Szeretetkoldusok: A szeretet

A szeretet

Bizonyos, hogy valami ok miatt erre a földi életemre a szeretet megtapasztalása miatt érkeztem. Már pár éve tudom, hogy a sorsom engem nagy-nagy szeretettel terelget, olyan gyöngéden vigyáz rám, mint a leggondosabb, legféltőbb anya. Az angyalkáim is gyakran nálam vannak, csak rájuk gondolok, s érzem, hogy itt őrködnek a vállamnál. A szellemvilág más régióiból is gyakran érkezik a segítség. Na ezt elmesélem, kis kitérőként.
Először tavaly decemberben éreztem, hogy mikor este leültem a gép mellé írni kesernyés, szomorkás élettörténetemet, a fejtetőmön keresztül kellemes, meleg energia áramlott belém, s valahogyan folyt belőlem a szó. Szinte közöm sem volt hozzá, hogy mi jön ki belőlem, mintha valami bennem lévő erő irányította volna gondolataimat. Írás közben sokszor a dolgok kitisztultak, események logikus magyarázatot kaptak, érzések a régmúltból a felszínre jöttek, valahogyan, mint egy tanmese állt előttem az életem.

S most, épp hogy a segítőimre gondoltam, megint szárnyalnak a gondolataim. Az érzésekről akartam írni, de megint a szeretetnél kötöttem ki. Bár most már minőségi különbség van a korábban keresett, hiánya miatt szenvedett érzéseim, s jelen szeret élményem között. Pedig semmi sem történt velem, a most leírt érzések már réges-régtől bennem vannak, de amíg a bajaimat el nem engedtem, addig nem hagytam, hogy ezek a gyönyörűséges érzések felszínre törve uraljanak, teljesebbé, egészebbé, boldogabbá tegyenek. A boldogtalanság, szeretetlenség tudatommal elnyomtam a boldog, szeretettség tudatomat.

Most a bennem lévő már átélt szeretet érzéseket írom le abban a biztos tudatban, hogy korábban elszenvedve annak hiányát, ma már sorsom ajándékaként átélhetem újra és újra annak az öröktől bennem lévő szeretnek millió egy aspektusát.

Végtelen nagy örömmel írom le, hogy megtanultam szeretni, tudom, hogy miről beszélek! Illetve mindig is tudtam, csak épp fogalmam sem volt róla, hogy tudom, sőt az ellenkezőjéről voltam meggyőződve, de most már tudom, hogy újra képes vagyok azt átélni, kimutatni, gyakorolni. Szóval tudok szeretetet adni és kapni, magamat is el tudom már fogadni, s még a hibáimat is képes vagyok, mint hozzám tartozó, valamiért a fejlődésemhez szükséges dolgokat, elfogadva megszeretni. Ez nálam végtelenül nagy dolog, ha kicsit magába néz az ember rájöhet, hogy rendszerint nem csak nem szereti, hanem egyenesen elutasítja a hibáit.

Ritkán emlékszem az álmomra, de egyik reggel úgy ébredtem, hogy minden pillanatára emlékeztem. Értelmetlen, fura álom volt, de a lényeg, hogy benne engem elfogadtak, szerettek, sőt a hátam mögött is olyan dolgokat mondtak rólam, ami engem megerősített. Boldog voltam, hogy ez én vagyok, és ilyen vagyok, s szerettem magam, s engem is szerettek. Pedig rengeteg hibát vétettem, épp azokat, amelyeket a mindennapi életben nem szeretek magamban. Így még el is tévedtem, sőt szertelenül, csapongóan viselkedtem, de még így, ilyennek is szerettem magam, így voltam jó és mindenki, aki a közelemben volt, ők is épp ilyennek szerettek.

