A nők a teremtés csodái

A nők, a teremtés csodái

Valahogyan az életem úgy rendeztem be, hogy engem mindezidáig nagy akaratú, határozott, a férfiakat igen csak megvető nők vettek körül mind a családomban, mind a baráti körömben.

Az általam ismert anyák, feleségek férjükkel örökös harcban élnek, bizonygatva, hogy ők okosabbak, ügyesebbek, talpraesettebbek, mint a teremtés koronái. Folyton küzdenek, hadakoznak, s mind elorozza élete párjától az irányítást, a ház megteremtését, a Nap erőt. Természetesen én is ezt a játékot folytattam, kemény, katonás, marsikus férfit alakítottam egész életemben. A barátnőim is hadban állnak a férfiakkal, az egyik igazi férfigyűlölő, hosszasan ecseteli, s teljes szívével-lelkével átéli a férfiak iránti megvetését, lenézését, szánalmát, lekicsinylését.

Talán e kis röpke bevezető is mutatja, hogy környezetemben, de talán az egész országban, sőt a világban mindenhol nagy baj van manapság a női és férfi energia egyensúlyával. Úgy tűnik, mintha nemtől függetlenül mindenki katonás férfi energiával születne, mintha a finom, befogadó, az otthon melegét, az élet szeretetét árasztó, az érzékenységet, a szépséget, a harmóniát teremtő feminin energiára már szükség sem lenne.

Talán már senkiben sem merül fel, hogy az embernek önmagában kellene először a két erőt egyensúlyba hoznia, s az élet adta szituációnak megfelelően valamelyik elemnek abban az adott helyzetben kellene dominánssá válnia?

Talán már nem is kell a nemek között a yin-yang egyensúlyt megteremteni, nem kell a nemeknek kiegészíteni, kiegyensúlyozni egymást, ebben a nagyon is duális világban csak a ráció, az ész, az elme, az erő, a fény uralkodhat, a kemény férfias helytállásnak van helye?

Bizonyosan állíthatom, hogy nem így van, nagy probléma az, hogy napjainkra nagyon komoly hátrányba kerültek a női energiák, s ezzel mindnyájunknak hatalmas fájdalmakat és veszteségeket okozva.

Mi nők, akik az élet teremtése által felelősek vagyunk a fajunk fenntartásáért, a gyermekeink, a jövő nemzedék, az emberiség neveléséért, lelki fejlődéséért, sorozatosan megbukunk az élet iskolájában, torz értékítéletet, torz embereket, s torz társadalmat teremtve. Miközben kemény férfiként hadakozunk fajunk hím egyedeivel, s önmagunk női felével, senki sem látja el azokat az élethez elengedhetetlen Hold funkciókat, a fény ellentéteként a sötét oldali feladatokat, ami épp a nők dolga lenne. Képtelenek vagyunk megtanítani gyermekeinket a feltétel nélküli, be és elfogadó szeretetre, az intuíció hatalmára, az érzelmek iskolájára, a kreatív gondolkodásra, a lélek gazdagságára, az anyai ölelés bensőséges biztonságára, az élet szépségére, a tisztaságára. Az ész uralma alatt nem tanuljuk meg mi sem, így nem tanítjuk, taníthatjuk meg párunkat, majd gyermekinket a lélek hatalmára, az érzelem gazdagságára, a tudat teremtő erejére, végső soron az emberi élet értelmére.

Az istenünk, a teremtőnk, nevezzük Őt bárhogyan is, teremtő erővel áldott meg minket. Azonban ahelyett, hogy ezt érzelemmel, teljes odaadással, finom, női meg és beleéléssel gyakorolnánk, önmagunkban tökéletesre fejlesztenénk, csemetéinknek és életünk párjának megmutatva, megtanítva őket a feminin erők elfogadására, velük teljes harmóniában nekik ezt átadnánk, ezeket mind elhanyagoljuk, elfelejtjük, s helyette a férfi szerepekért ágaskodunk. Önmagunkban megbontjuk az élethez elengedhetetlen feminin - maszkulin energia egyensúlyát, egyoldalú férfi energiákat teremtve, működtetve szerepvesztetten, boldogtalanul élünk.

