Valójában mindenki szeret mindenkit...
Yasmin · 2009. június 6. 23:39
Kategória:
Nos, ez vár ránk. Nem tudom, hogy ki hol tart, vagy ki hogyan tapasztalta ezt az életében, de nálam, megvallom őszintén, nehezen ment/megy az elengedés. De szerencsére már nagyon jó úton vagyok, igaz, kemény hónapok vannak mögöttem. Szeretnélek megkérdezni benneteket, hogy ki hogyan áll ezzel? Mert nekem nehéz volt például az, hogy megszeressem a ,,szerelmem" szerelmét. Ha igazán szeretünk valakit, akkor azt tartjuk fontosnak, hogy Ő boldog legyen és nem azt, hogy mi mit ,,akarunk" (nem szeretem ezt a szót). De más dolog tudni az eszünkkel, hogy mi a helyes és megint más a valódi érzelem, ami bennünk van. Tudom, van, aki már profi ebben, és megy neki az összeolvadás a magasabb isteni szeretetben, de én még túl sokat ,,egóskodom". De már annak örülök, hogy végre valahára kiadtam magamból azt a birtokolni vágyó érzést, ami tulajdonképpen tönkretett mindent. Sajnos. Nagy részét kiadtam. Számomra mindig alapvető és elsődleges volt, hogy a másik ember helyébe tudjam képzelni magam. Azonnal és akkor megértem, hogy mit ne tegyek sosem, mert nekem sem esne jól. :( De itt sajnos bármennyire próbáltam tudomást sem venni a valódi érzéseimről, egyszer csak robbantak... Rossz időben, rossz helyen, síkon.
Ráadásul egyfajta ,,szakadást" idéztek elő. Egy ideig fogalmam sem volt róla, hogy mennyire megbántottam azt az embert, aki olyannyira fontos volt nekem. Nem tudtam pontosan, hogy mit csinálok, ő nem az itteni érzéseimet érzékelte, hanem sajnos azokat, amiket hosszú-hosszú éveken keresztül elfojtottam. Még ma sem tudom pontosan, hogy hogyan történhetett ez meg. Egy biztos... Megtanultam, a saját bőrömön, hogy az élet nem a kapni akarásról szól, hanem arról, hogy mit tudok adni, még akkor is, ha nem kérnek belőle. Vagy még akkor is, ha nem igazán kaptam... Rájöttem, hogy sokkal szörnyűbb érzés az, hogy nincs kit szeretni, nem tudok adni, nem tudom magam megosztani, mint az, hogy engem nem szeret senki sem, illetve kevesen igazi önmagamért. Mert valljuk be, sokunknak van felszínes kapcsolata. Egy kedves arc, barátnő, de nem biztos, hogy az ilyen ,,ébredésekről" lehet velük beszélni.
Bevallom őszintén, hogy minden vágyam az, hogy feltétel nélkül tudjak szeretni... Úgy, ahogy ,,odafenn". Úgy, hogy ne szólaljon meg az a kis görcsöcske közben: ,,de hiszem emiatt a nő miatt nincs semmi esélyem arra, hogy engem szeressen" vagy ,, de hiszen van barátnője", ,,van felesége, szabad akkor szeretnem?" ,,de utál engem, látni sem akar"... Sosem szabad feltételhez kötni a szeretetet. Mindenki megérdemli, mindenkinek jár, bőven van belőle. Mindenki a Teremtő ,,gyermeke", kivétel nélkül. Egyszerűen mindenki mindenkit szeret. Mert Egyek vagyunk. Ott vagyok a másik emberben és ő is itt van bennem. De ez olykor nehéz... Megtanultam azt is a saját káromon, hogy mást mond az ember lelke és mást az Egója még akkor is, ha az illető magas ,,szintre" eljutott tudatilag. Mégsem bölcs annyira, mint azt hiszi magáról, ez olyan szomorú :(. Közben a lelke meg jön és ragyog.
