Az Arvisura jelenség

Az Arvisura jelenség
2008. 01. 03.

Tura és Paál

Élt a második világháború idején az Urál túloldalán, a manysi-földön egy sámán, a fősámán, aki még az első világháború során megígérte egy beteg magyar embernek (dr. Zsiray Miklós nyelvész professzornak, aki hadifogságba kerülve betegedett meg és került el a fősámán kezei közé), hogy egy napon majd elküldi a magyaroknak az ősi regét, a hiteles hun történelmet, az Arvisurákat.

Ennek a fősámánnak az unokája, Szalaváré Tura alig lehetett 20 esztendős, amikor szerelmi bánatában nagyapjának felkérésére ifjú szíve elvállalta azt a küldetést, amely során ezt az ősi regét áthozta az Urálon, és átadta egy általa akkor még nem ismert úz származású embernek. Az Arvisura története a XX. század közepén így veszi kezdetét.

Tura hajózik az Obon, az Irtisen és a Tavdán, megpihen a déli manysiknál, átverekszi magát a nagy hegyen, majd a háború forgatagában az állambiztonságiak elfogják. Egy finn fiatalember, Igor Szalmi a tolmácsa, akit beavat titkába, hogy neki a nagyapjától ismert ősi regét el kell vinnie, át kell adnia egy úz embernek. Igor Szalmi a pártfogásába veszi a fiatal Turát, és felismeri, hogy az egyetlen lehetőség a küldetése végrehajtására az, ha katonai szolgálatra jelentkezik. Penzába viszik, ahol a magyar kolóniáktól megtanulja a nyelvünket. Partizánok közé kerül, akiket 1945 februárjában bevetnek a magyar határ mellett, Füleknél, amely karnyújtásnyira van az öreg úz várostól, Ózdtól…

Paál Zoltán (1913-1982) Ózdon a kohóban dolgozott mint vasmunkás. 1944-ben a visszavonuló német hadsereg leszerelte a gyárat, és a munkásokkal együtt masíroztak hazafelé. Az 1945 januárjában munkaszolgálatra elindított Paál Zoltán a határ menti hegyvidékes részen egy mentési akció során találkozott össze égi rendeltetés szerint Szalaváré Turával. A partizáncsapatot a finn kapitány vezette; a manysi Tura mellett még mordvin és hanti partizánok is tevékenykedtek. Egy nap a menedéküket, ahol meghúzták magukat, egy medve közelítette meg, amelyet a földről fölkapott puskával Paál Zoltán terített le. A manysi fiú, akiknél máig él a medvetor szertartás hagyománya, pontosan értette a jelet, és így, ezáltal ismerte fel, hogy az ember, akit keres, akiért jött, előtte áll.

Paál Zoltánt mint a sok évezredes Arvisura láncolat rovósámánját a medvetor szertartás során avatták azzá, ami később lett: a palócok krónikásává, az ősi Arvisura szellemiség átvevőjévé és közvetítőjévé a kárpát-medencei magyarság számára.

Paál Zoltán akkor és ott hallott először az Arvisurákról, a távol keletre húzódó megannyi hun testvérnépünkről és még sok más hihetetlen, mesébe illő mítoszról és szellemi titokról.

Tura a háborúban Szombathelynél meghalt, de Paál Zoltán, akit onnantól már az égiek vezettek tovább, húsz évvel később még újra személyesen találkozhatott az egykori partizán vezérrel, Igor Szalmival. Ám ekkor már Paál javában rótta a sorokat az évezredes múltról, a magyarság szellemi kincséről.

Az Arvisura eredete

Több vízözönnel ezelőtt, nagyjából Kr.e. 12.000 táján a Csendes-óceánon létezett egy szigetbirodalom, amely az ismert Mú kontinens egy maradék szigete volt. Itt, Ataisz szigetén (mely nem azonos az Atlanti-óceánon létezett Atlantisszal) egy páratlan műveltségű és isteni jelzővel illethető személy, Anyahita élt és tanított. Anyahita, teljes nevén Ardvisura Anyahita hitvilági leírásainak adták eredendően az Arvisura nevet. A szó azt jelenti, ’igazszólás’, ’igazat mondott szó’. Anyahitát a sziget népei közül többen meghallgatták, így tettek az úzok, a fehér- és fekete hunok is.

Anyahita tanításai egyetemesek voltak, az emberiség egészét érintő gondolatokkal bírtak, s szellemi hatása oly hatalmas volt a későbbi korokban, hogy majd’ minden próféta és vallásalapító az ő tanításaiból merítkezett, Jézussal, Manival Mohameddel és Buddhával egyetemben. Anyahita kultuszát őrzik az örmények, az irániak és talán az összes közel-keleti nép. A mai magyarokhoz mint Boldogasszony-kép öröklődött át és él mind a mai napig.

Az Arvisurákat Anyahita halála után beavatottá ért fiai vitték tovább, és a sziget sajnálatos süllyedésekor, Kr.e. 5038-ban azt a Föld megannyi pontjára menekítették át. Anyahita szellemi öröksége, az Arvisurák leiratai a legkeresettebb, legféltettebb és épp ezért legűzöttebb szellemi kincse lett az elmúlt ötezer év földi emberiségének.

Kr.e. 4040-ben a szigetről korábban elmenekült népek szövetségbe álltak, s életre hívták a Hun Törzsszövetséget, melynek központja Ordoszban, a Sárga-folyó nagy kanyarulatában volt. A beavatott társadalom központja, akik az aranylapokra, az igazmondó emlékoszlopokra és más ismerethordozóra rögzített szellemi értékeket bírták a Közel-Keleten volt. Kezdetben a mai Irak területén, majd a Ménessel újjáalakuló Egyiptom földjén, később a kaukázusi Magyarországban.