Persze a természet, a mindenség roppant bölcs, az egyensúlyt ha tetszik, ha nem létrehozza. Gondoljunk csak bele, hogy mit tesz!

Ha a nők nem hajlandók ellátni létfeladatukat, nem vállalják fel Hold lényüket, férfi bőrbe bújva elorozzák a Nap energiákat, akkor a természet megteremti a „puha pöcs„ férfiakat, akik e torz világban eljátsszák a női erő, a Hold energia paródiáját. S valóban, mi befogadó nők helyett roppant kemény, harcias anyák, lágy, simulékony, puhány, gerinctelen, a nőktől félő férfiakat nevelünk fel. Nincs mese, a két energia összhangja létrejön, csak épp nevetséges bohózat formájában tud teret nyerni. Ebben a bohózatban az a megdöbbentő, hogy mi tanítjuk a gyermekinket, mi mutatunk nekik példát, kőkemény aggszűz, vagy skalpvadász lányokat, s a világtól félő, az érzelmeiket elrejtő fiúkat felnevelve. Aztán a logikának fittyet hányva mi, saját teremtményeinket, a férfivá nőtt fiúgyermekeinket megvetjük, lenézzük, harcba szállunk velük.

Ó, drága asszonytársaim, nézzünk már picit magunkra, magunkba, s lássuk meg végre, hogy mit is teszünk! Kedves nőtársaim mindenkinek azt javaslom, hogy ha egy nem éppen elismerésre méltóan viselkedő hím embertársunkkal hozza össze önöket jó sorsa, mielőtt szegényről lehúznák a vizes lepedőt, gondoljanak csak egy pillanatig arra, hogy az önökkel azonos nemű anya, majd később a feleség nevelte, formálta ilyenné őket. A vakságot cseppet félretéve rájöhetünk, hogy fiaink, férjeink viselkedése saját cselekedeteink kritikáját, vagy szerencsés esetben elismerését jelenti. Soha ne feledjük, hogy hím nemű embertársaink rólunk állítanak ki bizonyítványt. Tudjuk jól, hogy iskoláink már rég elnőisedtek, így anyaként, tanítóként, az új nemzedék alakítását, formálását csak magunkon kérhetjük számon. Persze azt gondolom, hogy amikor megvertjük, lenézzük a férfi társainkat, valójában önmegvetésünket, csupán torz önértékelésünket tolmácsoljuk a világ felé.

S ebben az életnek nevezett vidám kis bohózatban nőként elkövetjük a lehető legnagyobb hibát, a női energia negatív aspektusaival manipuláljuk a férfijainkat, magunkat, a környezetünket, a gyermekeinket, az egész világunkat, oly módon, hogy nem csoda, hogy már senki sem akar önként nő lenni.

Lássunk erre pár példát, hogy mi, a teremetés csodálatos lényei, a női energiával hogyan is manipulálunk.

A megvont szerelem

Közismert és széles körben elterjedt női praktika, hogy a férfi férfiasságának igénybe vétele nem a vágy, a harmónia, a szerelem kifejeződése, hanem valamiféle női hatalom, valamiféle kegy megnyilvánulása. Arról itt nem akarok beszélni, hogy a színlelt fejfájástól kezdve mi minden hozható fel kifogásként egy közeledés elutasítására, hisz a bohózatok ezt szépen bemutatják. Csupán egy példán mutatnám be, hogy hogyan lehet egy férfit önbecsülésében teljesen leépíteni, egy házasságot totálisan felszámolni, ha megvonjuk párunktól a testi kapcsolatot.

* * *

Az eset már jó negyven évvel ezelőtt kezdődött, amikor is egy félénk, a nőkkel kapcsolatban nem sok tapasztalattal rendelkező, és nem is a legnagyobb szerszámmal megáldott fiatalember valamiféle kiegyensúlyozott, békés, harmonikus kapcsolat reményében feleségül vett egy korban éppen hozzá illő leánykát.

