feljött egy lovagi páncél képe. Később kiderült, hogy az adó egy történelmi katonai
alakokkal díszített kormányzati épület előtt állt, és egyikük egy páncélozott lovag volt.44
Úgy tűnik, hogy mélyen mégegyféleképpen összekapcsolódunk, ami végül is nem meglepő
egy holografikus Világmindenségben. Mi több, ezek az összekapcsolódottságok megnyilvánulnak
akkor is, hogy ha tudatosan nem is tudunk róluk. Kutatások kimutatták, hogy
amikor egy személy egy szobában kap egy elektrosokkot, akkor ez látszódni fog a másik
szobában ülő személy poligráf jelzésein.45 Ha egy fényt világítunk az egyik tesztalany szemébe,
akkor ez meg fog jelenni az elszigetelt szobában lévő másik tesztalany EEG jelein46, és
még az ujjában lévő vér mennyisége is változik egy tesztalanynak (ahogy azt egy az autonóm
idegrendszer jelzéseinek kimutatására szolgáló műszerrel, egy plethysmographfal mérhetjük),
amikor egy másik szobában lévő „küldő” egy olyan nevet olvas fel a listáról, akit ismer
a vevő, pedig a lista nevei a „küldő” számára ismeretlenek.47
Tekintve ezt a mély összekapcsolódottságot és a képességünket, hogy teljesen meggyőző
valóságokat építsünk fel kizárólag ezen összekapcsolódottság révén kapott információ
alapján, ahogy azt Tom esetében is láthattuk; mi történne, ha kettő vagy több hipnotizált
személy megpróbálná létrehozni ugyanazt a képzelt valóságot? Fondorlatos módon ezt
a kérdést megválaszolta a Kaliforniai Egyetem Davis Campus lélektan professzora, Charles
Tart által végzett kísérlet. Tart talált két végzős diákot, Anne-t és Billt, akik mély transzba
tudnak esni, és ők maguk is képzett hipnotizőrök voltak. Felkérte Anne-t, hogy hipnotizálja
Billt, majd miután ez megtörtént felkérte a hipnotizált Billt, hogy hipnotizálja meg Anne-t.
Tart érvelése az volt, hogy a hipnotizőr és alanya között mindig jelenlévő erős kapocs csak
tovább erősödik e szokatlan eljárásmódot alkalmazva.
Jól gondolta. Amikor kinyitották a szemüket ebben a kölcsönösen meghipnotizált állapotban,
minden szürkének tűnt. Azonban a szürkeség gyorsan élénk színeknek és ragyogó
fényeknek adta át helyét, és hamarosan egy földöntúlian gyönyörűséges tengerparton találták
magukat. A homok megannyi apró gyémántként csillogott, a tenger tele volt a szivárvány
összes színében pompázó hatalmas habzó buborékokkal, és úgy sziporkázott, mint
a pezsgő, a part vonalát pedig belső fényüktől lüktető, áttetsző kristály sziklák tarkították.
Ugyan Tart nem látta, amit Anne és Bill, de beszédükből gyorsan rájött, hogy ugyanazt
a hallucinált valóságot tapasztalják meg mindketten.
Természetesen ez azonnal nyilvánvaló volt Anne és Bill számára is, akik elindultak
felfedezni újonnan lelt világukat. Úszkáltak a tengerben, érezték a buborékok izgató ciEgy
marék csoda 113
rógatását, és tanulmányozták a fénylő kristály sziklákat. Tart számára sajnálatos módon
a beszédet is abbahagyták, vagy legalábbis Tart nézőpontjából úgy tűnt. Amikor hallgatásuk
felől érdeklődött, azt felelték, hogy közös álomvilágukban beszélgetnek, ez a jelenség pedig
Tart szerint, valamilyen szokatlan kommunikációs módot jelentett kettejük között.
Alkalomról alkalomra Anne és Bill folytatták különböző valóságok felépítését, és
mindegyik valós, elérhető volt az öt érzékszerv számára, és térben elhelyezkedő, csak
úgy, mint bármi, amit a hétköznapi éber állapotukban tapasztaltak. Tart elmagyarázta,
hogy az Anne és Bill meglátogatta világok valójában valóságosabbak voltak, mint a valóság
holdvilágszerűen sápadt változata, amivel legtöbbünknek be kell érnie. Ahogy mondja:
„miután már egy darabig beszélgettek egymással élményeikről, és rájöttek, hogy olyan
közösen átélt részleteket beszélnek meg, aminek semmilyen verbális nyoma nem volt
a hangfelvételeken, úgy érezték, hogy ténylegesen „benne” kellett lenniük a megtapasztalt
nem evilági színhelyekben.”48
Anne és Bill óceánvilága tökéletes példa a holografikus valóságra – egy összekapcsolódottságból
felépült három-dimenziós elmeszülemény. A tudatosság áramlása tartja fenn, és
végső soron olyan rugalmas, mint a gondolatfolyamat, amiből keletkezett. E rugalmasság
több tulajdonságában is megnyilvánult. Ugyan három-dimenziós volt, de tere sokkal rugalmasabb,
mint mindennapi valóságunké, néha annyira rugalmas, hogy Anne és Bill nem tudta
szavakkal leírni. Ami még furcsább, hogy ugyan nyilvánvalóan nagyon ügyesen alkottak
meg egy közös világot maguk körül, gyakran elfelejtették megalkotni saját testüket, és ekkor
pusztán lebegő fejként, vagy arcként léteztek. Ahogy Anne jelenti: amikor egy alkalommal
Bill arra kérte, hogy adja oda a kezét, „Valahogyan létre kellett hozzak egy kezet.”49
Hogyan végződött ez a kölcsönös hipnózis kísérlet? Szomorúan. A gondolat, hogy
e látványos látomások valahogyan valóságosak voltak, talán valóságosabbak, mint a mindennapi
valóság, annyira megijesztette Anne-t is és Billt is, hogy egyre jobban szorongtak
azzal kapcsolatban, amit műveltek. Végül abbahagyták felfedező útjaikat, és egyikőjük, Bill,
teljesen felhagyott a hipnózissal is.
Az Anne és Bill számára ugyanazt a közös valóság összeállítását lehetővé tévő érzékeken
túli összekapcsolódottságot tekinthetjük egy köztük fellépő mező effektusnak (hatásnak
– a ford.), egy „valóság-mezőnek”, hogyha szabad ilyet mondani. Elgondolkodtató,
mi történt volna, ha apám házában a hipnotizőr mindannyiunkat transzba ejtett volna?
A fenti bizonyítékok fényében minden okom megvan feltételezni, hogy ha elég erős lett
volna a kapcsolatunk, Laura mindannyiunk számára láthatatlanná vált volna. Mindannyian
megteremtettük volna az óra valóság-terét, felolvastuk volna a belevésett írást, és teljesen
meg lettünk volna győződve, hogy amit érzékelünk, az a valóság.
Amennyiben a tudatosság szerepet játszik az atomi méret alatti részecskék megteremtésében,
lehetséges lenne, hogy az atomi méret alatti világról alkotott megfigyeléseink is
valamiféle valóság-terek? Ha Jahn képes érzékelni egy lovagi páncélt egy párizsi barátja érzékszervein
keresztül, valóságtól elrugaszkodott-e a gondolat, hogy a fizikusok mindenhol
a világban tudatalatt összekapcsolódnak egymással, és Tart alanyaihoz hasonló kölcsönös
hipnózist használva megalkotják az elektron közösen elfogadott tulajdonságait? Ezt a lehetőséget
alátámasztja a hipnózis egy másik szokatlan tulajdonsága. A többi megváltozott
tudatállapottól eltérően a hipnózis nem hozható kapcsolatba semmilyen szokatlan EEG
mintával. Pszichológiailag szólva, a hipnózis mentális állapota leginkább a hétköznapi éber
114 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
állapotunkhoz hasonlít. Akkor ez most azt jelenti, hogy a hétköznapi éber állapotunk egyfajta
hipnózis, és mi mindannyian állandóan valóság-terekre kapcsolódunk?