Aztán ma reggel a szokásos meditációs kártyámat megnézve a szeretet érkezett, s csak rágondolva átéltem azt, szökőkútként elárasztva testemet, lelkemet. Az a ragyogóan fényes, hófehér szeretet bennem buzogva, majd rajtam túl kiáradva, hosszasan bennem, s körülöttem ragyogott, s közben megtapasztaltam a mérhetetlen boldogságot, nyugalmat, harmóniát, belső biztonságot hozó, kristálytiszta önzetlen szeretet érzését. Ébren is átéltem végre, hogy elfogadva magam képes vagyok az igaz szeretetre, tudom azt adni és végre már el is tudom fogadni.

Az univerzális, elfogadó szeretet

Azt gondolom, hogy a tiszta, érdekmentes, viszonzást nem váró, szabadon, korlátozás mentesen áramló, mindenre és mindenkire vonatkozó szeretet érzése roppant ritkán éled fel az emberben. Ebben az érzésben semmiféle elvárás nincsen, úgy szeret ilyenkor az ember mindent és mindenkit, ahogyan az éppen van, kritika, elvárás nélkül, mindent és mindenkit elfogadva. Én is csak egyetlenegyszer éltem át, egy könyv olvasása közben, valami meseszerű csoda volt, végtelen nagy boldogság, tisztaság, eggyé olvadás. Egyik pillanatról a másikra azt tapasztaltam, hogy hatalmas energiával, valamiféle ragyogásszerűen árad ki belőlem a szeretet, megtöltve a testemet, a környezetemet, az egész szobát, s csak szárnyal, jön ki belőlem, végtelen nagy boldogságot és kimondhatatlan szeretetet érezve közben. Valahol az én tudat csak annyiban maradt meg, hogy tudtam, hogy belőlem jön ez hatalmas, ragyogó, gyönyörű érzés, de én is az vagyok, ahova áramlik, mert mindent és mindenkit magamba fogadva a mindennel is egy vagyok.
Akit a sorsa ezzel az érzéssel még nem ajándékozott meg, valószínűleg nem érzi át teljesen a leírtakat, de talán el tudja képzelni, hogy milyen érzés is ez a feltétel nélküli, mindent elfogadó, mindent kitöltő univerzális szeretet.

A földanya szeretete

A földanya irántunk táplált szeretetét mindenkor érezni lehet, ha kicsikét figyelünk. A levegő áramlása, az elemek megnyilvánulása, a földi élet minden apró mozzanata folyamatosan tudatja, hogy ez a mi létterünk, itt biztonságban vagyunk.

A földanya határtalan szeretetét legmarkánsabban akkor lehet érezni, ha az ember a természetben van, ha művelei a földet, vagy ha sétál kinn a szabadban, ha a hátát egy fának támasztva, vagy egy kőre ülve elengedi magát, s egyesül, eggyé válik, összeolvad a természettel. Ugyan ez az összeolvadás számtalan esetben megtörténhet, akár a tengerben, vagy folyóban, tóban úszva, lebegve, játszadozva érzi az ember, hogy eggyé vált a vízzel, az szeretettel befogadta, ölelgeti, simogatja, óvja, védi őt. Megtapasztalja a szeretetet, ha az anyaföldet a kezébe veszi, hisz érzi, hogy sugárzik belé az élet, táplálja őt ez a föld, vagy ráfeküdve a földre átéli közös lüktetésüket, azonos lélegzésüket s tudja már, hogy ő maga a természet. Ezeregy példa van a föld szeretetére, a természet millió arcának megtapasztalásán keresztül, az itt élő növények, állatok sokaságának csodálatos világáig folyton érezhetjük, hogy a természet szeretett gyermekei vagyunk, s azzal harmonikus, elválaszthatatlan egységben létezünk.

Ilyenkor az ember megnyugszik, béke költözik a lelkébe, s önmagával is harmóniába kerül. Ugyanis az őstudás a vérében van, hogy - mint az anya a gyermekét, - a természet őt mindig, minden körülmények között megvédi, s ilyen boldog, önfeledt pillanatokban minden sejtje hirdeti neki ezt a tudást úgy, hogy közben rá sem gondol, csak szereti a világot, s vele összhangban van. Határtalanul boldog, mert itt van ebben a csodás természetben, a földanya biztonságot nyújtó ölelő karjai között. Rá sem gondol, de belülről érzi, tudja, hogy itt élni tud, mert az élethez mindent megkap, hisz a Földanya szeretett gyermeke ő.