Úgy a hetvenes évek elején az esküvő előtt már ágyba bújtak, ahol egyiküknek sem hozott valami fergeteges élményt a testi kapcsolat, de mindenképpen kellemes, közös kielégülést jelentő együttléteik voltak, amik véleményük szerint jó alapot teremtettek a jövőbeni közös életre. A házasságkötést követően szép csendesen éldegéltek, szorgalmasan kísérletezgettek, de a gyermek csak nem akart hozzájuk csatlakozni. Akkoriban még nem voltak divatosak a manapság széles körben elterjedt lombikbébi programok, így mikor már lassan le is mondtak a gyermekáldásról, elengedték a nagy akarásukat, a nagy könyvben megírt módon, egyszer csak a fiatalasszony még is áldott állapotba került.

S itt, ebben a pillanatban következett be a sorsforduló.

A feleség a terhesség időszakában a baba biztonsága érdekében, majd a gyermek születését követően annak felügyelete miatt, később pedig már csupán megszokásból megtagadta férjétől a szerelem, a szeretkezés, sőt még a közösülés lehetőségét is. A félénk, csendes férfi próbálkozásai rendre elutasítással végződtek, s mire észbe kaptak, úgy elszállt a fejük felett harminc év, hogy bizony az asszonyka terhességének diagnosztizálását követően már soha többé nem került sor közöttük testi kapcsolatra.

Hány, meg hány anya van, aki miután megszülte egyetlen, vagy több fiú, vagy leány gyermekét, az ágyába fogadja őt (őket sorban), minden gondolata, minden szeretete, minden pozitív érzése a gyermekére összpontosul, s a férj azon kapja magát, hogy sem a hitvesi ágyban, sem sehol sem részesül már soha többé figyelemben, gyengédségben, finom, puha, bújós szeretetben. Egykettőre rá kell döbbennie, hogy csupán egy megtűrt kellékké degradálódik, akinek csupán annyi funkció jut, hogy kis családja létfeltételeit köteles biztosítani. Ellenszolgáltatásként pedig megelégedhet a tiszta ruhával, s a meleg étekkel.

Aztán ahogyan testileg eltávolodik az asszonyka a férjétől, úgy a lelkük is egykettőre különválik, s egyszer csak azt veszik észre, hogy már nincs mit megbeszélniük egymással, már a gyermeken túl nincs semmiféle közös témájuk. Egyszer csak rádöbbennek arra is, hogy idegenként élnek egy fedél alatt, hatalmas távolságra egymástól. Nincs már semmiféle igény a gondok, az örömek megosztására, már csak eltűrik, kerülgetik egymást. Kihűltek az amúgy sem lángoló érzelmek, s egy idő után már az idejüket is úgy osztják be, hogy minél kevesebbet találkozzanak, láthassák egymást.

Ilyenkor már megszokott az a forgatókönyv, hogy a férj egyre tovább dolgozik, egyre inkább megragad minden alkalmat, hogy a lehető legkésőbben kelljen hazamennie, egyre többet kocsmázik, kialakul egy csupa férfiból álló baráti köre, ahol hasonló idillikus családi fészek várja otthon mindannyijukat. Ekkor már megy mindkét fél a maga útján, mintha a kapcsolat csupán a gyermeknemzés miatt jött volna létre, több funkciója talán soha nem is volt.

Esetünkben is a fentiek szerint zajlottak az események. A házaspár eltöltve egymás mellett, de egymástól oly távol jó negyven évet, végül is valamiért valamelyik megunta a teljesen kiürült, elhidegült, kapcsolat nélküli, egymást kerülgető életet, s beadta a válókeresetet, s hamarosan hivatalosan is elváltak útjaik.

Nos, asszonytársaim!

Gondoljunk csak bele, hogy az ebben a házasságban születő fiúgyermek milyen szülői példát látott, majdani apaként mire számíthat, az agyondédelgetett, agyonszeretgetett gyermekkorból felnőve milyen férfi lesz belőle? Milyen apa szerepet sajátíthatott el, az anyja s az apja mit mutatott be neki követendő példaként? Ugye nagy a valószínűsége, hogy „puha pöcs”, vagy a másik végletként, „üresfejű macsógyerek” válik majd belőle? Bizonyosan ez a gyermek soha meg nem tapasztalhatta a szülei példáján a férfi és női energiák egyensúlyát, a férfi és női szerepek harmóniáját, a férfi és nő egymást kiegyenlítő, kiegészítő teljességét, nem kaphatott követhető példát!