A Nobel-díjas Josephson felvetette, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Globus-hoz hasonlóan
ő is komolyan veszi Castaneda munkáját, és megpróbálta kapcsolatba hozni
a kvantumfizikával. Az a felvetése, hogy az objektív valóságot az emberi faj kollektív emlékezete,
hite építi fel, míg a rendellenes események, például azok, amiket Castaneda megtapasztalt,
az egyéni akarat megtestesülései.50
Nem az emberi tudatosság lehet az egyetlen dolog, ami szerepet játszik a valóság-terek
megteremtésében. A távolba látási kísérletek bebizonyították, hogy emberek akkor is
képesek pontos leírást adni távoli helyekről, amikor nincs ott emberi megfigyelő.51 Hasonlóképp,
kísérleti alanyok képesek pontosan beazonosítani egy zárt doboz tartalmát, annak
ellenére, hogy a dobozt zárt dobozok csoportjából véletlenszerűen választották ki, ezért
a tartalma teljesen ismeretlen.52 Ez azt jelenti, hogy többre vagyunk képesek, mint pusztán
mások érzékeit megcsapolni. Magát a valóságot is meg tudjuk csapolni, hogy információhoz
jussunk. Elsőre bizarrnak tűnhet, de nem olyan furcsa, ha eszünkbe jut, hogy egy holografikus
Világmindenségben a tudatosság átjár minden anyagot, a szándék pedig tevékenyen
jelen van mind a mentális, mind a fizikai világban.
Bohm úgy gondolja, hogy a mindenütt jelenlévő szándék megmagyarázhatja a telepátiát
és a távolbalátást is. Lehetségesnek véli, hogy a kettő valójában a pszichokinézis különböző
formája. Ahogyan a pszichokinézisre tekinthetünk az elme által a tárgynak átadott szándékok
rezonanciájaként, a telepátiára is tekinthetünk az elme által elmének átadott szándékok
rezonanciájaként – mondja Bohm. Hasonlóképpen, a távolbalátásra is lehet a tárgy által az
elmének átadott szándékok rezonanciájaként tekinteni. „Amikor sikerül megteremteni a
„szándékok” harmóniáját vagy rezonanciáját, a tevékenység mindkét irányban működik, így
egy távoli rendszer „szándékai” tudnak a nézőben működni, ezáltal létrehozni egyfajta fordított
pszichokinézist, ami lényegében képet ad az elmének arról a rendszerről” – állítja.53
Jahn és Dunne hasonló nézetet vallanak. Ugyan szerintük a valóság úgy jön létre, hogy
a tudatosság kölcsönhatásba lép környezetével, nagyon kötetlenek a tudatosság meghatározásában.
Az ő nézetük szerint bármi megfelelhet ennek, ami képes létrehozni, fogadni,
vagy felhasználni információt. Tehát az állatok, vírusok, DNS-ek, gépek (akár rendelkeznek
mesterséges intelligenciával, akár nem) és azok, amiket élettelen tárgyaknak hívunk, szintén
szerepet játszhatnak a valóság megteremtésében.54 Végül is, amennyiben elfogadjuk, hogy
a Tudat az Univerzum építőköve, minden Tudatból van, akkor mindennek van, bár eltérő
fokú, tudatossága.
Ha igazak az ilyen felvetések és nem csak egy másik embertől tudunk információt szerezni,
hanem a valóság élő hologramjából is, a pszichometria – vagyis a képesség, hogy egy
tárgy megérintésével információt szerezzünk annak múltjáról – szintén magyarázatot nyer.
Ahelyett, hogy élettelen lenne, a tárgyat telíti saját tudatossága. Ahelyett, hogy egy „dolog”
lenne, ami külön él a Világmindenségtől, részt vesz minden dolog összekapcsolódottságában
– kapcsolatban lenne minden ember gondolatával, aki valaha megérintette, minden
kapcsolatban áll a tudatossággal, ami átjár minden állatot és tárgyat, ami valaha kapcsolatba
került létével, kapcsolatban áll a saját múltjával a burkoltságon keresztül és kapcsolatban áll
a pszichometrikus elméjével, aki éppen a kezében tartja.
Egy marék csoda 115
Kaphatsz a semmiért valamit
Szerepet játszanak a fizikusok az atomi méret alatti részecskék létrehozásában? Bár e rejtély
egyelőre megoldatlannak tűnik, nem csak a képességünk utal erre, hogy összekapcsolódjunk
egymással, és olyan valóságokat hozzunk létre, amik vannak olyan valóságosak, mint
hétköznapi éber valóságunk. Sőt, a csodálatosról szóló bizonyítékok egyre gyűlő tömege
azt tanúsítja, hogy még alig kezdtük kipuhatolni képességeinket ezen a területen. Vedd
figyelembe a következő, Gardner által jelentett csodálatos gyógyulást: 1982-ben, egy Pakisztánban
dolgozó angol orvost, Ruth Coggin-t felkereste egy harmincöt éves Kamro nevű
pakisztáni nő. Kamro nyolc hónapos terhes volt, és terhessége java részében vérzéstől és
időszakos gyomor fájdalmaktól szenvedett. Coggin azt javasolta, hogy azonnal menjen kórházba,
de Kamro ezt visszautasította. Azonban vérzése két nap múlva olyan súlyossá vált,
hogy a vészhelyzetre való tekintettel mégis bement a kórházba.
Coggin vizsgálata megállapította, hogy a nő vérvesztesége „nagyon súlyos”, lábai és alteste
pedig betegesen dagadt volt. Másnap Kamro „egy újabb súlyos vérzést szenvedett el”,
arra kényszerítve Coggint, hogy császármetszést hajtson végre. Amint Coggin felnyitotta
a méhet újabb bőséges fekete véráram indult meg, és oly erővel folyt, hogy nyilvánvalóvá
vált, Kamro szinte semmilyen véralvadó képességgel nem rendelkezik. Mire Coggin sikeresen
megmentette Kamro egészséges kislányát, „alvadatlan vér mély tócsáitól ázott az ágya” és
továbbra is folyt a metszéséből. Coggin-nak sikerült szereznie egy liter vért, hogy átömlessze
az erősen vérszegény nőbe, de ez közel sem volt elég a döbbenetes vérveszteség pótolására.
Mivel más már nem maradt, Coggin az imádkozáshoz fordult.
Azt írja: „Együtt imádkoztunk a beteggel, miután meséltünk neki Jézusról, és elmondtuk,
hogy az ő nevében már imádkoztunk érte a műtét előtt, és hogy Jézus egy nagy gyógyító.
Azt is elmondtam, hogy nem fogunk aggódni. Láttam már Jézust korábban ilyen betegségeket
meggyógyítani, és biztos voltam benne, hogy Jézus őt is meg fogja gyógyítani.”55
Aztán vártak.
Az ezt követő számos órában Kamro továbbra is vérzett, de ahelyett, hogy rosszabbodott
volna, általános állapota javult. Aznap este Coggin ismét imádkozott Kamroval, és
ugyan „élénk vérzése” változatlanul folytatódott, úgy tűnt nincs hatással rá a vérveszteség.
Negyvennyolc órával a műtét után a vére végre kezdett megalvadni, és megkezdődött teljes
gyógyulása. Tíz nap múlva hazatért a kislányával.
Ugyan Coggin-nak nem volt lehetősége pontosan megmérni Kamro tényleges vérveszteségét,
abban biztos volt, hogy a kismama a műtét és az azt követő bőséges vérzés során többet
veszített, mint a teljes vérkészlete. Miután Gardner megvizsgálta az eset jegyzőkönyvét,
egyetértett. A gond ezzel a következtetéssel az, hogy az emberi test nem képes olyan gyorsan
új vért előállítani, hogy meg tudjon birkózni ilyen katasztrofális méretű vérveszteséggel; ha
képes lenne, sokkal kevesebb ember vérezne el. Ez abban a nyugtalanító tudatban hagyja az
embert, hogy Kamro új vére a semmiből jött létre.