Az anyai szeretet

Az anyai szeretet nagyon hasonlít az előző érzésekhez abban, hogy végtelen, határtalan érzés ez is. A boldogsággal áradó anyai szeretet érzése az univerzális szeretet érzésével azonos, mikor a kicsi magzatodat magadhoz öleled, akkor tudod, hogy valamiféle teremtés misztériumának részese vagy, valahol a mindenség is Te vagy, eltűnik belőled az elkülönült egyén, s kitágulsz a világba, a boldogságod által egybeolvadsz a mindenséggel. A gyermekeddel is egy vagy, de a mindenség is te vagy.
Azt gondolom, hogy az anyai szeretet és a földanya szeretete azért nagyon hasonló érzés, mert mindkettő - bár már az univerzumból kiszakadt egyénként éljük meg ezeket a szereteteket, - az élet élhetőségét sugallva a földi lét biztonságát jelentik.

A földanya felénk irányuló óvó, védő, gondoskodó, tápláló szeretete pedig alapja az anyai szeretetnek. A kritika mentes, feltétel nélküli szeretet itt könnyen kézzelfogható, a gyermek magával hozott ősbizalma, hogy az anyja minden körülmények között elfogadja, táplálja és szereti őt, hordozza ezt az univerzális szeretet érzést. Amikor az anya önfeledten, valamiféle földöntúli boldogsággal, ragyogó tekintettel magához öleli gyermekét, mindenkor átéli ezt az elfogadó, önmagával azonos, eggyé vált lények végtelen szeretetét.

Ebben az érzésben hatalmas csapda az, hogy bár már felnőtt a gyermek, az anya még is önmagával azonosnak érzi őt, el nem engedi, magához láncolja, megfolytja az önző szeretetével. Azt mondják a bölcsek, hogy egy gyermeket többször megszül, illetve elenged az ember. Megszüli csecsemőként, amikor a testéből kiengedi, majd megszüli kisgyerekként, amikor a személyiségét hagyja kifejlődni, majd megszüli kamaszként, amikor a világot engedi meghódítani, majd megszüli felnőttként, amikor útjára engedi szabad embernek.

Azt gondolom, hogy az igazi anyai szeretet egyrészt elfogadó, követelménytámasztás nélküli, elengedő szeretet, amelyben amire csak képes, mindent megtesz az ember a gyermekéért, de nem éli helyette az életét, mert tudja, hogy a gyermek is valamilyen céllal érkezett. A gyermek saját útjához a segítséget megadja, a tudását átadja, de hagyja, hogy a gyermeke a saját útján haladjon, a saját életét élje. Az igazi próbatétele tehát az anyai szeretetnek a féltés nélküli, aggódásmentes, támogató, segítő, de elengedő anyai szeretet.

Talán az anyai szeretettel azonos érzés a teremtés, az alkotás öröme, a felfedezés, feltalálás, új dolog létrehozása feletti öröm érzése, ha valóban azonosul az ember azzal, amit teremt, alkot, akkor átélheti ezt a teremtő, anyai szeretetet.

* * *
Azt hiszem, hogy a földi létünkben, amikor nem az univerzális szeretetet érezzük, hanem egy konkrét személyre irányuló szeretet élünk át, akkor az az érzés egyetlen egy dologhoz köthető, a biztonság érzéséhez. Akkor árad a szeretet valakitől valaki felé, ha az az érzés munkál benne, hogy bármi történik, biztosítva van a léte, a biztonsága az által az egyén által akire a szeretete irányul. Megítélésem szerint ez a biztonság érzése táplálja a gyermeki, a szülői, a család és az anyaföld iránti szeretetet is.

