Mesmer és a magnetikus mozgássor

SCHULTHEISZ EMIL:
MESMER ÉS A MESMERIZMUS
A szöveget sajtó alá rendezték a Magyar Tudománytörténeti Intézet munkatársai,
Gazda István vezetésével.
Henri Bergson azt írja, hogy a valóság mágikus értelmezése óvta meg a primitív embereket attól a
kétségbeeséstől, amely a természet erőinek kifürkészhetetlenségét látva, elkerülhetetlenül rájuk
tört. A mágikus gondolkodás az embert történelmének minden korszakában végigkíséri.
Megjelenési formája azonban a kornak és az adott társadalmi szituációnak megfelelően változik.
A XVIII. század mágikus gondolkodásának klasszikus reprezentánsa a mesmerizmus.
A mesmerizmus előtörténete – Arnaldus de Villanovától és Roger Bacontól Marsilio Ficinón,
Pico della Mirandolán és Paracelsuson át Robert Fluddig – az orvos- és filozófiatörténet nagy (és
nem érdektelen), itt azonban helyszűke miatt nem tárgyalható fejezete.
Mesmer előfutáraival foglalkozni túl messze is vezetne, így a „magnetizmus” forrásait nem
érintve vázoljuk Mesmer életét és működését.
Franz Anton Mesmer 1734. május 23-án született a Bodeni-tó melletti Iznangban. Életrajzi
adatait illetően utalunk a múlt század orvosköltőjének, Justinus Kernernek 1856-ban megjelent
írására.1 Teológiai tanulmányait félbehagyva, filozófiai studiumokat folytatott Ingolstadtban,
megszerezte a filozófiai doktorátust. A bécsi egyetem orvosi karára 1759-ben iratkozott be.
Tanulmányai végeztével 1766. május 31-én orvosdoktorrá avatták. Jellemző már doktori
értekezésének témaválasztása is. A bolygók befolyásáról2 disszertált. Nem kisebb ember, mint a
monarchia egészségügyének és orvosi oktatásának reformátora, a valóban kitűnő klinikus, van
Swieten hagyta jóvá (ha ugyan elolvasta).
Bécsben letelepedve megnyitotta praxisát. Nem volt e szempontból előnytelen a házassága
sem, amelyet egy – nála ugyan 10 évvel idősebb, viszont gazdag – jó társaságbeli özveggyel
kötött. Anyagi helyzete lehetővé tette, hogy a zenei életben a muzsikát nagyon kedvelő és aktívan
is művelő Mesmer néha még mecénásként is szerepeljen. Így az ő házában volt az akkor 12
esztendős Mozart ’Bastien és Bastienne’ című daljátékának ősbemutatója.
A „magnetikus gyógymód” eredetét illetően az egykorú források véleménye eltérő. Angliában
a magnetizmus már a század elején ismeretes és az orvosi gyakorlatban használt volt. Bécsben
meg éppen a nagy hírű csillagász, pater Hell Miksa próbálgatta a mágnes hatását az élőlényeken.
Akárhonnan vette is Mesmer az ötletet, kezében a mágnes már az első alkalommal ragyogó
eredményhez vezetett: egy addig minden kezeléssel dacoló – a kórleírás alapján minden
valószínűség szerint hisztériás – 28 éves hajadon gyógyult meg. S miután az esetnek nemcsak
orvosi körökben terjedt híre, de az újságok is behatóan tárgyalták, Mesmer akaratlanul is hirtelen
közismertté vált. Ez 1774-ben volt.
A következő évben részletesen kidolgozta elméletét is. 1775-ben tanait 27 tételbe sorolva írta
le. Később megküldte minden tudományos akadémiának, amelyek azonban – a berlini kivételével
– válaszra sem méltatták. Utóbbi sem valami hízelgően nyilatkozott Mesmer teóriájáról. A
válaszlevelet inspiráló Sulzer határozottan elutasítja a magnetizmust.
