Ablak
AZ ABLAK
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.
Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel
megmozgassa a szervezetét.
Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt.
A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva.
Beszélgettek a családról, feleségrõl, gyerekekrõl, a
katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült,
azzal töltötte az idõt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az
ablakon át a kinti világból.
A másik ágyon fekvõ embert egy idõ után szinte csak ezek a színes
beszámolók tartották életben, már alig várta õket, ez volt minden
változatosság az életében.
Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített parkra nézett.
Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak
távirányítós játékhajóikkal rajta.
Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba
felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítõ részletességgel írta le a kinti
világot,
a másik, folyton fekvõ behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló
karneváli menetrõl beszélt.
Bár a folyton fekvõ ember nem hallotta a zenészeket, maga elé
képzelte õket a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek.
Egy reggel a betegeket fürdetni készülõ nõvér az ablak melletti
embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt
örökre.
Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belsõ ágyon fekvõ beteg kérte,
hogy a másik ágyban fekhessen.
A nõvér szívesen segített, kényelembe helyezve õt azon az ágyon, majd
magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és
megdöbbenve látta:
az ablak egy tûzfalra néz.
Megkérdezte a nõvért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal,
hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nõvér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem.
Valószínûleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
Tanulság:
Igazi boldogság boldogabbá tenni másokat,nem törõdve saját helyzetünkkel.
Bajainkat megosztva csökkenthetjük õket,
de ha derûnket és boldogságunkat osztjuk megmásokkal, megsokszorozzuk azt.
Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az
életedben,
melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.
Minden nap ajándék Istentõl, így becsüld meg a napjaidat,
melyek száma - bármilyen sok is jusson - véges.
Forrás: másolat
- angyay blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 951 olvasás
Egy Indian nagyapa meseli az unokanak...
-Lakik bennem ket farkas ...
Az egyik nagyon kedves, rendes, es jo lelku... jo erzeseket add nekem...
A masik haragos, merges es gonosz lelku... rossz erzeseket add nekem...
Harcolnak hogy melyik nyerjen...
-Nagyapa es melyik nyer benned ?
-Az amelyiknek enni adok...
forrás: http://shaumbra.wire.hu/modules.php?name=Forums&file=viewtopic&t=87&post...
"Mendegélt az úton egy ember, a lova meg a kutyája.
Egyszer egy hatalmas vihar kerekedett, és mellettük belecsapott egy fába a villám. Mindhárman meghaltak. De az ember nem vette észre, hogy már elhagyta az élõk világát, és tovább bandukolt a két állattal. Néha idõbe telik, míg a halottak megszokják új helyzetüket...
Nagyon hosszú volt az út, emelkedõn kellett menniük, a nap is erõsen tûzött, csorgott róluk a verejték, és rettentõ szomjasok voltak. Az egyik kanyarban végre észrevettek egy hatalmas márványkaput, amely egy arannyal kikövezett térre nyílt. A tér közepén egy kút állott, amelybõl kristálytiszta víz csordogált. A kapuban egy férfi õrködött. A vándor odament hozzá, és megszólította:
- Jó napot.
- Jó napot - felelte az õr.
- Miféle hely ez, hogy ilyen gyönyörû?
- Ez itt a mennyország.
- Milyen jó, hogy a mennyországba jutottunk! Nagyon szomjasak vagyunk..
- Lépjen be nyugodtan, itt annyit ihat, amennyit csak akar.
Az õr a kútra mutatott.
- A lovam és a kiskutyám is szomjasak.
- Nagyon sajnálom - mondta az õr. - Állatok nem léphetnek be ide.
Az ember nagyon elkeseredett, mert rettenetesen kínozta a szomjúság, de nem akart egyedül inni. Megköszönte hát az õrnek, és továbbment.
Megint sokat gyalogoltak fölfelé, és már teljesen ki voltak merülve, amikor megérkeztek egy másik helyre, amelynek egy ócska kapu volt a bejárata. Mögötte poros földút volt, kétoldalt fákkal. Az egyik fa árnyékában hevert egy férfi, az arcát eltakarta a kalapja, valószínûleg aludt.
- Jó napot - köszöntötte a vándor.
A férfi félretolta a kalapját, és biccentett.
- Nagyon szomjasak vagyunk, én, a lovam és a kiskutyám.
- Van ott egy forrás a kövek között - mondta a férfi, és megmutatta nekik a helyet. - Igyanak csak kedvükre.
Az ember, a lova meg a kutyája odamentek a forráshoz, és sokáig ittak. Aztán az ember visszament a férfihoz, hogy köszönetet mondjon neki.
- Jöjjenek csak nyugodtan, bármikor - felelte a férfi.
- Egyébként hogy hívják ezt a helyet?
- Mennyország.
- Mennyország? Az nem lehet! A márványkapu õre azt mondta, hogy az ott a mennyország!