Szerintem minden ember iránt érzett szeretet is a biztonságból táplálkozik. A baráti szeretetben megbízom a barátomban, a titkomat rá bízom, tudom, hogy számíthatok rá érzés munkál bennem. A párom szeretete is azonos, megbízom benne, hisz rábízom az életemet, vele teremtek, új életet nemzek. Azt gondolom hát, hogy nem tévedek, ha a konkrét személyre irányuló szeretetet a biztonság érzéséhez rendelem.

A család, a gyökerek szeretete

A család szeretete is a földi lét biztonságához kötődik, a nem vagyok egyedül a világban érzésen alapul. A bajban van kihez fordulni, aki olyan, mint én, akiben megbízhatom megnyugvását, a stabilitást és a közös erőt hordozza. Abból az érzésből táplálkozik, hogy a családdal erős vagyok, mert együtt többen vagyunk.

A gyökerek szeretete a halhatatlanságot is megtestesíti, az ősökön és utódokon át megtapasztalva az örökkévalóságot.

A gyermeki szeretet

A kicsi gyermek, a szüleit istenként, mindenki felett álló lényként tisztelve egészen a kamaszkoráig feltétel nélkül szereti. Mint az anyai szeretetnél írtam, a gyermek azzal az ősbizalommal érkezik, hogy őt feltétel nélkül elfogadva szeretik, felnevelik. Ezt a feltétel nélküli szeretetet sugározza a szüleire természetes viszonzásban bízva.

A gyermek két éves koráig nem rendelkezik én tudattal, az anyjával egynek éli meg magát, s minden porcikájával a szeretetet adja, amennyiben az anyjától az ősbizalomnak megfelelő szeretetet, gondoskodást, elfogadást megkapja.

Persze van olyan, hogy a gyermek nem kap anyai szeretetet, így ő sem tanul meg szeretni, vagy egy időre- néhány földi életre- elfelejti a benne lévő szeretetet. Aki nem kap szülői szeretetet, az adni sem képes, így léte értelmét tőle megtagadva, egész életét boldogtalanságban éli le. A szülői és gyermeki szeretet egy életre összeköti az embereket, az érintetteket, meghatározva, hogy békében, derűben, harmóniában él –e majd az ember önmagával, szüleivel, családjával, a szűkebb és tágabb környezetével, a világgal.

A kamaszkor egy nagy választó víz, mert ebben a korban a gyerek a szüleit utasítja el, hisz minden gondja, baja ami önmagával van, azt a szülei tükrében képes csak meglátni. Itt dől el, hogy a gyermek kapott-e elegendő elfogadó szeretetet, s ezt kamatoztatva képes –e elfogadni önmagát, megszeretni jó és rossz tulajdonságait. Amennyiben igen, a szüleit is képes lesz felnőttként is szeretni, s szeretetet tud a világnak, az embereknek, a barátoknak, a szerelmeknek, a társaknak, a kollégáknak, a hozzá hasonlóknak és a tőle eltérőknek, s megannyi földi szerepünkben elfoglalt figurának adni, majd visszakapni. Amennyi önzetlen, feltétel nélküli, a létezésünkért kapott szeretetet adnak nekünk a szüleink, annyira tartjuk magunkat érdemesnek, s annyival fordulunk a világ felé.

* * *

Látható tehát, hogy az emberiség boldogsága, a szeretet sorsa az anyák szívében, lelkében van. A sorsunk hatalmas adományát, az emberi fejlődés alapját, a szeretetet érdemes tehát kellő beccsel, óvóan vigyázva, feltétel nélkül szabadon áramoltatva adni gyermekeinknek, hogy rajtuk keresztül tegyük teljessé, derűssé, boldoggá az egész emberiség életét.