Első és alapvető munkája a magnetikus erő gyógyhatásait in extenso tárgyalja. Egy olyan
fluidum létezését feltételezi, amely az idegekre hatva ,közvetíti a természet és az emberi test
közötti erőket, s az egész világegyetemet betölti. A magnetizmus lényegéről Mesmer ezt írja:
„Egy, az egész világegyetemet átható, a tenger dagályához és apályához hasonlóan hullámzó
folyadék összekapcsolja egymással az égitesteket, amelyek ily módon befolyást gyakorolnak az
élőlények összes részeire, nevezetesen az idegrendszerre, és képesek fokozni vagy csökkenteni azt
anyagnak és a szerves testeknek tulajdonságait… Ez közvetlenül meggyógyítja az összes
idegbetegségeket, közvetve pedig minden más betegséget is…”.3
A természet harmóniájába illik az egészséges ember. Ezt a harmóniát belső és külső erők
egyaránt képesek befolyásolni, illetve felborítani. Ez a diszharmónia az „idegfluidum”
funkciózavarában nyilvánul meg, és ez vezet végül is a betegséghez. Ezt a diszharmóniát állítja
helyre a magnetikus kezelés, amelyben a későbbi idők folyamán Mesmer a mágnes közvetlen
szerepét már tagadja, és egyedül a magnetizőr személyiségéből áradó fluidumnak tulajdonít
jelentőséget. A magnetizőr személye az, amely a magnetikus fluidumot összegyűjti és
kisugározza.
1776-ban jelennek meg egyébként az első anonim iratok, amelyek magának Mesmernek
magnetikus erőt tulajdonítanak.4 Később a Mesmerről és a mesmerizmusról szóló irodalom
hatalmas méreteket ölt.5
Az „állati delejesség” tanában számos gondolatmenet különböztethető meg, amelyeket
Mesmer egy szisztémává fogott össze. Először is itt van a fluidumra vonatkozó metafizikus fizikai
elmélete: a fluidum, amelynek biológiai-fizikai hatást tulajdonít. Ez tulajdonképpen a korabeli
filozófiához kapcsolódik oly értelemben, hogy ez a fluidum felel meg a vitális princípiumnak.
A másik mesmeri gondolat: a fluidum funkciójának diszharmóniája, amely krízisekben
manifesztálódik. Ennek a teóriának három formája van: a hippokratészi humorálpatológia,
Albrecht von Hallere irritabilitás-teóriája és John Brown excibilitás-tana.
Attól kezdve, hogy Mesmer először fejtette ki eklektikus, de ebben a megfogalmazásban újnak
tűnő elméletét, az új tan magával ragadta alkotóját. Teóriájába vetett valódi hite bizonyos
mértékig sikereinek is magyarázata.
Amikor rájött, hogy a mágnes maga a gyógyításhoz felesleges, kézenfekvő lett volna, hogy a
delejesség egész tanát elvesse, vagy legalább átalakítsa. Mesmer azonban elméletén, legalábbis
annak lényegén nem változtatott. Felfogása tulajdonképpen azért nem változott, mert teóriáját
alapjában véve nem empirikusan nyerte, hanem deduktív spekulációval alakította ki.
Megjegyzendőnek tartom, hogy Mesmer a klasszikus terápia lehetőségeit nem vetette el, s
alkalomszerűen a szokásos farmakoterápiával is élt az egykorú beszámolók szerint. Ezt azonban a
mesmerizmus későbbi ismertetői szívesen elfelejtik.
Bécsi orvosi gyakorlata rendkívül kiterjedt volt. Amikor azonban – őszinte meggyőződéssel és
magnetikus kúrájában való teljes hittel – egy vak, akkortájt híres zongoraművész, a császárnő
kedvenc keresztgyermeke, Maria Theresia Paradis látását akarta visszaadni, s a kezelés
eredménytelen maradt, a bécsi orvosok minden felgyülemlett haragja ellene fordult.
Összeütközése az orvosi karral oly mértékű volt, hogy 1779-ban Bécs elhagyására kényszerült.
Útja Párizsba vezetett, mert meggyőződése szerint csak a franciák tudnak értékelni egy ilyen
„felfedezést”, amelyet ő a mikroszkóppal egyenértékű vívmánynak tartott. Hivatásos orvosi körök
és a tudományos világ itt is hűvösen, sőt hidegen fogadta, mégis hamar nagy praxisra tett szert.
Páciensei között sok nagy befolyású ember volt, akik útját egyengették. Buzgólkodásuk
eredményeképpen Párizsban összeült egy bizottság tanainak megvizsgálására. Mesmer tudniillik
hivatalos elismerésre vágyott! A bizottság tagjai: a kémikus Lavoisier, a polihisztor Franklin,
valamint Guillotin dr. és még néhány közismert orvos. A bizottság kísérleteket végzett, betegeket
hallgatott meg, s végül lesújtó véleményt nyilvánított. Ennek alapján Mesmert és követőit üldözni
kezdték. Az orvosokat, akik delejezéssel kezeltek, az orvosi gyakorlattól való eltiltással
fenyegették. Mesmer erre úgy reagált, mint néhány évtizeddel később Hahnemann és homeopata
követői: előkelő, általuk meggyógyított betegeik köszönőleveleit publikálta, és ismét ragyogó
terápiás eredményeire hivatkozott.