Az egy vagy két parányi részecske létrehozásának képessége eltörpül az öt-hat liternyi vér
mellett, amire egy átlagos emberi testnek szüksége van. És nem csak vért tudunk teremteni
a semmiből. 1974 júniusában, amikor Indonézia legkeletibb részére, Timor Timur kis szigetére
utazott, Watson szembe találta magát az anyagteremtés egy hasonlóan felkavaró pél116
HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
dájával. Ugyan eredeti terve az volt, hogy meglátogat egy híres matan do’ok-ot, egy indonéz
csodatevőt, aki állítólag képes parancsra esőt létrehozni, eltért tervétől, mert meghallotta,
hogy egy buan, egy gonosz szellem hatalmas pusztítást végez a közeli falu egyik házában.
A házban élő család egy házaspárból, két fiatal gyermekükből és a férj fiatalabb, hajadon
féltestvéréből állt. A pár és gyermekeik megjelenésükben tipikus indonézek voltak, sötét
arcszínnel és göndör hajjal, de a féltestvér, akit Alinnak hívtak, teljesen másképp nézett ki.
Bőrszíne sokkal világosabb volt, és majdnem kínai vonásai elárulták, miért nem tudott férjet
szerezni magának. A család is közönyösen bánt vele, és Watson számára azonnal nyilvánvalóvá
vált, hogy ő okozza az okkult zavarokat.
A család fűtetős házában, az aznap esti vacsoránál Watson lenyűgöző jelenségnek volt
tanúja. Először minden figyelmeztetés nélkül a pár nyolc éves fia felsikított, és az asztalra
ejtette csészéjét. Kézháta megmagyarázhatatlan módon vérezni kezdett. A fiú mellett ülő
Watson megvizsgálta, és kis, friss lyukakból álló félkörívet látott a fiú kezén, hasonlóan egy
emberi harapáshoz, de átmérőben nagyobb, mint a fiú saját harapása. Alin, az örökös fekete
bárány, a történtekkor a fiúval szemben lévő tűzhelynél tevékenykedett.
Ahogyan Watson a sebeket vizsgálta a lámpa fénye kékké változott, hirtelen fellángolt,
és ebben a szokatlanul erős fényben hirtelen egy sózuhatag zúdult az ételre, egészen addig,
amíg teljesen be nem borította, ehetetlenné téve azt. „Nem egy hirtelen áradás volt, hanem
egy lassú és megfontolt tevékenység, ami elég sokáig tartott ahhoz, hogy láthassam.
A levegőben kezdődött, pont szemmagasságban, talán 120 centire az asztal felett” – mondja
Watson.
Watson azonnal felugrott az asztaltól, de a műsor még nem ért véget. Hirtelen egy
sorozat hangos kopogó hang jött az asztalból, és maga az asztal pedig inogni kezdett.
A család is felugrott, és együtt figyelték az asztalt, ami úgy ugrándozott, „mint egy vadállatot
tartalmazó doboz teteje”, és végül az oldalára borult. Watson első reakciója az volt, hogy
kirohant a házból a család többi tagjával együtt, de józanságát visszanyervén visszament, és
próbált bármi csalásra utaló jelet találni, ami elárulhatná, hogy mi történt. Semmi ilyesmit
nem talált.56
A kis indonéz kunyhóban történt események a kopogó szellem klasszikus példái. Inkább
a rejtélyes hangok és az okkult tevékenység a jellemző rá, semmint szellemek vagy
kísértetek megjelenése. Mivel a kopogó szellemek inkább emberek – ez esetben Alin –,
mint helyek köré csoportosulnak, számos parapszichológus szerint ezek valójában a személy
tudatalatti okkult képességeinek megnyilvánulásai, aki körül a legtevékenyebbek az ilyenek.
Még az anyagteremtésnek is hosszú és nevezetes történelme van a kopogó szellemek kutatásának
krónikájában. Például a Cambridge-i Trinity College tagja és matematika előadója,
A.R.G. Owen saját klasszikus Can We Explain the Poltegrist (Meg tudjuk-e magyarázni
a kopogó szellemeket) című könyvében i.sz. 530-tól egészen napjainkig számos példát említ,
amikor a tárgyak a semmiből jönnek létre.57 Esetleírásaiban leggyakrabban nem só, hanem
kis kövecskék hullanak.
A bevezetőben említettem, hogy első kézből volt alkalmam megtapasztalni számos
könyvemben említett természetfelettinek mondott jelenséget, és elmesélek néhányat. Itt
az idő, hogy bevalljam, tudom, mit érezhetett Watson az okkult tevékenységek ilyen örjöngésénél,
mert amikor gyerek voltam, a ház, ahová költöztünk (egy új ház, amit maguk
a szüleim építettek) a kopogó szellemek tevékeny színterének mutatkozott. Mivel a kopogó
Egy marék csoda 117
szellem elhagyta a szüleim házát, és követett az egyetemre, illetve mivel a tevékenység nagyon
határozottan kötődni látszott a hangulataimhoz – a bolondozások sokkal gonoszabbá
váltak, amikor mérges és lehangolt voltam, és sokkal pajkosabbá és hóbortosabbá, amikor
jobb volt a hangulatom – mindig elfogadtam a gondolatot, miszerint a kopogó szellem azon
személy tudatalatti okkult képességeinek megnyilvánulása, aki körül a legtevékenyebb.
Gyakran megmutatkozott érzelmeimhez fűződő viszonya. Ha jó hangulatban voltam,
arra ébredhettem, hogy a zoknijaimat a szobanövényekre húzta. Rosszabb hangulatom abban
tudott megnyilvánulni, hogy a kopogó szellem átrepített egy kis tárgyat a szobán, vagy
esetleg el is tört valamit. Az évek során a családom, én, és számos barátom okkult jelenségek
egész tárházát figyelhettük meg. Anyám elmondta, hogy már totyogó koromban elkezdtek
a lábosok és fazekak a földre ugrálni a konyhaasztal közepéről.. E tapasztalatok közül néhányat
megírtam a Beyond the Quantum (A kvantumon túl) című könyvemben.
Nem könnyen fedem fel magam. Tudatában vagyok, hogy mennyire idegenek az ilyen
történések a legtöbb ember tapasztalatában, és teljesen megértem a kétséget, ami fogadni
fog bizonyos körökben. Mindazonáltal kötelességemnek érzem, hogy beszéljek róluk, mert
fontosnak tartom e jelenségek megértését, Nem visz előre, ha hitetlenségünkben szemet
hunyunk, és szőnyeg alá söpörjük őket.
Azonban csak é remegő tagokkal merem bevallani, hogy néha az én kopogásos élményeim
közben is tapasztaltam anyagi tárgyak teremtését. Az anyagteremtések hatéves
koromban kezdődtek. Megmagyarázhatatlan kavics zuhatag ömlött a házunkra egész éjjel.
Később a házon belül kezdtek rám hullani kis fényes kavicsok, és olyan életlen üvegszilánkok,
amiket a tengerparton talál az ember. Ritkább jelenség volt, hogy más kezdett rám
hullani, például érmék, egy nyaklánc is volt, illetve egyéb apróságok. Sajnálatos módon
általában nem láttam a tényleges anyagteremtéseket, csak az utóhatásukat tapasztaltam.