Szerelem

Van persze összetett érzés, ami nem annyira homogén, több elemből áll, helyzettől függően mikor, mi dominál. Ilyen komplex érzés a szerelem. Persze ebben is egyidejűleg csak egy érzés létezik, tehát olyan nincs bennem, hogy szerelmes vagyok, s közben aggódom, vagy az egyiket, vagy a másikat érzem. Viszont a minap felfedeztem, hogy nálam a szerelemhez elválaszthatatlanul társul a szeretet is, és amikor szerelmes vagyok, akkor az illetőt szó szerint a szívemmel és a lelkemmel is szeretem, tehát a szerelem-szeretet egyidejűsége fennáll, de úgy, hogy egyszerre csak az egyik érzést érezhetem.

Még csak be sem kell csuknom a szemem, ha eszembe jut a szerelem, látom a kedvesem arcár, pontosan átélem érzéseimet, a bennem lángoló szerelmet és a korlátlan szeretetet. Az én szerelmem határtalanul heves, égő, lángoló, sistergő, fortyogó, hatalmas nagy tűz elem, a hozzá társuló szeretet pedig lágy, boldog, kellemes, simogató, körülölelő, védelmező, tápláló gyönyörű szép hófehér, kristálytiszta energiaáramlás. Ugye látható, hogy e két, szinte egymással ellentétes intenzitású érzés egyidejűleg nem lehet képes uralni?

A szerelem bennem nagyon erősen kötődik a feltétel nélküli szeretethez, akibe szerelemes vagyok, annak minden tulajdonságát szeretem, elfogadom, szinte csodálom. Amikor szerelmes vagyok, épp úgy, mint mikor valakit szeretek, a segítőszándék és az áldozatkészség nagyon magas szinten van bennem, azért mindent megtennék, hogy neki jó legyen.

A szerelem estemben, egy olyan emelkedett állapot, amikor a lelkemben élek, a belső bölcsességem vezeti tetteim, gondolataim. Ez az érzés nálam valami földöntúli fantasztikus állapot, valami nehezen kifejezhető, megfoghatatlan boldogság. Talán ahhoz hasonlatos, - csak érzelmileg túltelített állapotban- mint mikor a lélekjelenlétem veszi át az uralmat az egóm felett, a lelkem által cselekszem. Megszűnnek a földi definíciók, a tér és idő más dimenzióba kerül, s olyan képességeim működnek, amiről addig fogalmam sem volt. Ez az állapot néha vészhelyzetben jön elő az emberekben. Nos, nálam, ha szerelmes vagyok, ez nem ilyen koncentráltan, hanem időben elnyújtva jelentkezik, rendívül jól tudok alkotni, kiválóan teljesítek, jó képességeim felerősödnek.
Azt érzem, hogy a szerelem az a lelki állapot, amikor a lelkem szabadon szárnyal, az egót elcsendesedni hagyva a lélek irányít, a hangsúlyok eltolódnak, a földi lét apró-cseprő gondjai jelentőségüket vesztik, a semmiből érkeznek a helyes megoldások, valamiféle belső nyugalom, belső bölcsesség vezet kiteljesítve az életem. Persze közben irracionális érzéseim vannak, a túltelített, koncentrált nem e-világi, boldog, belülről, a belső bölcsességemből jövő, biztonságot adó szeretet mássá tesz. Azt érzem, hogy a szerelem egy rendkívüli, meseszép állapot.

A beteljesült szerelemben a szeretkezés is szerelmeskedéssé nemesül. Párszor úgy éltem át azt az extatikus egyesülést, hogy eltűnt a saját, külön test érzete, szó szerint a testek eggyé olvadtak, már nem volt te és én, s ekkor olyan földön kívüli élményben részesültem, hogy mikor félájult állapotomból visszatértem e világba tudatosult bennem, hogy most valahol egészen máshol voltam.
Más ez, sokkal több, mit a testek „mágneses” vonzása, mikor egymást meg kell érinteni a felgyülemlett ellenpólusú energia levezetésére, jóval több attól is, mint mikor méterekre állva kedvesedtől akkora energiaáramlás van köztetek, hogy szinte szétrobbantok, ezek a test játékai. A szerelem szerelmeskedése pedig valahol a lélek önfeledt egyesülése a testeken keresztül.