Jól tudom, hogy a ház megteremtése a férfi dolga, viszont az otthon meleg szeretettel, puha, finom, mindegyikükbe áradó, őket körülölelő érzelemmel történő beragyogása az asszony feladata. Úgy vélem, hogy történetünkben a finom női energiák sehogyan sem érvényesültek, csupán egy gyermek iránti majomszeretet teljesült be.

* * *

A válás után a férfi fellélegzett, szabad volt, már haza is szívesebben járt, s felötlött benne, hogy talán valamiféle nőre is szüksége lenne. De hát a negyven év keserű tapasztalata, illetve épp a tapasztalat hiánya minduntalan visszatartotta őt a valós próbálkozástól, s érett korára megelégedett a kezével, s a neten töltött, erotikával fűszerezett csevejekkel. Ennyire taksálta csupán magát, s sem erő, sem kedv nem volt már benne, hogy kísérletezzen, a kudarctól való félelme nagyobb volt, mint az emlékeiben már-már teljesen elhalványuló hús-vér, meleg asszonyi test iránti vágya.

Persze a sors egyensúlyt teremtett, s ha történetünk hőse nem részesülhetett asszonyi, Hold energiákban, ő vált „asszonnyá”, a már felnőtt gyermeke anyjává, így ellátta őt, mosott, főzött rá, gondoskodott róla, mint magáról is, csak hát közben a férfi erejét hagyta elszállni. A férfi a feminin energiákkal kiteljesített magában annyi emberi szeretetet, megértést, gyöngédséget, figyelmet, kedvességet teremtett magában, amit a legcsodálatosabb nő is alig képes nyújtani, de ezzel egyidejűleg nem válhatott a gyermekének apai példát mutató kemény, markáns, maszkulin, Nap energiát árasztó apává.

Talán, ha vette volna a bátorságot, valamikor hajdan, régen, amikor asszonya ágyában nem kapott helyett, hogy kiálljon magáért, vagy időben távozzon egy teljesebb élet lehetőségét megteremtve, illetve később, már független életében egy kapcsolatot felvállalt volna, a fiának férfi példát is mutathatott volna? Na, de nem így alakultak a dolgok, a férfi a magányt választotta. Talán minden másképp alakulhatott volna, ha az ifjú feleség annak idején, a terhessége kezdetén nem tagadja meg férjétől a házasélet örömeit? Talán! Az élet már csak ilyen, a talán-ok nem hoznak visszamenőleg megoldást. Az életünkről a most-ban hozunk döntéseket, s jól-rosszul aszerint éljük azt.

A manipulátor

Ez a történet egy fiatal párról szól, akik úgy kerültek össze, hogy mindketten egy-egy szerelmi csalódásból lábadoztak. Közös útjuk kezdeteként pedig nagy ijedelmükre és meglepetésükre pár hónapos ismeretséget követően, már jött is a szerelemgyerek. A lányka el akarta vetetni a kicsit, de a fiú anyja vallásos lévén erről hallani sem akart, így aztán az események magukkal sodorták őket, s mire észbe kaptak, talán akaratuktól, szándékuktól függetlenül ripsz-ropsz már egy családot is alkottak. Megtörtént az esküvő, a fiatalok pedig enyhe kábulatban sodródtak a történtekkel. A házaséletüket az asszonyka akaratának megfelelően a lányos szülőknél kezdték.

Nem is volt semmi baj mindaddig, amíg meg nem érkezett az új családtag, a kicsi lány. A férj büszke apaként hamarosan házat vett, hogy ne kelljen az ifjú családnak továbbra is a lányos szülőknél szűkölködve, egy kicsi szobában élni. De öröme nem tartott sokáig, mert hiába díszítgette, csinosítgatta a házukat, az asszonyka valamiért csak nem akart oda költözni. Végül persze, nagy sokára kifogyott a kifogások sorából, s kénytelen volt mozdulni a közös otthonba. Nos, a közös élet nem sok örömet hozott, kis idő múlva, pár hónap együttélés után, mire a férj felocsúdott, az asszonyka valamilyen ürüggyel immár a gyermekével együtt kereket oldott, s visszaköltözött az anyjához. Nem volt közöttük vita, nem volt veszekedés, csak épp mindig volt valami kifogás, amiért az asszonyka nem tért vissza a hites urához.