Például egy adag spagetti tészta (szósz nélküli) ömlött a mellkasomra, amikor éppen New
York-i lakásomban aludtam. Tekintve, hogy egyedül voltam egy szobában, ahol semmilyen
ajtó vagy ablak nem volt nyitva, senki más nem volt a lakásomban, és semmi jele nem volt
annak, hogy bárki is spagettit főzött volna, vagy betört volna, hogy spagettit dobjon rám,
csak azt tudom feltételezni, hogy a levegőből a mellkasomra esett maréknyi hideg spagetti
a semmiből jött elő.
Néhány alkalommal azonban láttam tényleges anyagteremtéseket. Például 1976-ban,
amikor a dolgozószobámban írtam, felnéztem, és láttam egy kis barna tárgyat megjelenni
csupán néhány hüvelyknyire a plafon alatt. Amint megjelent, éles szögben zuhanni kezdett,
és a lábamnál ért földet. Felvéve megállapítottam, hogy egy kis üvegdarab, valószínűleg
sörös üvegből. Nem volt olyan látványos, mint egy több másodpercig tartó sózuhatag, de
megmutatta, hogy lehetségesek az ilyen dolgok.
Talán napjaink leghíresebb anyagteremtéseit Sathya Sai Baba végzi, egy dél India Andhra
Pradesh tartomány egyik távoli sarkában lakó, hatvannégy éves indiai szentember. Számos
szemtanú szerint Sai Baba sokkal többre képes, mint egy kis só és néhány kavics megteremtésére
a semmiből. Nyakékeket, gyűrűket és más ékszereket húz elő a levegőből, és
ajándékként körbe adja őket. Indai finomságokat is képes teremteni, valamint édességeket
kifogyhatatlan mértékben, és időnként nagy mennyiségű vibuli-t, vagyis szent hamut szór
a kezéből. Ezeket az eseményeket szó szerint emberek ezrei figyelték meg, voltak köztük
tudósok és bűvészek is, és nem tudok róla, hogy bárki felfedezte volna csalás jelét. Az egyik
118 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
tanú az Izlandi Egyetem pszichológusa, Erlendur Haraldsson.
Haralddson több mint tíz évig tanulmányozta Sai Baba tevékenységét, és nem régiben
megjelentette eredményeit Modern Miracles: An Investigative Report on Psychic Phenomena
Associated with Satya Sai Baba című könyvében. Ugyan Haralddson beismeri, hogy nem
tudja bizonyító erővel igazolni, hogy Sai Baba mutatványai nem megtévesztésen és bűvészkedésen
alapulnak, nagy mennyiségű arra mutató esetet tálal, hogy valami természetfelettinek
mondott folyik.
Először is: Sai Baba kérésre tud meghatározott dolgokat megteremteni. Egy alkalommal,
amikor Haraldsson spirituális és etikai kérdésekről beszélgetett vele, Sai Baba arról elmélkedett,
hogy a spirituális életnek és a mindennapi életnek „úgy kellene együtt nőniük, mint
egy dupla rudraksha.” Amikor Heralddson megkérdezte, hogy mi az a dupla rudraksha,
sem Sai Baba, sem a tolmács nem tudta az angol megfelelőjét. Sai Baba próbálta folytatni
a beszélgetést, de Haralddson kitartott. „Aztán hirtelen, egy leheletnyi türelmetlenséggel,
Sai Baba összezárta az öklét, és egy-két másodpercig lengette a kezét. Ahogy kinyitotta, felém
fordult és azt mondta „Ez az.” A kezében két makkszerű tárgy volt. Két rudraksha volt,
amik úgy egybe nőttek, mint egy dupla narancs, vagy dupla alma,” mondja Haralddson.
Amikor Heralddson jelezte, hogy szeretné megtartani a dupla magot emlékbe, Sai Baba
beleegyezett, de először elkérte, hogy újra megnézze. „Két tenyere közé zárta a rudraksha-t,
ráfújt és kinyitotta felém a kezét. A dupla rudraksha alját és tetejét most már két aranypajzs
fedte, amit egy rövid arany lánc tartott össze. A tetején volt egy kereszt, amihez egy kis rubin
volt fogatva, felette egy kis lyukkal, hogy egy lánccal a nyakam körül tudjam hordani.”58
Haralddson később felfedezte, hogy a dupla rudrakshák elképesztően ritka botanikai
rendellenességek. Számos indiai botanikussal konzultált, és megvallották, hogy még
sosem láttak egyet sem, és amikor végre talált egy torz példányt egy madrasi boltban,
a tulajdonos majdnem háromszáz dollárnak megfelelő indiai pénzt kért érte. Egy angliai
aranyműves megerősítette, hogy a díszítésben használt arany legalább huszonkét karát tisztaságú.
Nem ritkák az ilyen ajándékok. Sai Baba gyakran ad drága gyűrűket, ékköveket és
aranyból készült tárgyakat az őt naponta látogató és szentként tisztelő tömegnek. Szintén
nagy mennyiségű élelmiszert teremt, és amikor a létrehozott különböző finomságok
kiesnek a kezéből, gyakran olyan sistergősen melegek, hogy az emberek nem is tudják
a kezükben tartani. Képes rá, hogy édes szirupok és illóolajok folyjanak a kezeiből (még
a lábaiból is), és amikor befejezte, nyoma sincs a bőrén a ragacsos anyagnak. Létre tud hozni
olyan egzotikus dolgokat, mint például rizsszemek, amikbe egy pici, de tökéletes Krisna kép
van vésve, szezonon kívüli gyümölcsök (ez majdhogynem lehetetlen az ország áram és hűtőszekrénytől
mentes részén) és szabálytalan gyümölcsöket, például egy almát, amiről meghámozva
kiderül, hogy csak az egyik oldalon alma, a másik oldalán valami más gyümölcs.
Hasonlóan döbbenetes a szent hamu mutatványa. Minden alkalommal, amikor körbesétál
az őt meglátogató tömegek közt, bámulatos mennyiségű hamu ömlik a kezéből.
Szórja mindenhova, felajánlott tárolókba és kinyújtott kezekbe, fejek fölé és a földre hosszú,
szerpentinszerű csíkokban. Az ashramjában tett egyetlen menettel több hordónyi hamut
hoz létre. Az egyik látogatásnál Haraldsson és az American Society for Physical Research
vezető kutatója, Dr. Karlis Osis láttak valamennyi hamut teremtés közben. Heraldsson jelentése
szerint: „A tenyere nyitva volt és lefelé mutatott, és néhány kicsi, gyors kört tett
Egy marék csoda 119
a kezével. Ahogy ezt tette, közvetlenül a tenyere alatt valami szürke anyag jelent meg.
A kicsit közelebb ülő dr. Osis megfigyelése szerint az anyag teljesen szemcsés volt az elején
(s csak akkor esett szét hamuvá, ha hozzáértek), és már korábban szétesett volna, ha Sai Baba
egy számunkra láthatatlan bűvészmutatvánnyal hozta volna létre.
Heraldsson megjegyezi, hogy Sai Baba teremtései nem tömeghipnózis eredménye, mert
szabadtéri bemutatóit engedi lefilmezni, és minden, amit tesz, megjelenik a filmen is. Hasonlóképpen,
az előre meghatározott dolgok létrehozása, a dolgok ritkasága, az étel forrósága
és az anyagteremtés puszta mértéke kizárni látszik a megtévesztés lehetőségét. Heraldsson
arra is rámutat, hogy senki sem állt elő eddig hiteles bizonyítékkal, hogy Sai Baba csak
megjátszaná a képességeit. Ráadásul Sai Baba már egy fél évszázada, tizennégy éves kora óta
ontja magából a tárgyakat, egy tény, ami újabb testamentum az anyagteremtések mértékére,
és tiszta hírnevének jelentőségére. Sai Baba a semmiből teremtene tárgyakat? Jelenleg az esküdtszék
tartózkodik, de Heraldsson világosan kimondja álláspontját. Ő úgy hiszi Sai Baba
bemutatói emlékeztetők „a minden emberben szunnyadó hatalmas képességekről.”60
Indiában nem ismeretlenek az anyagot teremteni tudó egyének. Autobiogrophy of
a Yogi (Egy jógi önéletrajza) című könyvében Paramahansa Yogananda (1893-1952), az első
kimagasló tartósan nyugaton letelepedett indiai szentember, leírja számos találkozását hindu
aszkétákkal, akik materializálni tudtak szezonon kívüli gyümölcsöket, aranytányérokat
és más tárgyakat. Érdekes módon Yogananda felhívta a figyelmet, hogy az ilyen erők vagy
siddis-ek nem mindig bizonyítják az őket birtokló személy spirituális fejlettségét. „A világ
nem más, mint egy tárgyasított álom” – mondja Yogananda – „azonnali jóváhagyást nyer
benne bármi, amit nagyhatalmú elméddel erősen hiszel.”61 Ezek az egyének felfedezték volna
annak a módját, hogy egy kicsit megcsapolják a Bohm szerint a tér minden köbcentiméterét
átjáró hatalmas kozmikus energiatengert?
