2009. OKTÓBER 3. Az Időtlenség 7 csillagportálja nyílik.

Ez ide kívánkozott. Költő barátom írása, Kár, hogy nem tudom tagolni, kiemelni, nagyítani. Talán egyszer külön fölrakom.

Mészáros Ferenc: Zarathusztra visszatért

Lám-lám, mit sem változik a Nap: ragyogva vándorol, s nyomában nyílik az élet…
Íme lásd: még magam is létezek, élek. Visszatértem? Nem, dehogy, hiszen a Nap
sem ugyanaz, mint az alkonyban láttad: levetette tegnapi gönceit, s felöltözött a mának.
Én is így jöttem közétek, bár gönceim ugyanazok. Az idő bölccsé koptatta őket, ily módon, kicsinykét, magam is bölcsebb vagyok. Kicsinykét, ami nem több mint egy mákszem, mégis nagyobbnak tűnhet, mint a hatalmas mindenség: magam fölött, mákszemnyi ember, aki többet tud-lát, mint az egész…
Mondom hát nektek: nem visszatértem, csak lejöttem egy pillanatra zsivajba csendet oltani… Csendet… A csend hajszálrepedés a hangzavaron. A csendet, egyetlen pillantásomat adom, hiszen a fény átszűrődik a zajon, és árnyékot vet, rólatok rajzol látleletet. Torzak vagytok, még mindig istentelenek!
Mondtam volt hajdan: meghalt az isten, belehalt a szeretetbe! Úgy haltok majd ti is mindnyájan bele, ebbe a röpke, mákszemnyi csendbe!”
Imigyen szólt Zarathusztra…

Kommentár, avagy a költők hajlamosak a hazugságra…

Zarathusztra nem tér vissza, ő mindig ott van, egy helyen. Ott egyszerre csak egy lehet, ennél fogva ő az egy…
A költő hazudik? De hiszen jobb, ha van Isten, mintha nem lenne semmi, és jobb, ha van szerelem, és lehet szeretni! Még ha csak az álmokban izzik is, hiszen az álmok is éppúgy létezők, ily módon az álom is valóság, belőled serken, benned nő!
A költő szava, nemes cserje, tündöklő virág, s bár egyre jobban befonja a gaz, színe, illata valóság, igaz.
Hazudj hát poéta! Istent, szerelmes álmot, őrizd meg Themenosz titkát, tápláld a tündöklő virágot! Még ha fáj is néha: hazudj! Hazudj!
Ha létezik Ő, légy gyermeke, hű fia, s ha mégis belőled serkent világra, légy vele gondos, jó apa!

A sors

Egyetlen lény van, az ember, aki tudja a legtöbbet, mi tudható: Minden, ami egyszer született, életre fakad, úgy múlik el, hogy maroknyi por marad. Méri az időt, hajszolja a megélhetőt, nő a férfit, férfi a nőt.
Boldogságot keres, miközben halálát féli, titkon remélve, hogy mindezt túléli.
Házat épít, elkerít birtokot, közben a percek egyre csak fogynak, sodorja a konok idő, mint gazdátlan csónakot a tenger, evezni próbál fékezni a sodrást, de nem tehet semmit, hiszen csak ember.
Mint a kígyó, mikor önnön farkát marja, úgy fordulnak a szavak, tettek, vissza önmagunkba… Nincs egyenes, minden görbe. Látni véljük szépségünket, egy megvakult tükörben. Amikor szeretünk, magunk imádatát éljük, miközben létünket kábán kiheréljük, mint a kígyó, amelyik saját farkát marja, űzi önnön testét pörgő kábulatba…
Csak akkor leszel szabad, ha elengeded magad, nem fordulsz vissza szüntelen, mégy, amennyire lehet e görbe bolygón egyenesen, nem farkadat lesed, az úgyis megy veled…
Vesd le, dobd a szemétre a kapzsi ármányt, öleld a fényt, öleld a Napot, mintha utolsó ölelésed lenne, színezd a lélek ívén feszülő szivárványt!
És aki tollat ragad, hogy leírja, ecsetet, hogy lefesse, vésőt, hogy a kőbe vésse, s aki dallamba fűzi a hangokat, mind-mind te vagy önmagad… Miért? Mi végre? Sohase kérdezd, csak írd le, ha mered, fesd vászonra, vésd a kőbe, fűzz a hangokból dallamot, s hagyd, hogy sodorjon az idő, mint egy gazdátlan csónakot!