Aztán szép lassan telt az idő, s egyszer csak arra ébredtek, hogy évek szálltak el, a kicsi lány lassan iskolás lett, de az asszonyka mindig újabb és újabb kifogásokat felhozva csak nem vette rá magát, hogy kis családjával, illetve a férjével közös otthonba költözzön. Nem segített az sem, hogy a roppant takarékos, gyűjtögető férj, a szüleivel közösen újabb, már sokkal jobb állapotú házat vásárolt a fiataloknak egy nagyobb, kényelmesebb önálló házrésszel. Az asszonyka a sok mese, ígérgetés, hitegetés ellenére rendületlenül maradt a szüleinél. Lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a feleség az anyósékkal sem akart egy portán lakni, így hát csak nem költözött össze férjurával. Mivel egyikőjük sem túlzottan beszédes fajta, különösebb magyarázatot az asszonyka sem fűzött cselekedeteihez, sőt egy idő után már nem is ígérgetett, egyszerűen csak nem ment haza, az otthonába, a férjéhez.

Telt-múlt az idő, s úgy tűnt, hogy az igazándiból soha együtt nem élő pár útjai végképp különválnak, a férj a hosszas, már lassan tíz éves hiába való várakozást megunva beadta a válókeresetet. Tulajdonképpen a gyermekét is alig látta, a felesége pedig fényévnyi távolságokra volt tőle. A feleség tulajdonképpen a válást is látszólag érzelem mentesen fogadta, a férj pedig abban reménykedett, hogy gyermekét így legalább kéthetente láthatja.

S mit ad isten, az addig szinte mindennel közönyös asszonyka egyik pillanatról a másikra visszaköltözött uracskájához, sőt még a válás kimondása előtt, a férj nem kis meglepetésre egy újabb kisbabával is megajándékozta őt. Az asszonyka, mivel nem nevezhetnénk egy kapkodós locsi-fecsinek, természetesen orvoshoz már csak a három hónap elteltével, a babavárás bizonyosságának ismeretében ment el, s az örömhírt is csupán akkor közölte a férjével. Na, de az élet produkál meglepetéseket. Az anyós lánya épp gyermekáldásban reménykedett, így a vizsgálat eredménye után érdeklődő anyával az orvos közölte az újabb unoka érkezésének hírét. Csak hogy az anya a lányára kérdezett rá, de a sors játékaként tudomást szerzett a menye másállapotáról is. Szóval a kis turpisság szinte még aznap kiderült.

A baba érkezése ismét újabb sorsfordulóként szolgált az életükben. A meglepett, de boldog férj a már megnövekedett létszámú családjának egy sokkal nagyobb házat vásárolt, most lelkesen újíttatja, cserélgeti az elhasználódott, vagy nem a legkorszerűbb épületelemeket. Az asszonyka pedig, mint aki jól végezte a dolgát, az új házba való beköltözésre várva most még a férje oldalán él, immár a nagy, tíz éves leánykájuk és az újszülött kicsi lánnyal egyetemben az anyóssal közös házban, közös portán, mint ha mi sem történt volna, a világ legtermészetesebb dolgaként.