Haraldsson által hitelesített Sai Baba féle anyagtermtések sorozatánál még több fűződik
Neumann Teréz nevéhez. Stigmáin felül Neumann inedia-val is rendelkezett, vagyis azzal az
emberfeletti képességgel, hogy étel nélkül is megéljen. Inediája 1923-ban kezdődött, amikor
„átvette” egy fiatal pap torok betegségét, és néhány évig kizárólag folyadékokkal tartotta
fenn magát. Aztán 1927-ben teljesen feladta az étel után a vizet is.
Amikor Regensburg püspöke először hallott Neumann böjtjéről, bizottságot küldött
hozzá, hogy megvizsgálják. 1927. július 14-29-ig egy Seidl nevű orvos felügyelete alatt
négy Ferences ápoló nővér figyelte Neumann minden mozdulatát. Figyelték éjjel-nappal,
és óvatosan megmérték a mosáshoz, és szájöblítéséhez használt víz térfogatát és súlyát.
A nővérek számos szokatlan dolgot fedeztek fel Neumann körül. Sosem ment WC-re (még
egy hathetes időszak után is csak egyetlen bélmozgása volt, és dr. Reismanns megvizsgálva az
ürüléket megállapította, hogy nem tartalmaz mást, mint egy kis nyálkát és epét, de semmi
nyoma nem volt ételnek). Szintén nem mutatta jelét kiszáradásnak, pedig egy átlagos ember
nagyjából négyszáz grammnyi (tizennégy unciányi) vizet ad le a kilégzéssel, és hasonló
mennyiséget a pórusokon keresztül. A súlya stabil volt, és bár majdnem négy és fél kilónyi
vért vesztett a stigmája heti kinyílásával, a súlya helyreállt egy vagy két nap múlva.
A tizennégy napos vizsgálat végére dr. Seidl és a nővérek teljesen meggyőződtek arról,
hogy Neumann nem evett vagy ivott semmit a teljes tizennégy nap alatt. A vizsgálat meg�-
győzőnek tűnik, mert ugyan az emberi test kibír két hetet étel nélkül, ritkán él túl akár egy
hetet is víz nélkül. Ez semmi nem volt Neumann számára; ő nem evett, vagy nem ivott
120 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
semmit az elkövetkező harmincöt év alatt. Tehát úgy tűnik, nem csak a stigmájához szükséges
hatalmas vérmennyiséget materializálta, hanem rendszeresen materializálta az életben-,
sőt jó egészségben maradáshoz szükséges vizet, tápanyagokat, ásványi sókat és vitaminokat.
Az inedia nem csak Neumann képessége. A The Physical Phenomenon of Mysticism című
könyvében Thurston számos példát említ olyan stigmásokról, akik éveken keresztül nem
ettek, és nem ittak.
A materializáció gyakoribb lehet, mint gondolnánk. Vérző szobrokról, festményekről,
szentképekről, sőt még vallásilag vagy történelmileg jelentős sziklákról szóló meggyőző beszámolókat
is találhatunk bőven a csodák történelmében. Több tucat történet van, hogy
Madonnák vagy más szentképek könnyeket eregettek. 1953-ban „síró Madonnák” valóságos
járványa sújtotta Olaszországot.62 Indiában Sai Baba követői Haraldssonnak csodás
módon szent hamut eregetető képeket mutattak az aszkétáról.
Megváltoztatni az egész képet
Egy bizonyos értelemben a materializáció azért kérdőjelezi meg a valóságról alkotott hagyományos
elképzeléseinket, mert ugyan némi erőfeszítés árán, de bele tudunk szuszakolni
a világnézetünkbe olyan dolgokat, mint a pszichokinézis, ugyanakkor egy tárgy megteremtése
a semmiből alapjaiban rázza meg ugyanezt a világnézetet. De még ez sem minden, amire
az elme képes. Eddig csak a valóság bizonyos „részeit” érintő csodákat vizsgáltunk meg
– példákat arra, hogy valaki pszichokinetikusan mozgatott részeket, hogy valaki a valóság
bizonyos részeit (a fizika törvényeit) megváltoztatta, és így tűzállóvá tette, valamint egyes
részeket (vért, sót, köveket, ékszereket, hamut, tápanyagokat és könnyeket) materializáló
embereket. Viszont amennyiben a valóság ténylegesen töretlen egész, miért hatnának csak
részeire a csodák?
Amennyiben a csodák az elme lappangó képességeinek példái, a válasz természetesen
az, hogy mi magunk mélyen programozottak vagyunk, hogy a világot részek halmazaként
lássuk. Ebből következik, hogy ha nem lenne annyira belénk vésve a részekben gondolkodás,
hogy ha másképp látnánk a világot, maguk a csodák is mások lennének. Ahelyett,
hogy a valóság részeinek átváltozására találnánk példák sorát, sokkal inkább olyan példákkal
szembesülnénk, hogy az egész valóság átváltozott. Valójában, léteznek erre esetek, de
ritkák, és gyakran még jobban megkérdőjelezik a hagyományos elképzeléseinket, mint
a materializációk.
Watson elmesél egy ilyen esetet. Indonéziai tartózkodása alatt egy másféle hatalommal
bíró fiatal nővel is találkozott. A nőt Tianak hívták. Képességei Alinnal ellentétben
nem tűntek a tudatalatti kifejeződésének. Ő inkább tudatosan irányította őket, és ez
a legtöbbünk belsejében ott lappangó erőkkel való kapcsolatából fakadt. Röviden: Tia egy
még alakulófélben lévő spontán sámán volt. Watson számos példát látott adottságaira. Látta
csodás gyógyulásokat létrehozni, és egyszer, egy helyi vallásos vezetővel vívott hatalmi harca
során látta, amint elméje erejével a helyi mecset tornyát tűzre lobbantotta.
De Tia képességeinek legmegdöbbentőbb megtapasztalását akkor élte át, amikor véletlenül
belebotlott Tiaba, aki éppen egy kislánnyal beszélgetett egy kenari fák ligetétől árnyas
helyen. Tia mozdulataiból Watson már távolról megállapította, hogy Tia valami fontosat
Egy marék csoda 121
akar mondani a gyermeknek. Ugyan nem hallotta a beszélgetésüket, de a feszültséggel teli
levegő arra utalt, hogy Tia nem járt sikerrel. Végül úgy tűnt, új ötlete támadt, és titokzatos
táncba kezdett.
Watson figyelte, ahogy transzba esvén Tia a fák felé gesztikulál, és ugyan úgy tűnt, alig
mozgott, finom mozdulataiban mégis volt valami hipnotikus. Ezután valami olyat tett, ami
megdöbbentette, sőt megrémítette Watsont. Az egész ligetet egyszerűen eltűntette a föld
színéről. Ahogy Watson állítja: „Az egyik pillanatban Tia egy árnyas kenari ligetben táncolt;
a következő pillanatban egyedül állt a nap kemény, szemet kápráztató fényében.”63
Pár másodperc múlva visszahozta a ligetet, és abból, ahogyan a kislány talpra ugrott és
odarohant megérinteni a fákat, Watson megállapította, hogy ő is ugyanazt élte át. De Tia
még nem fejezte be. Többször eltüntette és visszahozta a fákat, ahogy ő és a kislány kézen
fogva táncoltak és nevettek a csodán. Watson zúgó fejjel eltántorgott.
