Merre van a helyes ösvény?

Merre menjek: jobbra vagy balra? Egyik legnagyobb hibám a döntésképtelenség. Másik a megfelelni akarás, a harmadik az önbecsülés / önszeretet és emiatt az önbizalom hiánya, a negyedik a ragaszkodás, az ötödik a görcsös félelmek. Ezek mind különböző érzelmi állapotok, mindnél megtapasztaltam már a végleteket is. De ezek közül az első kettővel még sehogy sem tudtam előrébb haladni, habár nagyon igyekeztem. Mert a többit már tudom kezelni. El kell fogadnom önmagam és nem mások értékrendje alapján kell magam megítélnem. Tegnap voltam szigorlaton, ahol porig aláztak. Már fel sem veszem, pedig régebben annyira rosszul tudott esni az ilyen. A ragaszkodás még nagyon kemény dió nálam, de hála ennek, megtanultam, hogynem szabad hazudni magunknak, jobban oda kell figyelni, hogy valójában mit is érzünk, mert hajlamosak vagyunk eltitkolni, önmagunk előtt, illetve elfojtani. A félelmekről pedig annyit, hogy attól félek igazán, amiról tudatt alatt meg vagyok győződve. Ha én félek attól, hogy gonosz leszek, akkor mélyen odabenn meg vagyok győződve arról, hogy nem vagyok elég jó (rossz vagyok). Hinni kell az ellenkezőjében és el kell fogadni a félelmeket, így lehet az ember urrá rajtuk. Nem lehet legyőzni mindig, csak elengedni. Ezeket nagyjából már tudom kezelni. Na, de térjünk vissza az első kettőre. Annyira bele van ,,írva" az idegrendszerembe a megfelelni akarás, hogy az hihetetlen. Tudom, nem szabad tudatosítani, de saját magam döbbentem meg a legjobban, hogy mennyire reflex már nálam a megfelelni akarás. Miközben én dícsértem magam, hogy mindenkivel milyen jól szót tudok érteni, valójában megfelelni akartam, már automatikusan tudom, hogy kinek milyen reakciója lesz a szavamra. Nem jó így. Önmagam szeretnék lenni, mindenki más már úgyis foglalt. :-)

Minden egyes lépésemnél emlékeztetem magam, hogy valóban elég őszinte vagyok, vagy csak meg akarok felelni? Most is van vmi a fejemben hátul, de próbálom lecsitítani. Nekem mindig fontos volt az őszinteség. Világ életemben ez alapján éltem, erre kiderült, hogy elég sokat hazudtam, elsősorban magamnak, mert nem voltam elég őszinte :-( . Mostmár sokkal jobban odafigyelek. De még mindig ott van egy másik érzelmi állapot, a döntésképtelenség. Mert ez egy érzelmi állapot szerintem. Az egyik felem akarja, hogy sikerüljön a vizsga, a másik meg nem akarja. Az egyik részem szeretné elengedni a volt szerelmeket, a másik meg nem akarja. Az egyik felem megpróbálna egy másmilyen életet, de a másik meg nem. Az egyik elhiszi, hogy tud szeretni igazán és nem vagyok ,,rossz" ember, a másik meg nem hiszi ezt... Lehetne még folytatni, most csak a legelső gondolataimat írtam le. Bele lehet néha hülyülni. Tudom, nem kellene annyit agyalnom, de ha minden nap előjön valami apróságban is, akkor csak foglalkozni kell vele. Miért alakul ki? Mert sokat félek, vagy nincs önbizalmam, hogy elinduljak az egyik irányba? Olyan rossz érzés azzal szembesülnöm, hogy valójában azért nem sikerül a vizsgám teljesen, csak részben, mert így akarom. Így teremtettem meg. Nem akartam, hogy sikerüljön, mert mélyen úgy érzem, hogy nem érdemlem meg. Ezt kellene megváltoztatni, de hogyan? Veletek is biztos volt már ilyen, hogy valamit nem tudtatok eldönteni, csak nagyon nehezen. Nos, én ebben vagyok egész nap. Egyik felem ezt akarja, a másik meg mást. Egész nap háború van.

Így próbálták megtanítani nekem a vizsgán keresztül, hogy valójában mennyire kettős vagyok. Így minden teremtésem, amiben nincs döntés, az is kettős. Néha még mindig nem hiszem el, hogy ,,jó" ember vagyok. Elég egy pici ingatagság, és képzelhetitek, hogy mit élek át. Elég kemény leckét kapok, de tanulságos, az biztos.Szóval az örökös küzdelem, ami egy végtelen körforgás valójában. De nem kellene. Bárcsak tudnám, hogy milyen érzés az, amikor egy vagy, amikor el tudsz dönteni mindent azonnal, mert minden részed ugyanazt akarja. Hogy milyen az, amikor nem kell küzdenem önmagammal...

Story Waterstől idézek:

,,Ha abban hiszel, hogy küzdened kell, akkor azzal szembeszállsz az erőfeszítés nélküliséggel. Mivel oly sokáig éltél együtt a küzdelemmel, nehéz lehet megértened, hogy nincs is rá szükség. Ahhoz, hogy megengedd életedben az erőfeszítés nélküliséget, szembe kell szállj az attól elválasztó küzdelembe vetett hiteddel, és el is kell, hogy engedd e hitet. Ezek a hitek olyan falak, melyek megakadályozták, hogy elérd a könnyedséget. A saját Isten-éned szabadsága, szeretete és támogatóereje a kibontakozás mozgásán keresztül mindig is feléd nyújtja a kezét. Ha ezt a könnyedséget kívánod, meg kell engedned a változást. Meg kell változtatnod a sját történetedet, és ezzel be kell engedned az eddig elutasított változást, a saját történetedbe. Ha beengeded az életedbe a kibontakozást, csak csodálatos dolgok fognak történni, bár kezdetben valószínűleg nem ezt fogod érzékelni. (...) Ha hagyod, hogy elborítson a szenny, azzal a saját félelmeiddel nézel szembe. Bizonyos szempontból ez a tapasztalat a saját félelmed megtestesülése lesz. Viszont ne hidd, hogy ennek fájdalmasnak kell lennie. Dönthetsz majd úgy, hogy fájdalomként éled meg. Veszteségérzésed lesz, de alapjában véve ez csak a téged körülvevő falak elvesztése lesz. (...) Látni fogod, hogy pont az az erőfeszítés, melyet a falakba tettél, fog téged távol tartani mindattól, amire valaha is vágytál. Amit meg akarsz akadályozni, azon túl fogod megtalálni mindazt, aminek a bekövetkezésére vágytál. Amit keresel, el van rejtve abban, amitől félsz. A saját szennyedben fogod meglelni kincsedet."

(Story Waters - Én vagyok Te, Te Isten vagy, forrás: www.channeling.hu)

Na. Azt hiszem ebben van a válasz. (Egy része legalábbis.) Köszönöm, hogy elolvastad e regényt...
Szeretettel: Yasmin