A tisztaság győzelme

Nézem a természetet, ámulok és bámulok, hetek óta hófehérben pompáik a világ.

Már évek óta alig esik hó, ha pár szem hullott is az azonnal elolvadt, koszos, sáros latyakká, szennyé, mocsokká változott. Még tavaly karácsony előtt is csak napokig tartott a fehér hólepel, s a szokásnak megfelelően felismerhetetlen szennyé degradálódott.
Mos pedig itt pompázik ez a mesevilágot felidéző, mindent megszépítő, minden csúfságot elfedő tisztaság, szűzies, mennyei fehérség.

Nézem a tájat, a természetet, a fákat, a fehér bundájukat alig bíró örökzöldeket, a hóba beburkolózó cserjéket, sövényeket, a hófehér virágba burulónak tűnő, illegő billegő karcsú gyönyörűséges lombkoronákat, a varázslatos hegyoldalt s az ámulattól szóhoz sem jutok, legyűgöz ez az elvarázsolt pompázatos gyönyörűség.
Ám nem csak a természet pompázik fehérben, hanem már hetek óta az emberek által épített világ is, hisz amit egyik nap összepiszkít az ember, azt másnapra újabb tiszta hóruhába burkolja a teremtőnk. Tiszta, patyolat fehér minden, a házak, az utak, az egész város csupa ragyogó fehérség. Az örömöm határtalan, hisz minden, de minden oly gyönyörű.

A természet megajándékozott minket a tisztasággal, az ártatlansággal, a ragyogó, csillog-villogó fehér ragyogással.

Mint fenn úgy lenn, mint kinn, úgy benn, mondja a Tabula Smaragdina. S ez engem hittel, reménységgel tölt el, hogy amit a természet mutat, mi is azt tesszük, mi is megtisztulunk, ragyogó, hófehér lelkünket megmutatjuk a világnak. Egyszer csak, vagy akár már is, olyan tisztán, ártatlan lélekkel élünk mi is, úgy gondolkodunk, viselkedünk, egymásra kölcsönösen úgy hatunk, mint amit a természet mutat nekünk.
Hisz mit tapasztalok itt közöttetek ? A fehérség, a tisztaság itt is jelentkezik. Kinyitva ma reggel a blogot körülölelt a szívetekből áradó szeretet, a tisztaság, a jó szándék, a segítőkészség, a megértés, az elfogadás. Olvasom verseiteket, amit nagy költőktől feltettetek, amit magatok költöttetek, olvasom soraitokat, vallomásaitokat, s a lelkem nevet, örül, s tudja, hogy valami meseszép tisztaságba indultunk mi együtt el.

Jól tudom, hogy amit érzékelek, az a lelkünk fehérsége, ami akár a természetben, úgy itt is eltakarja a tudattalanba száműzött sötétségeinket, de tisztulunk, szépülünk, kifehéredünk. Hatalmasat lépünk előre azzal, hogy meg merjük mutatni egymásnak lelkünk tisztaságát. Látom, érzem, tudom, hogy a mi lényünk is épp úgy ragyog, fénylik, világít, mint a hólepel világít a sötét éjszakában.

Szívből remélem, hogy a patolyatfehér hótakaró még jó ideig példát mutat nekünk, s eggyé válva a természettel, szép lassan mi is tiszta, fehér szellemű lényekké nemesülünk.