Amikor 1975-ben végzős voltam a Michigani Állami Egyetemen, nekem is volt egy
hasonlóan mély, és a valóságot megkérdőjelező tapasztalatom. Az egyik tanárommal vacsoráztam
egy helyi étteremben, és Carlos Castaneda tapasztalatainak filozófiai következményeit
vitattuk. Beszélgetésünk konkrétan Castaneda az Ixtlai utazásban leírt egyik esete
köré összpontosult. Don Juan és Castaneda éjjel egy szellemet kerestek a sivatagban, és egy
olyan teremtményre akadtak, ami úgy nézett ki, mint egy borjú, de olyan fülei voltak, mint
a farkasnak, és olyan csőre, mint egy madárnak. Összegömbölyödve sikoltozott, mintha
fájdalmasan haldokolna.
Castaneda először megrémül, de miután elmondja magának, hogy amit lát, nem lehet
valóságos, látomása megváltozik, és látja hogy a haldokló lélek valójában egy szélben remegő
leesett faág. Castaneda büszkén mutat a dolog valódi személyazonosságára, de szokásos
módon, az öreg yaqui sámán megdorgálja. Elmondja Castaneda-nak, hogy a faág ténylegesen
egy haldokló lélek volt, amíg élt, de faággá változott, amikor Castaneda megkérdőjelezte
létezését. Habár hangsúlyozza, hogy mindkét valóság egyformán valós.
A tanárommal folytatott beszélgetésemben beismertem, hogy kíváncsivá tett Don Juan
állítása, miszerint két, a másikat kölcsönösen kizáró valóság egyformán valóságos lehet, és
úgy éreztem, ez a feltevés sok természetfelettinek mondott jelenséget megmagyarázna. Pillanatokkal
azután, hogy ezt megbeszéltük, elhagytuk az éttermet, és kellemes nyári este
lévén úgy döntöttünk, sétára indulunk. Ahogy továbbra is beszélgettünk, felfigyeltem egy
előttünk sétáló kis csoportra. Egy felismerhetetlen külföldi nyelvet beszéltek, és lármás viselkedésükből
úgy látszott, részegek. Ráadásul az egyik nő egy zöld esernyőt vitt magával, amit
furcsállottam, mert az ég teljesen felhőtlen volt, és nem volt esőről szóló előrejelzés.
Nem akartunk találkozni a csoporttal, ezért egy kicsit lemaradtunk, és ahogyan ezt tettük,
a nő széles és szabálytalan mozdulatokkal elkezdte lóbálni az esernyőt. Hatalmas íveket
rajzolt a levegőben, és ahogyan többször megfordult, az esernyő vége majdnem minket
súrolt. Mégjobban lelassultunk, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a műsor csak azért van,
hogy megszerezze a figyelmünket. Végül, miután határozottan arra figyeltünk, hogy mit csinál,
két kézzel megfogta az esernyőt, a feje fölé emelte, és drámaian a lábunk elé hajította.
Bután bámultunk rá, azon töprengve, hogy mire való az egész, amikor hirtelen valami
döbbenetes történt. Az esernyő valami olyasmit tett, amit csak „pislákolásként” tudok
leírni, mint egy mindjárt kialvó lámpás lángja. Furcsa, recsegő hangot hallatott, mint
amikor a celofán összegyűrődik, és több színben pompázott, a végei felkunkorodtak,
122 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
a színe megváltozott, és átalakult egy göcsörtös, barnásszürke bottá. A tanárom szólalt
meg először, hogy azt hitte, a tárgy egy esernyő. Megkérdeztem, hogy látott-e valami
rendkívülit történni, ő pedig bólintott. Mindketten leírtuk, hogy szerintünk mi történt,
a beszámolónk pedig pontosan egyezett. Az egyetlen halvány különbség az volt, hogy
a tanárom szerint az esernyő „sistergett” amikor bottá változott, ez a hang pedig nem esik
olyan rettenetesen messze a gyűrődő celofán hangjától.
Mit jelent mindez?
Ez az eset számos olyan kérdést vet fel, amire nincs válaszom. Nem tudom, kik voltak azok
az emberek, akik a lábunk elé dobták az esernyőt, vagy hogy egyáltalán tudatában voltak-e,
milyen varázslatos átalakulás ment végbe, miközben elsétáltak, bár a nő furcsa és látszólag
céltudatos tekintete azt sugallja, hogy nem voltak teljesen öntudatlanok. Az esernyő varázslatos
átalakulásától annyira megdöbbentünk mindketten, hogy mire visszanyertük a lélekjelenlétünket,
hogy megkérdezzük őket, már régen eltűntek. Nem tudom, miért történt
az eset, de úgy tűnik, köze volt a beszélgetésünkhöz, amiben Castaneda valami hasonlót
tapasztalt.
Azt sem tudom, miért van meg az előjogom, hogy ilyen sok természetfelettinek mondott
jelenséget megtapasztaljak, hacsak nem azért, mert jelentős mértékű okkult képességgel
születtem. Kamaszként élénk és részletes álmokat láttam előre később megtörtént eseményekről.
Gyakran tudtam dolgokat emberekről, amit nem volt jogom tudni. Tizenhét éves
koromban önkéntelenül kifejlesztettem a képességet, hogy az élő dolgok körül lássak egy
energiateret vagy „aurát”, és a mai napig képes vagyok megmondani bizonyos dolgokat egy
ember egészségéről csak a körülvevő fényköd színmintáiból. Ezen felül és ezen túl azt mondhatom,
hogy mindannyiunknak megvannak a maga adottságai és minőségei. Néhányan
természetes művészek vagyunk. Néhányan táncosok. Úgy tűnik, én az okkult események
kiváltásához szükséges kémiával születtem. Hálás vagyok ezért a képességemért, mert sokat
tanított a Világmindenségről, de nem tudom, miért van nekem.
Azt tudom, hogy az „esernyős eset” – ahogy nevezem – a valóság szélsőséges megváltoztatását
vonja maga után. E fejezetben olyan csodákat vizsgáltunk meg, amikhez egyre
nagyobb váltás volt szükséges a valóságban. A pszichokinézist könnyebb felfognunk, mint
azt, hogy valaki a semmiből előhúzzon valamit, legtöbbünk számára pedig könnyebb befogadni
az anyagteremtést, mint egy liget megjelenítését és eltüntetését, vagy az anyagot
egyik formából egy másikba változtatni képes csoport természetfelettinek hitt megjelenése.
Egyre több és több eset sugallja, hogy a valóság nagyon is valódi értelemben hologram, egy
elmeszülemény.
A kérdés az, hogy vajon egy viszonylag hosszú időn át stabil hologram, és a tudatosság
csak minimális változtatásokat képes végezni rajta – ahogy Bohm javasolja? Vagy
egy csak stabilnak tűnő hologram, és különleges körülmények között majdnem végtelenül
változtatható és átalakítható, ahogy a csodákról szóló bizonyítékok sugallják? Néhány
a holografikus elgondolást elfogadó kutató az utóbbi igazságában hisz. Például Grof nem
csak komolyan veszi a materializációt és más, szélsőségesen természetfelettinek hitt jelenséEgy
marék csoda 123
geket, hanem úgy érzi, hogy a valóságot felhők építik föl, amik könnyen engednek a tudatosság
hatalmának. „A világ nem feltétlenül olyan szilárd, mint amilyennek mi érzékeljük”
– mondja.64
A Stanford Egyetem Anyagtudományi tanszékének a holografikus elgondolást szintén
támogató vezetője, William Tiller egyetért. Tiller úgy gondolja, hogy a valóság egy „holofedélzethez”
hasonlít, amit a Star Trek: Következő generáció című tévésorozatban láthattunk.