* * *

A fentiekből úgy tűnik, hogy az asszonyka valójában soha nem szerette a férjét, csak hagyta magát, hogy az események egy házasságba sodorják, ahonnan egész eddigi életében az anyjához menekült. Arra valójában nehéz rájönni, hogy mi vitte rá ezt a hideg, rideg, hallgatag, tökéletes mártírt alakító asszonykát a házassága fenntartása érdekében egy újabb gyermekszülésre. Lerí róla, hogy boldogtalan, elégedetlen, így aztán rejtély, hogy miért ragaszkodik ahhoz a kapcsolathoz, amiből minduntalan kimenekül. Az pedig még inkább érthetetlen, hogy miért kellett ennek, a boldogtalan kapcsolatnak a fenntartása, megpecsételése, bebetonozása érdekében egy újabb gyermeket bevállalnia, hisz a férj minden valószínűség szerint az immár kamaszodó leánya láthatása érdekében visszafogadta volna e nőt egy újabb gyermek nélkül is. Talán így akart teljes biztonságot? Biztonságot a boldogtalanságba? Biztonságot a saját belső poklába, önfeláldozó mártírvilágába?

Azt is roppant nehéz megérteni, hogy egy elhagyott, hosszú évekig egyedül élő férfi miért fogadja vissza, csak úgy szó nélkül a távozót, ugyan miben bízik, miben reménykedik? Talán légvárat épít, talán abban bízik, hogy a feleség megváltozik, az örökké aggódó, rémekkel hadakozó, mese gyártó nőből kedves, szerető asszonyka teremtődik?

Nos, az újszülött leányka megérkezése óta egymással élnek, s hallgatnak, mintha soha semmi probléma nem lett volna közöttük. Hangos szó, sőt szó sem hangzik el közöttük.

Ugyan ki is láthat be a szívek, e lélek rejtekébe, ki tudhatja, hogy egy nő mit miért tesz, miért szül újabb gyermeket a nem szeretem, nem akarom férjnek, miért jön hozzá vissza, amikor hosszú évekig nem kívánta a társaságát? A férj pedig miért tesz úgy, mintha minden tökéletesen rendben lenn? Vagy talán valóban rendben mennek a dolgok?
Végbement talán bennük valamiféle alapos változás, s e nő az anyja helyett végül a férjet választja? De miért kellett ehhez egy újabb gyerek? Csak ők tudhatják, hogy mit miért tesznek, csak ők tudhatják, hogy miért így élik az életüket.

*

Ez a történet is csupán a felnőttek kis játszmája, apró kis mindennapos drámája, itt is kettőn áll a vásár, a furfangos asszonyka és a mindent elviselő, mindenbe beletörődő „ puha pöcs „ férj talán azt teszi, amit valaha eltervezett erre a földi életére, vagy csak sodródnak a karmájuk szerint egymás mellett, ők sem értve cselekedeteik mozgató rugóját ?

No és a gyerekek? Milyen példát látnak? Milyen család, milyen beteljesülés, harmónia, összhang, egymás kiegészítése van ott, ahonnan az egyik örökké menekül, a másik pedig szó nélkül mindent eltűr? Milyen család modellt visznek tovább ezek a leánykák?

Valószínűleg annyit sajátítanak el, hogy a női furfang, a fifika mindenre alkalmazható. Nem tanulják meg, hogy egy normális kapcsolatban az anya nem csak a gyermekét, hanem a férjét is meleg családi fészekben várja, nem tanulják meg, hogy az anya szerep nem mártírság, hanem öröm, boldogság, kiteljesedés. Ahol nincs derű, nincs mosoly, nincs önfeledt, felszabadult kacagás, csak csont soványra lefogyott, áldozatként élő, mártírarcú anya van, vajon milyen példát visznek tovább a lánygyerekek? Talán ők is viszik tovább az anyai vonalat, amit látnak, s eljátsszák a mártír anyaszerepet? Mit ad ez az asszony a gyermekeinknek, mire tanítja, neveli őket? Talán arra, hogy a gyermekszülés csupán a férj fogás, vagy megtartás ősi módszere, nem kell ahhoz szeretet, szerelem, összetartozás, elég egy óvatlan pillanat, a megdöbbent férj csodálkozása, hogy lám-lám, ismét itt az asszony, itt a család? Tudjuk-e hogy mit teremtünk, milyen példát mutatunk mi nők, asszonyok?

***

A két történet szokványos, mindennapi, nincsen benne semmi rendkívüli. Azért még is talán érdemes rajta elgondolkodni, hogy miért is választunk, teremtünk mi csodálatos, kreatív, Hold lelkű, meleg szívű, megértő, be és elfogadó nők, anyák, feleségek magunknak és férjeinknek ilyen életet ?