A beteljesületlen szerelem más, tele van reménnyel, vággyal, ábrándokkal, szép rózsaszín mesevilággal, valamiféle földöntúli csodával. Ebben az állapotomban a fantáziám működik, s olyan erősen képes vagyok vizualizálni, hogy tökéletesen el tudom képzelni, s átélni a szerelmet. Persze a beteljesületlen szerelem csak ideig-óráig ég, lobog, s egyszer csak elhamvad, s a múlt gyönyörűséges emlékévé szelídül. Ezt így írom le:

„Ismét megtapasztaltam, hogy bármi is történik velem, csak és kizárólag attól függ, hogyan élem én meg. Milliószor hálát adtam a sorsomnak, hogy hozzám irányított, hisz általad átélhettem egy meseszerű, sehol nem létező, álomvilágban beteljesedő csodaszép szerelmet, egy olyan lángolást, amely úgy éget el, hogy közben megtisztít. Hidd el nekem, gyönyörűséges érzések voltak ezek. Végtelen nagy öröm, és valamiféle belső megnyugvás követte ezt az igen heves csodát, s most, mint egy távoli szépséges szép emléket dédelgetem, néha örömmel nézegetem, elraktározva szívem rejtekébe kimondhatatlan hálával a lelkemben, hogy megélhettem, általa több, szebb, jobb és teljesebb lettem.”

A szerelem bennem ellentétes érzésekből épül fel, részben csupa pozitív érzelmeket jelent, de mellette jelen vannak negatív érzések is. Így, ha szerelmes vagyok, akkor határtalanul, korlátok nélkül és feltétel nélkül szeretek, de a szépséges szép érzéseken túl a fájdalom, a félelem és önzés is néha felbukkan bennem. Az önzés, hogy csak engem szeressen, más számára ne is létezzen, a fájdalom pedig akkor, ha a szerelmem mást, nem engem szeret, másnak simítja meg az arcát, s engem észre sem vesz, neki mit sem jelentek.

Ezen túl a szerelemhez, akár beteljesült, akár nem, akár viszonzott, akár nem, szinte mindig társul a félelem, ami két forrásból is táplálkozik. Egyrészt sunyi módon jelentkezik, hogy mi lesz akkor, ha elmúlik a heves szerelem, s az ember a rózsaszín fellegekből a földe hullik, képes lesz-e a valóságot, a gyarló embert olyannak, amilyen, a hibáival és erényeivel is szeretni? Másrészt, fiatal korban, az attól való félelem, hogy a végtelenségig nem birtokolhatom őt, akár azért, mert valami baj éri, s elveszíthetem, akár amiatt, hogy ha nála múlik el az érzelem, a földről engem nézve, már neki nem felelek meg.

A szerelem tehát mindenképp az egó hangján is szól, az ő érdekei is érvényre akarnak benne jutni, a birtokláshoz kötődik, így társul szegődik a legboldogabb, legönfeláldozóbb szerelem esetén is az önzés, a fájdalom és a félelem.

* * *
Aztán, ahogyan változik az ember, az érzelmei is átalakulnak. Amikor már képes saját magát elfogadva, a hibáival együtt önmagát megszeretni, minden teljesen megváltozik.

A lelke, valamiféle Csipkerózsika álomból felébredve, hatalmasat nyújtózva, az ősrégi port magáról lerázva felröppen, s csodálkozva tekint a testházában minden irányba, hogy valamiféle nyugalom, béke, harmónia veszi őt körül, a test-szellem-lélek meseszép összhangban létezik, s kitölti kis világát egy csodaszép belső ragyogás. A magunkkal való harmónia, békesség, valamiféle belső nyugalmat jelent, s valamilyen nagy-nagy bizonyosságot és boldogságot, hogy a saját kis világunkban minden rendben van. Ezt a nyugalmat annak a tudásnak a bizonyossága hordozza, hogy évmilliók óta, amióta a világ létezik, minden emberben benne van a szeretet képessége, így azzal mindenki rendelkezik. Szép érzés, nagy felismerés és igazi boldogság ennek megtapasztalása.