Zarathusztra néha előbújik

Miért is bölcs ő? Mert a lelke bölcső, születés után az első pillanat. Tudja, honnan, s mi végre érkezett, s hova viszi vissza az utolsó sóhaj, milyen a csend, ami végezetül marad?
Néha elhagyja bölcsői csendjét, s ott ahol hánykódnak a csónakok, mutatja az irányt nekünk, a felkelő Napot.
Már nem mond semmit, csak nézi, hullámok hátán, hogy küzdünk reménytelen szenvedéllyel, és sohasem érti meg, miért nem merülünk alá, s ismerkedünk meg a méllyel? Hiszen a mélység egyben magasság, s csak az a hegy lehet magas, ami nagy mélységben rakja alapját, az a mélység rejti anyját-apját, a távoli felmenőket, az a mélység emel magasba, róla érhetjük el a felhőket, a Napot, s azt a csillagot, ami a bölcsőnk, a sajátunk, ahol utódaink magjából serken élet. Kövesd a tanítást, még ha el nem éred ezt a csillagot, akkor is menj a mélybe, hogy magasba hághass! Hagyd el a csónakot, vond be vitorládat, és írj, ha mersz, fesd vásznára, amit látni a sors adott, vésd a talapzat aljára neved, írj a csillagnak szerelmes dallamot!
Zarathusztra néha előbújik. Nem szól, nem tanít, csak figyel, hiszen bölcs ő, mert a lelke bölcső, a születés utáni első pillanat…

És a szerelmet…

És a szerelmet sohase tagadd, mert azzal álmodat tagadod! Légy türelmes, ha öledbe hullik, és türelmetlen, ha csalfán elhagyott! És küzdj, harcolj, ha azzal éred el, éhezz, és könnyed se szégyelld, ha árad, éleszd újra és újra a szerelmet, addig élsz, csak addig van reményed, amíg él, és lüktet a vágyad!
És ha eljön a pillanat, hogy ő szólít táncba, vesd le minden felvett göncödet, csupasz, szűz lélekkel bújj oltalmába!
Ne szégyelld, ne restelld, hisz nem az a gyenge, aki elcsípi a pillanatot! Gyenge csak az marad, aki gyáván magába rejti, amit álmodott!
És a szerelemet sohase váltsd pénzre! A pénz csupán anyag, szemét, s aki az álmait anyagra cseréli, szemétre veti istenét.

Árnyékvilág

Saját menyországod építed, álmokon úsznak napjaid, és érzed, hogy a föld nem tűri magán az ábrándot. Mégis ábrándozz csak! Álmodj, gömbölyű földre délibábot!
Pillanat-szilánkok , ha megcsillannak a fényben, árnyadat vetítik eléd, mégy utána, követed konok elszántsággal, utol soha nem éred. Sohasem érheted utol, ez van megírva, s mégis loholsz utána, amíg van benned szikra. A szikra nem más, mint a remény, befejezetlen költemény, s miközben rímeit keresed, strófákba rakod, egyre fogyatkozik a holnapod…
Holnap? Hány, és hány pillanat addig, s eléred-e? Árnyékodnak is van istene, saját világa, ahogy elfogy a holnap, úgy tűnik el álmaid álma, saját menyországod feloldódik az árnyékvilágban… Valami mégis marad: egyetlen szikra, egy gyenge sóhaj, egy üdvözült pillanat, és valami, ami itt bolyong a borzongató, sejtelmes éteri pályán, ahol, sohasem maradsz árván… A föld nem tűri el, ezért túléled őt, mint az ábrándok az időt…
Ábrándozz csak! Álmodj! Gömbölyű földre délibábot!

Emberfeletti ember

Embernek lenni, ember feletti!
Anyagban tántorogsz részegen, vakon, szemétben, hulladékban, amit a természet már régen eldobott, lábad nyomán egyre nő a sár, és minden lépeseddel mélyül a mocsár, s úgy vénülsz bele a létbe, hogy nincs éber pillanatod. Hiába hívnak fényre a dalok, versek, hiába borulnak virágba évről-évre a kertek? Taposod a sarat, merülsz magad alá, - ember alá ember -, aki már hinni sem tud, őszintén szeretni sem mer… De nehéz innen feljebb emelkedni! Emberfeletti kín embernek, igaznak lenni!
Emberfeletti kín, amíg húz a sár, amíg a kezed fényre nem talál, s nem emeled tekinteted a végtelen égre… Ő majd segít, és úgy ölel keblére, ahogy öleli a fényhozó Napot, s úgy fog szeretni, mint egy csillagot, amitől égi a szerelem, amitől ég a férfi és a nő lázas éjjeleken, amitől szerelem, a szerelem.
Önmagad fölé csak a fény vezet! Keresd meg hát égi fényedet! Meglásd: elszáll a részeg kábulat, elenged az anyag, s újra tudsz majd szeretni, embernek lenni, ember feletti…

Imigyen szólt Zarathusztra

Ó, vajon ki az, aki itt dönt, és ítélkezik? :-)) Aki leszürkítette a bejegyzésemet, melyet Yan indított el bennem...Ő megemlítette Zarathusztrát, mire nekem az ő bölcs könyve, majd az ehhez kapcsolódó írás, eszmefuttatás jutott eszembe! Amit fönt bemásoltam....Szerintem az is gondolat ébresztő. :-) .. Írása a saját "szűrőmön" ment keresztül, és azt kapcsolt be, ami bennem van. /Van "bennem" kristálykoponya is a British Múzeumból, fényképem is van róla..../ Hisz sokfélék vagyunk, és ettől oly szép, és színes a VILÁG! Nemde? :-)))

Köszönöm......