A sorozatban a holofedélzet egy olyan környezet, ahol használója szó szerint bármilyen kívánt
valóság holografikus szimulációját előhívhatja, legyen az egy buja erdő vagy egy nyüzsgő
város. Minden szimulációt megváltoztathatnak vágyaik szerint, materializálhatnak egy
lámpát, vagy eltüntetnek egy nem kívánt asztalt. Tiller szerint a Világmindenség is egyfajta
holofedélzet, amit minden élő dolog „integrációja” hoz létre. „A megtapasztalás járműveként
teremtettük, és mi teremtettük a törvényeket is, amik irányítják” – jelenti ki. „És amikor
eljutunk megértésünk határához, valójában meg tudjuk változtatni a törvényeket, így
menet közben teremtjük a fizikát.”65
Hogy ha Tillernek igaza van, és a Világmindenség tényleg egy hatalmas holofedélzet,
már nem tűnik olyan furcsának a képesség, hogy egy aranygyűrűt materializáljunk, vagy
ki-be kapcsolgassunk egy kenari fa ligetet. Még az esernyős esetet is tekinthetjük ideiglenes
eltévelyedésnek a mindennapi valóságnak hívott holografikus szimulációban. Bár a tanárom
és én nem tudtuk, hogy ilyen képességgel rendelkezünk, lehet, hogy a Castaneda-ról szóló
beszélgetésünk érzelmi feszültsége késztette tudatalatti elménket a valóság megváltoztatására,
hogy jobban tükrözze pillanatnyi hitünket. Tekintve Ullman kijelentését, miszerint
elménk folyamatosan próbál minket olyan dolgokra tanítani, amikre ébrenléti állapotunkban
nem vagyunk tudatosak; lehet, hogy a tudatalattink még be is van programozva, hogy
néha létrehozzon ilyen csodákat, hogy bepillanthassunk a valóság igazi természetébe, hogy
megmutassa: a magunknak teremtett világ végső soron ugyanolyan kreatív és végtelen, mint
álmaink világa.
A kijelentés, hogy a valóságot minden élő dolog egységbe rendezése hozza létre, valójában
ugyanaz, mint hogy a Világmindenséget valóságmezők hozzák létre. Hogyha ez igaz,
akkor megmagyarázza, miért viszonylag rögzült bizonyos atomi méret alatti részecskék –
például az elektronok – valósága, míg másoké, például az anomalonoké, rugalmasabbnak
tűnik. Lehet, hogy az elektronnak gondolt valóságmező, már rég a kozmikus hologram
részévé vált, lehet már rég azelőtt, hogy az emberi lények beletartoztak volna minden élő
dolog egységbe rendezésébe. Ebből kifolyólag lehet, hogy az elektronok olyan mélyen belevésődtek
a hologramba, hogy már nem annyira érzékenyek az emberi tudatosság – mint
újabb valóságmező – változására. Hasonlóképpen az anomalonok azért változhatnak laboratóriumról
laboratóriumra, mert frissebb valóságmezők, még mindig befejezetlenek, zavarodottan
keresik a már kész azonosságukat, mintha lenne ilyen. Bizonyos értelemben olyanok,
mint a Tart alanyai által megfigyelt pezsgő tengerpart még szürke állapotában, amikor még
nem forrt ki teljesen a burkoltból.
Ez megmagyarázná azt is, hogy miért segít az Aspirin megelőzni a szívrohamokat
az amerikaiaknál, az angoloknál meg nem. Az Aspirin is, mint a többi orvosság, egy viszonylag
új, még kialakulófélben lévő valóságmező lehet. Még arra is van bizonyíték, hogy
a vér materializálásának képessége is egy viszonylag új valóságmező. Rogo megjegyzi, hogy
124 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
a vérrel kapcsolatos csodákról szóló beszámolók a tizennegyedik századtól kezdődtek, San
Gennaro csodájával. A San Gennarot megelőző vér-csodák hiánya azt sugallja, hogy abban
az időben lépett életbe ez a képesség. Miután egyszer már létrehozták, már könnyebb volt
mások számára e lehetőség valóságterét megcsapolni, ami megmagyarázná, hogy miért jegyeztek
föl számos vér-csodát San Gennaro után, viszont előtte semmit.
Valóban, ha a Világmindenség egy holofedélzet, minden külsőnek és stabilnak tűnő
dolgot, a fizika törvényeitől a galaxisok építőanyagáig, valóságmezőként kellene tekintenünk,
sem jobban, sem kevésbé valós lidércfényeknek, mint a kellékeket egy hatalmas, közösen
megosztott álomban. Minden változatlanságot illúziónak kellene tekintenünk, és csak
a tudatosság lenne örök, az élő világmindenség tudatossága.
Természetesen van még egy lehetőség. Lehet, hogy csak a rendellenes történések,
például az esernyős eset, valóságmezők, és a nagybani világ minden porcikája olyan stabil
és érzéketlen a tudatosságra, ahogy az oktatás alapján hinnünk kellene. Az a baj ezzel
a feltevéssel, hogy soha nem lehet bebizonyítani. Az egyetlen lakmusz arra, hogy meghatározzuk,
hogy valami most valós vagy sem, például az a lila elefánt, ami éppen besétált
a nappalinkba, hogy megnézzük, más emberek is látják-e. De amint beismerjük, hogy kettő
vagy több ember már tud egy valóságot teremteni – legyen az egy esernyő átváltoztatása,
vagy kenari fák eltüntetése – többé már nincs módunk bebizonyítani, hogy a világban minden
egyebet nem az elme hozott létre. A végén oda lyukadunk ki, hogy minden személyes
filozófia dolga.
A személyes filozófiák pedig eltérnek. Jahn előnyben részesíti azt az elgondolást, hogy
csak a tudatosság kölcsönhatásai által létrehozott valóságok valósak. „, Hogy van-e egy
„odakinti világ” odakint – egy elvont kérdés. Hogyha nincs lehetőségünk ellenőrizni az
elvonatkoztatást, nem származik haszon abból, ha megpróbáljuk lemodellezni” – mondja.
66 Globus, aki szívesen beismeri, hogy a valóság a tudatosság elmeszüleménye, inkább
azt gondolja, hogy van egy világ az érzékelésünk buborékján túl. „Engem érdekelnek
a csinos elméletek” – mondja – „egy csinos elmélet pedig kiindulási feltételnek tekinti
a létezést.”67 Azonban beismeri, hogy ez csak az ő előítélete, és nincs semmilyen tapasztalati
mód igazolni egy ilyen feltevést.
Én a magam részéről tapasztalataim eredményeképpen egyetértek Don Juan kijelentésével:
„Érzékelők vagyunk. Tudatosság vagyunk; nem tárgyak vagyunk; nincsen szilárdságunk.
Határtalanok vagyunk. A tárgyak és a szilárdság világa arra valók, hogy kényelmessé tegyék
földi utunkat. Csak egy minket segíteni hivatott körülírás. Mi, vagy inkább az eszünk elfelejti,
hogy a körülírás az csak egy körülírás és így saját magunk teljességét egy ördögi kör
csapdájába ejtjük, amiből életünk során ritkán keveredünk ki.”68
Másképp fogalmazva, nem létezik semmilyen valóság azon kívül, amit az összes tudatosság
integrációja által létrehozunk, a holografikus Világmindenségben pedig ott
a lehetőség, hogy végtelen módon alakítsa az elme.
Ha ez igaz, akkor nem csak a fizika törvényei, és a galaxisok építőanyagai valóságterek.