- Az nem a mennyország. Az a pokol.
A vándor megdöbbent.
- Meg kellene tiltaniuk, hogy õk is ugyanezt a nevet használják! Ez a téves információ óriási zûrzavart okozhat!
- Bizonyos szempontból viszont nagy szolgálatot tesznek nekünk. Ugyanis ott maradnak azok,akik képesek elhagyni a legjobb barátaikat...."
~ Paulo Coelho - Az ördög és Prym kisasszony / Atheneaum 2000 ~
forrás: http://shaumbra.wire.hu/modules.php?name=Forums&file=viewtopic&t=87&post...
A valóság víz cseppje álom.
Álom valósága élet.
Élet valósága te vagy.
Megyek utamon göröngyöket, rugdalom, nem fáj már a lábam sem cipőm már rég lekopott, úgy járok, mint régen a szegények. Messzeségben füstöt látok szállni az ég felé varjak, repdesnek fel alá szállva szememnek látványára. Sietek igyekeznem, kell, mert jő a változás kedves madaraim, jeleznek csapadék lesz hamarosan. Házat látok, s érek erdő szélére gyerekek sárkányt, eregetnek, nevetnek, s nézek az ég felé szememnek kedves e látvány gyerekkoromat, juttatja eszembe oly vidámságban, léteztem, ami kitartott idáig. Haladok patak partján asszonyokat, érzékelek kik ruhákat, mosnak mily lágy derékkal, dolgoznak szememből könny, csordul ki. Bennem van életem keserűsége voltam minden de, elvesztettem gyermeket, asszonyt de vidám vagyok, még ha a sírást abba sem tudom hagyni szép dolgokat éltem meg. Öreg vagyok nagyon fajtám utolsó harcosa lelkemben, ott vannak ők és ti örökké.
Faágon a szélben lengedezik a pókháló rajta egy pici pók, serénykedik, növeli minél hosszabb, legyen e háló. Elérkezik a pillanat, körülnézz újra emlékezetébe, vési a tájat ahol élt és született. Sikerült faágról elszakadnia szélben száll fel magasra az égbe. Szeme gyönyörködik a tájban, lentre figyel, s lát színes gömböket, mikkel ott száll együtt a messzeségbe. Csendesedik a szél s alá, száll a pókháló pici pókom otthonra, lel szemében könny, csordul ki testvéreire, gondol kik szerte, szóródtak a messzeségben. Gyorsan berendezkedik otthonát lakájossá, teszi jókor, mert jött a hideg és a hó. Telik az idő belepet minden a tél események, követik egymást. Sírnak a fák vágják őket kifelé örökzöldeket így hol a pókom is, lakik hát útra, kell egy vállon. Arra eszmél melegben, van és szövi hálóját serényen észre, veszik ott a gyermekek felnőttek gyönyörködnek benne mily kicsi e pók, hogy dolgozik. Telik az idő fényt észlel de, fényeset nevetést hall sokat napok telnek hetek de, fény nem halványul s nevetés a kacagás váltja fel időnként. Öreg pókként meséli valahol erdő mélyén ő volt gyermekkorában egy helyen oly fényességet és boldogságot soha nem észlelet évnek minden napjában, mint ott nem tudja, hol van ez a hely de, reméli te is benne, élsz.
ZERENCSE VAGY SZERENCSÉTLENSÉG?
Egy idos földmuvesnek volt egy öreg lova, amellyel a földön dolgozgatott. Egy nap a ló elszabadult, s eltünt a dombok közt. Amikor a szomszédok kifejezték sajnálatukat a szerencsétlenség miatt, az idos ember csak ennyit mondott:
- Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?
Egy hét múlva a ló visszatért a dombok közül egy ménes vadlóval, és amikor a szomszédok a földmuves szerencséje miatt örvendeztek, o ismét ezt mondta:
- Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?
Amikor az idos ember fia megpróbálta betörni az egyik musztángot, leesett a lóról, és eltörte a lábát. A szomszédok megint sajnálkoztak. Nem úgy az idos ember, aki csak ennyit szólt:
- Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?
Néhány hét múlva bevonult a hadsereg a faluba, és besoroztak minden hadrafogható fiatalembert. Amikor az idos földmuves fiát a törött lábával meglátták, lehagyták a listáról.
Szerencse volt ez, vagy szerencsétlenség? Ki tudná ezt megmondani?
forrás: http://shaumbra.wire.hu/modules.php?name=Forums&file=viewtopic&t=87&post...
Zömében ismerős történetek, de jó újra olvasni. Öröm ezt az arcodat is megismerni.
Márti
Köszi angyay, nekem is jólestek ismét a történetek...:o)))
Köszönöm!:)
Kedves angyay!
Nekem te vagy a hegytetői remete.Kérlek mondd meg meddig lehet elviselni a köveket úgy, hogy kenyér megy vissza?
nyem értem?