A vitának a forradalom kitörése vetett véget. A párizsiaknak fontosabb dolguk akadt, mint
Mesmerrel vitázni, a nagy magnetizőr pedig szülőföldjére, a Bodeni-tó mellé vonult vissza. 1814-
ben Merseburgba költözött át. Nagy vagyonát ugyan a forradalom idején elvesztette, de a francia
kormánytól évi 3000 frank járadékot kapott, ami nyugodt megélhetését biztosította. 1815. március
5-én hunyt el.
A mesmerizmus, „az állati gyógydelejesség tana” hazánkba némi késéssel érkezett, és a XIX.
század elején, kb. németországi virágzásával egyidőben terjedt el. „Pesten a mágneselés annyira
lábrakapott, mint szintén valaha Párizsban és most Berlinben…”.6 Fénykorát azonban a század
derekán érte el nálunk a magnetizmus.7 Legfőbb híve a „mágnesező gróf”, Szapáry Ferenc volt.
Egy orvossal közös praxisban éveken át kúrálta itthon és Európa-szerte az idegbetegeket.
Eredményei kitűnőek voltak! Ezt igen sok levél tanúsítja. A nem gyógyultak vagy netán elhunytak
viszont nem leveleztek. Szapáry a magnetizmus elméletét és gyakorlatát előadásokban és
írásaiban hirdette.8 Szapáry természetesen nem állott egyedül. Orvosok között is számos követője
vagy talán inkább hívője van a magnetizmusnak hazánkban a század második felében is. A
hangsúly időközben egyre jobban a magnetikus álomban való gyógyításra tevődött át,
tulajdonképpen antik reminiszcenciák alapján.
Selmecbánya nyugalmazott főorvosa, Veszely József dr. 1851-ben írja meg könyvét,9
amelyben hosszú filozófiai és pszichológiai-pszichiátriai fejtegetések után bőséges kazuisztikát
közöl. Jellemző a könyv sikerére, hogy 1862-ben Pesten második kiadásban is megjelent.
A pszichoanalitikusok a modern pszichoterápia eredetét Franz Anton Mesmerig szeretik
visszavezetni,10 akit pedig kortársainak jó része kuruzslónak tartott. Mesmer úgy vélte, hogy az
emberekben olyan specifikus magnetikus erőt fedezett fel, amely kézrátétellel átvihető. Erre a
szisztémára épült hallatlanul eredményes praxisa. Mesmer és követői által elért közvetlen terápiás
effektuson kívül van a mesmerizmus tanának egy másik aspektusa is. Minden kétséget kizáróan
befolyásolta mind kora, mind a későbbi évtizedek orvosainak pszichiátriai gondolkodását.
Ezen a nyomon elindulva jutott el pl. Carl Gustav Carus a tudatalatti folyamatok
felismeréséhez.11
Természetes, hogy mind Carus, mind pedig a magnetizmust bizonyos mértékig szintén
akceptáló orvos, Sir John Forbes az eljárást már csak bizonyos pszichiátriai kórformáknál, tehát
differenciál-terápia formájában használták. Az angolok voltak egyébként azok – Forbes mellett
John Elliston –, akik a magnetizmust anesztézia céljaira használták fel.12
A delejesség tana a cári Oroszországba is eljutott, ahol jóval kevesebb kritikával fogadták. Az
I. Sándor cár által 1815-ben a magnetizmus megvizsgálására alakított bizottság nagy jelentőséget
tulajdonított a magnetizmusnak, s határozatában közölte: ezt az új módot csak approbált orvosok
alkalmazhatják.
Svédországban és Dániában királyi dekrétum biztosította a magnetizmus gyakorlatát az
orvoskollégium tagjai számára. 1817-ben Svédországban több doktori disszertáció védi meg a
magnetizmus tételeit. Ugyanakkor Ausztria hatóságai már tiltják gyakorlatát.
Alapjában véve Mesmer sem kuruzsló nem volt, sem pedig misztikus, hanem tipikus, de
elkésett racionalista, és gondolataival a XVIII. század elejének tradícióiban gyökerező spekulatív
szisztematikus. Balszerencséje az volt, hogy fellépésének idején a klasszikus „nagy szisztémák”
korszaka már elmúlt. Másrészt eleget tudtak már a kortársak a mágnesesség fizikájáról ahhoz,
hogy Mesmer állításait megcáfolják. Mint sok más sikeres terapeuta, Mesmer sem ismerte fel,
hogy eredményei nem az általa feltételezett magnetizmuson, hanem szuggesztión alapszanak.