Még testünkre, tudatosságunk járművére az élet során, sem tekinthetünk sem jobban, sem
kevésbé valósként, mint az anomalonokra és a pezsgő partokra. Vagy ahogy a holografikus
elgondolás egy másik támogatója, a Virginia Intermont College pszichológusa Keith
Floyd állítja: „Ellentétben azzal, amit mindenki tud, lehet, hogy nem az agy hozza létre
Egy marék csoda 125
a tudatosságot, hanem inkább a tudatosság hozza létre az agy – az anyag, tér, idő és minden
más – látszatát, amit örömmel érzékelünk fizikai Világmindenségként.”69
Talán ez a legzavaróbb mind közül, mert olyan mélyen meg vagyunk győződve, hogy
a testünk szilárd és objektíven valós, hogy nehezünkre esik csupán eljátszani a gondolattal,
hogy talán mi magunk sem vagyunk többek lidércfénynél. De hoppá, meggyőző bizonyítékok
állnak rendelkezésünkre, arra nézve is, hogy ez így van. Egy másik jelenség, amit gyakran
felvetnek a szentekkel kapcsolatban, az a kéthelyűség, vagyis a képesség, hogy egyszerre
két helyen legyenek. Haraldsson szerint Sai Baba eggyel jobbat tud, mint a kéthelyűség.
Számos szemtanú jelentette, hogy látták, ahogyan csettintett az ujjával, eltűnt, és azonnal
megjelent több száz, vagy még több méterrel odébb. Az ilyen esetek nagyon is azt sugallják,
hogy testünk nem tárgy, hanem holografikus kivetítés, ami ugyanúgy „el tud tűnni” és „meg
tud jelenni”, ahogy a képek egy képernyőn.
Testünk holografikus és anyagtalan természetét kihangsúlyozó másik esettel találkozunk
Indridi Indridason izlandi médiumnál. 1905-ben Izland számos vezető tudósa úgy döntött,
kivizsgálják az úgynevezett természetfelettit, és Indridason-t választották egyik alanyuknak.
Abban az időben Indridason csak egy falusi fajankó volt, mindenféle korábbi okkult tapasztalat
nélkül, de nagyon gyorsan elképesztően tehetséges médiumnak bizonyult. Gyorsan
transzba tudott esni, és drámai pszichokinézises jeleneteket tudott előadni. De a legfurcsább,
hogy néha, mély transzban, teste különböző részei teljesen dematerializálódtak – eltűntek.
Ahogy a döbbent tudósok figyelték, egyik keze vagy karja megszűnt létezni, aztán
újra megjelent, mielőtt felébredt.70
Az ilyen esetek ismét megrázó bepillantást nyújtanak a talán mindannyiunkban lappangó
irdatlan képességekbe. Ahogy már láthattuk, jelenlegi tudományos megértésünk
teljesen képtelen megmagyarázni az e fejezetben tanulmányozott jelenségeket, és ezért
a gőgös hivatalos tudomány nem lát más választást, minthogy figyelmen kívül hagyja, és
tagadja őket. Azonban hogy ha igazuk van az olyan kutatóknak, mint Grof és Tiller, és az
elme tényleg képes közbelépni a burkolt rendezettségben, és a Világmindenségnek nevezett
hologramot létrehozó holografikus lemez ezáltal olyan valóságot és fizikai törvényeket hoz
létre amilyet csak akar, akkor nem csak ezek a dolgok, hanem gyakorlatilag minden lehetséges.
Amennyiben ez igaz, akkor a világ látszólagos szilárdsága csak egy kis része annak, ami
elérhető az érzékeink számára. Bár legtöbbünk valóban a Világmindenségről alkotott jelenlegi
megértés csapdájában vergődik, néhány egyénnek megvan a képessége, hogy túllásson
a világ szilárdságán. A következő fejezetben megnézünk néhány ilyen egyént, és megvizsgáljuk,
hogy mit látnak.
Ez tetszett!
Különösen:
'...Én a magam részéről tapasztalataim eredményeképpen egyetértek Don Juan kijelentésével:
„Érzékelők vagyunk. Tudatosság vagyunk; nem tárgyak vagyunk; nincsen szilárdságunk.
Határtalanok vagyunk. A tárgyak és a szilárdság világa arra valók, hogy kényelmessé tegyék
földi utunkat. Csak egy minket segíteni hivatott körülírás. Mi, vagy inkább az eszünk elfelejti,
hogy a körülírás az csak egy körülírás és így saját magunk teljességét egy ördögi kör
csapdájába ejtjük, amiből életünk során ritkán keveredünk ki....”
Aha
gyakorolni gyakorolni,,,:)
" a Világmindenségnek nevezett
hologramot létrehozó holografikus lemez ezáltal olyan valóságot és fizikai törvényeket hoz
létre amilyet csak akar, akkor nem csak ezek a dolgok, hanem gyakorlatilag minden lehetséges.
Amennyiben ez igaz, akkor a világ látszólagos szilárdsága csak egy kis része annak, ami elérhető az érzékeink számára."
Itt az anyagok közül keressétek meg a Folyékony rács sorozatot,.. ezekkel dolgozva feltárul amiről itt az utolsó bejegyzésekben írtál.
http://espavo.hu/olvasnivalok/michelle-eloff-080811-nada-urno-harmadik-f...
Részlet az 4. folyékony rácsból :
"A negyedik folyékony rács megalkotása elhozza az emberiség tudatos tudatosságába a mester építész fogalmát és megértését. Mind megtanultok emlékezni mester alkimista hatalmatokra, de nagyon fontos azt tudni, hogy mit teremtsetek, mit építsetek, és hogyan jussatok el odáig"
Szeretettel Marga
Itt az egész!
http://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:WYRWCGPqeDkJ:ezvankiado.hu/Hol...
Johcsi a Folyékony rácsok sorozat segít jobban megérteni , és bevezet a gyakorlatba is .
Hálás vagyok , hogy betette , mert nekem legalább is jelzés, hogy ismételjek :)
Jó,csak Tiha azt írta,hogy nem engedi a rendszer a többi Írást ide bemásolni.
Ezért linkeltem csak!
oké
köszi neki is neked is.
Tehát akkor az univerzum addig terjed ameddig a tudatom terjed . Ha ez csupán egy hologram nincs felelősség . Ha a valóság enyém minden felelősség . Most válasszak ?
Valóság, ami úgy működik, mint a hologram.
Álmodó vagy álmodott ?
Szia!
Van felelősség akkor is ha hologram :) Legalább a saját felelősséged.
Képzeld el, bármit megtehetsz ott. Kedved lenne belenyúlkálni más által felépített hologramjába. Vagyis törvény vagy más nem szabályozná a működését.
Előbb-utóbb egy lélek se akarna oda menni tapasztalni. Megszűnne az a 'világ'.
Aha
Aha ! Ezt most találtam és ide pont illik :
Nézz meg egy embert - ott térdel a körülmények előtt .
Nézz meg egy varázslót - ott térdelnek előtte a körülmények .
Na ! Összekevertem , nem ez az idevaló hanem emez .
" Még mindig a világ pillanatnyi állását figyeled , hogy kihasználhasd ha kedvező neked , és elfuss , ha nem . Én nem figyelem a világot , hanem a világ figyel engem . Én döntök , és vállalok mindent , ami ezzel jár ."Holografikus univerzum = egy új leosztás ugyanabban a játékban . Egy újabb verzió a matrixban .
Tetszik.
De ez a mostani is holografikus :)
Aha
Ja ! Ha nálad van az ász !? Így könnyű .........
Fogalmam sincs,nem tapasztaltam..:-)))
Amúgy csak beleolvasgattam..hát minden nap nem fogom a fejem teletömni mindenféle infókkal,....
hol marad a jelen?..nekem ez sok,nem akarok ennyi mindenről olvasni,de titeket olvaslak,az más valahogy:)