Amikor a harcot befejezve békét kötött végre magával, akkor van tehát az ember rendben önmagával. Abban a pillanatban, amikor az ember elfogadja önmagát, akkortól válik képessé a másságot, másokat is elfogadni épp olyannak, amilyen, jónak és gyarlónak, egyszerűen embernek. Sőt, ha valaki magával békében, harmóniában van, akkor az emberek sokszínűsége, mássága, tarkasága gyönyörködteti, s valahogyan a belső rendje megteremtésével egyidejűleg, szinte észrevétlenül a külső világa, a környezete is rendben jön, csak úgy magától.

Az ember ekkor, csak ebben az állapotában képes igazán, teljes lényével átélni, megtapasztalni, hogy valóban képes másokat is szeretni. Ekkortól már tud őszintén, igazán, tiszta szívvel, olyan csodaszép belső ragyogással, igények nélkül, feltétel nélkül szeretetet adni.

Amikor az ember a belső útján eddig eljutott, akkor egyszer csak azon kapja magát, hogy benne a szerelem érzése megváltozott, s egyenrangú társul szegődött hozzá ez csodaszép, örökkön létező, minden porcikája által ismert, ősérzés, a szeretet. A szeretet pedig végtelenül jóságos, nem ítélkezik, csak szárnyal, árad ki az emberből, körülöleli a szeretett lényt, feltölti szeretet energiával őt. Ez a szeretet ezer arca közül a legnemesebb, azonos az univerzális szeretettel, az anyai érted élek, egy vagyok veled szeretettel.
Ez a szeretet nem méricskél, nem ítél, úgy szeret, a hogyan vagy, azért szeret, mert létezel. És ha valaki képessé válik ezt a szeretetet nyújtani, akkor az átadott szeretet valahogyan őt is boldoggá, teljessé, ragyogóvá teszi, épp úgy, mint az ajándékozás öröme. Egyszer csak az ember azt érzi, mintha amit adott, megsokszorozva visszaszállt volna hozzá. Ezért olyan boldogok azok az emberek, akik már képesek tiszta szívvel és teljes lelkükkel szeretni.

Aki átéli ezt a szeretetet, annak az univerzumba vetett hite, a földanyába vetett feltétlen bizalma, és a belső teljesség tudata, biztonsága elegendő arra, hogy ne kívül, a társában keresse a támaszt, a biztonságot, hisz arra már nem szorul. Ekkortól a szeretet elválik a biztonság nyújtás igényétől. Ebben az esetben már valóban mindenféle viszonzás elvárása, vagy bármiféle támasz nyújtásának igénye nélkül, kristálytisztán, a másik léte feletti őszinte örömmel, önzetlenül szeretünk.

Ahogyan az ember öregszik és kissé érettebbé válik, már el tudja fogadni, hogy minden elmúlik, hisz az élet, a változás maga. A változás viszont elengedés nélkül nem történhet meg, s ha megtanulunk elengedni, akkor a birtoklási vágy, az önzés oktalanná válik, a félelmek elszállnak, s marad a most megélésének igénye, a pillanat öröme. Ebben a szerelem-szeretet érzésben az egó önző követelőzése megszűnik, a szeretet változatlanul tisztán, ragyogóan megmarad, hisz ebben a szeretetben nincs már birtoklási vágy, nincs a másikba való kapaszkodás vágya, csupán az adás gyönyörűsége. Ebben a helyzetben az ember elengedi az elvárásait, nincsenek igényei, csak nyitott kíváncsiság van azzal a biztos tudattal, és megingathatatlan hittel, hogy ami hozzá érkezik, az az ő hű tükröződése, tehát épp neki való érzés, vagy tapasztalat. Ebben az állapotban pedig nincs félelem, s szélnek ereszthető a fájdalom is, csak a boldog várakozás, az adás gyönyörűsége, a feltétel nélküli befogadás marad.

Márta Klára: Szeretetkoldusok részlet 2009. április