Ataisz népeinek szellemi hagyatéka lett az Arvisura, mely összekötötte őket a Kárpátoktól (Melegvizek Birodalma) a Japán-tengerig, az északi vikingektől a déli etiópokig.

Az Arvisurák szellemi központja, az Élet Temploma őrizte minden szövetséges nép krónikáját, rokonlátogatási beszámolóját, szellemi felfedezését, az emberiség összeadott kultúrkincsét. Ezt az Élet Templomát Ordoszból az i.sz. 370 után meginduló hun népek hozták Európa felé, és tették le alapkövét itt, gyönyörű hazánkban Atilla, a hun világkirály korában.

Anyahita, a Boldogasszony szellemi hagyatéka évszázadokra telepedett át ide, a mai hazánk területére, majd Vajk (Szent István) királyi korszakában kellett azt biztonságba menekíteni tőlünk keletebbre. A szellemi hagyaték a Föld több pontján rejtve nyugszik, várja talán egy nyugodtabb kor eljövetelét, talán egy, a tiszta szellemre nyitottabb emberiség eljöttét, hogy feltárva önmagát előadja Anyahita minden gyöngyét.

Kiadások

Paál Zoltán a sztrecsnói medvetoron arra kapott felhatalmazást az Arvisurák szellemi őrzőitől, hogy a saját népének, a palócoknak (pal úz= felső úz) a szemszögén át mutassa be ezt az évezredes utat Ataisztól a Kárpátok szívéig. Így Paál Zoltán életműve és több ezer oldalas hagyatéka nem csak a palócok szellemi öröksége, hanem egy apró, de jelentős szelete egy mérhetetlenül hatalmas szellemi örökségnek, mely a hun törzsszövetség népeinek máig meglévő jogos tulajdona.

Paál jegyzetei először 1972-ben jelentek meg pár száz oldalas változatban, majd a nyolcvanas évek során néhány kisebb, de nem Paál Zoltán által összeállított jegyzet, tanulmány, összegzés jelent meg a palóc Arvisurák lejegyzései alapján. Ezzel párhuzamosan szamizdat formában az Arvisurák kis számban nyomtatásra is kerültek, ezeknek a fénymásolt változatai a kilencvenes években ellepték a magyarság szellemi értékeit kutató lelkek könyvespolcait. Közben a torontói Magyarságtudományi Intézet egy tagja, Fejér Albert gondozásában Kanadában is jelent meg ezen leiratokból. Erre hozott hiánypótló összesítést az 1998-ban kiadott majdnem teljes életmű (Püski Kiadó, Budapest, szerkesztette: Bolyki János). Ez a változat azóta négy alakalommal is utánnyomásra került.

Az Arvisurák értelmezését Kozsdi Tamás: A magyar ősemlékezet és az Arvisura világkép c. munkája könnyítette meg 2005-ben és bővítve 2006-ban, majd Bodnár István összefoglaló írása 2007-ben. A Paál Zoltán személyes életét bemutató napló-regény, a Vérrel Pecsételve mostanában jelenik meg a családi örökösök kiadásában.

Fény és Árnyék

A palóc Arvisurák jelenlegi megítélését befolyásolja, hogy a hatvanas-hetvenes években az államvédelem megfigyeltette Paál Zoltánt. Azok a személyek, akik ezt tették, ma is élnek, de az ő hallgatásukat én nem törhetem meg.

Azonban Paál Zoltán védelmében – úgy érzem – el kell mondanom, hogy kiterjedt levelezést folytatott Pataky László íróval és kutatóval Békéscsabán; a sok száz oldalra rúgó magánlevelezésből kitűnik Paál gyermekien tiszta és istenre tekintő lelkülete, amelyben nyoma sincsen az átkos korszaknak vagy a világ sötét viszonyainak. Mindenkor, minden sorában a szeretet és a magyarság múltját megidéző őszinte tisztelet sugárzik - ezt nem lehet nem észrevenni vagy figyelmen kívül hagyni.

Az Arvisura jelentése Igazszólás. Az Arvisura magyar és egyetemes történelmet érint. Az Arvisura jelentős üzenet a ma magyarjainak. Noha csak a palócok szemszögéből láthatjuk – egyelőre – ezt az ősi krónikát, mindenkinek érdemes megismernie. Érdemes meríteni belőle, mert így lehetőséget kaphatunk megismerni egy beavatottak által irányított, az égi rend vezette ősi társadalmi rendet olyan népek történelmében, akik mindegyike rótta a betűket, és akiknek fülébe évtízezredes emlékek daloltak.

A magyarok szellemi öröksége - véleményem szerint - azért került ide a XX. század közepén, mert mind, aki egy kicsit is ismeri a világ forgását, az tisztán látja már, hogy a hun törzsszövetség megannyi testvérnépének örökségéből felállt Magyar Államiság, amelyet mindmáig a Szent Korona őriz, egy olyan ponthoz jutott, amikor a magyarnak ismét talpra kell állítania ősi életfáját. Azt az istenhez vezető létrát, amelyen át nemzetünk fiai és lányai megtalálhatják azt a zsinórmértéket, amelyet Krisztus urunk hirdetett nem is oly rég.

S hogy tudjuk, merre van előre, ahhoz látnunk kell az utat, amin már végighaladtunk. Ehhez ad felbecsülhetetlen támpontot Paál Zoltán palóc Arvisurája.