Tudva azt, hogy a kapcsolatot két ember építi, vagy rombolja, ezekben az emberi játszmákban nincs hibás és áldozat, együtt teremtenek, vagy leépítenek. Tudva azt, hogy az emberek imádnak drámázni, az egyik az áldozat energiájából, a másik az elnyomó energiájából táplálkozik, s ezekbe a drámákba a szereplők annyira bele tudnak feledkezni, hogy akár egy életen át képesek abba beleragadni, képesek a szerepekkel oly tökéletesen azonosulni, hogy már végül önmaguk is elhiszik, hogy ők azonosak azzal. Így ezzel a játékkal valójában nincs is semmi bajom, nem is ítélkezem, csak felhívom a figyelmet arra, hogy nem árt tudni azt, hogy ezek a kedves kis játékok hova vezetnek, milyen eredményt hoznak.

Azt sem kérdezhetem, hogy az ember miért olyan balga lélek, hogy képes évtizedekig belefeledkezni egy számára kedvezőtlen helyzetbe, miért olyan gyáva, miért nem vállalja fel magát, próbálja ki erejét, miért nem vállalkozik saját akaratát érvényesíteni, életét, sorsát a kezébe véve. Nem kérdezem, mert saját életem példáján pontosan tudom, hogy miért nem képes valaki, akár a férfi, akár a nő ebből a bénult állapotból felébredni, önmagába nézni, megkérdezni saját magától, hogy mit is akar, miért is él, miért ragadt bele ebbe a dicstelen szerepbe?

Ezeket fölöslegesen kérdezném, hisz az ember már csak ilyen, hogy annyira retteg a bizonytalan újtól, a változástól, hogy inkább belenyugszik a rosszba, csak hogy mozdulni se kelljen. Inkább becsapja magát, elhiteti magával, hogy minden rendben van, nincs vita, veszekedés, csend van, nyugalom van, ez az élet, így kell ennek lennie. Persze, ott belül, valahol a lelke mélyén, éjszaka a rettegett álmaiban, fel - fel zokogva tudja ő pontosan, hogy milyen szerepet játszik, milyen önhipnózisban él évek, évtizedek óta. Azt is tudja, sőt az elméjével is képes felfogni, hogy ez a csend, nem a lelkek harmonikus együttrezdülésének beteljesült boldog csendje, hanem az elhidegülés, a magány, a társtalanság rideg némasága fojtogató csendje, de oly könnyű magunknak hazudni, magunkat becsapni, ebben a végeérhetetlen hipnózisban, varázslatban létezni, már rutinosan tudjuk ezt tenni, miért is változtatnánk?

Nos, talán csak azért, mert bár minden földön élő lény saját sorsáért felelős, saját útját járja, elszámolni csak önmagának tartozik, ráadásul minden kicsi gyermek magának választotta szüleit, azt tapasztalja meg általa, amire épp vállalkozott, de jó tudni, hogy épp úgy képesek vagyunk a szép női energiákkal örömet, derűt, szeretetet, boldogságot, teljességet, teremteni, mint annak hiányát, a földi poklot létrehozni. A választás rajtunk múlik, a megoldás a kezünkben van.

Lépjünk hát, cselekedjünk hát, vágjunk bele az ismeretlenbe, a bizonytalanba, az újba, tárt karokkal fogadjuk a változásokat, éljük az életünket!

Ha mozdulunk, akkor alkothatjuk meg a fenséges emberi életet, kiléphetünk ebből a mákonyos önhipnózisból, feladhatjuk az önbecsapásokat. Válhatunk azzá, aminek teremtettünk, sejtelmes, rejtelmes, csodálatos, elragadó, isteni, hódító nőkké, s egyszersmind melegszívű, befogadó szerető feleségekké, s a gyermekeiket jó példával a család egységét, szentségét hirdető anyákká, akik megteremtik önmagukban a ying és yang erők egyensúlyát, megalkotják párjukkal a férfi és női erők összhangját, s feminin részükkel, cselekedeteikkel mutatnak jó példát gyermekeiknek.