Tényleg szeretném megtanulni az elengedő szeretetet. Senkit sem lehet birtokolni. Bennünket sem birtokolhatnak. Az nem szeretet, Minden más, csak szeretet nem. De amíg hiányunk van, addig az érzelmeinkben mindig ott van a féltékenység, irigység... hogy nem engem és nem úgy szeret, és ez fáj. De aztán egy idő után megérti az ember, hogy az igazi szeretet soha el nem múlik. Akivel dolgom van, azt úgysem tudom elkerülni, aki meg nem tartozik hozzám, azt el kell engednem. Először van egyfajta szomorúság, de ez a hiány és a ragaszkodás miatt van. A ragaszkodás pedig sokszor félelemből is kialakulhat. Nem könnyű leckék ezek, de megéri megtanulni. Mert utána nemcsak mi leszünk szabadok, hanem mások is azok lesznek általunk.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Yasmin
- Yasmin blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 1320 olvasás
Kedves Yasmin, tökletesen egyetértek Veled. Pontosan ugyanezt éltem meg az elmúlt hónapokban, ámbár Te tovább jutottál, nekem a "szerelmem szerelmét" szeretni most sem megy. Nem gyűlölöm, nem haragszom Rá, életemben sem gyűlöltem senkit, egyszerűen van bennem egy bizonyos ellenérzés Vele szemben, valami, ami azt mondja: "ezt az embert eddig engedheted, és soha tovább". Tudom, hogy ha megérteném az okot - mindazokon kívül, amiket felsoroltál, és amik tényleg az Ego sajátjai - elmúlna az ézés is, noha mostanában figyeltem meg, hogy sok mindent felismerek magamban, s bár azt mondják, akkor eltűnik, hát nem. Nem tűnik el, csak már tudom, hogy ott van, és hogy miért van.
És arra a csuda nagy szabadságra is másképp gondolok mostanában. Hisz végül a "szabadság" itt annyit jelent "egyedüllét", ami egy bizonyos szempontból jó, de más szempontból nem annyira, emberi részünk retteg tőle, nem akar egyedül lenni, igenis tartozni akar valakihez, nem akar szabad lenni, mert szabadnak lenni az ő értelmezésében annyi, hogy "senkinek nem vagyok fontos, senki nem figyel rám, mindenki elmegy mellettem, sokszor még ha szólok sem vesznek észre". Tudom jól, hogy ez mind megint csak az Egonak fáj, és látod, mégsem megy olyan könnyen magam mögött hagyni a vágyat, hogy igenis legyen legalább egyetlen ember, akinek minden gondolatában ott vagyok, aki keres, ha épp nem tudja, hol lehetek, aki megkérdezi, hogy telt a napom, és nem csak az illem kedvéért, hanem mert tényleg érdekli.
Hogy mennyire kettős lény az ember, azt csak mi útkeresők érezzük teljes mélységében át, hisz egy bizonyos szinten elkülönül, s világosan felismerhetővé válik fizikai, és szellemi Énünk, s az ő vágyaik, és akkor rádöbbenünk, hogy e vágyak tökéletes ellentétei egymásnak. Az ember mintha kettészakadna, aztán hónapokig csak toldozza-foldozza önmagát, s elkpzelése sincs, a sok lom között melyik ő, és melyik nem, mi segíti, mi hátráltatja, s mindenközben még másokat is szeretni kéne, nem is beszélve önmagunkról, akiről már azt sem tudjuk kicsoda valójában.:)
Szóval csak azt akartam mondani, hogy mesélj majd még, mert engem nagyon érdekel, hogyan léptél túl a fájdalmon, hogy akiért az életed adnád, az egy másik valakiért adná a sajátját, Téged meg észre sem vesz:)))
Szia!
Köszönöm, hogy írtál.
Tudod, az az igazság, hogy még nem oldottam meg a leckét igazán, csak vannak napok, amikor tisztább vagyok. Nekem az segít mindig, ha a másik ember helyébe képzelem magam. Van a szerelmem, de van valakije. Ez a nő boldog vele. Vajon hogy esik neki az, hogy valaki más ,,kinézi" magának a párját? Nyilván nem jól. Nem ártott nekem semmit. Ugyanolyan ember, mint én. Persze ott van a féltékenység, ami hiányból van, de aztán rájöttem, hogy mindig lehet jobban szeretni. Feljebb és feljebb sokkal jobban. Aztán, az már végtelen. Sajnos én még nem értem el, de már maga a tény, hogy néhány másodpercre átélhettem, az is csodálatos ajándék. Még valami segített: akivel dolgom van az életben, az úgyis megvár. Akivel nincs, az nem vár rám. Nem lehet elszalasztani semmit sem, mert bőven van szeretet ezen a világon, mindenkinek jut belőle. Néha úgy érzem, hogy egyszerre több személybe vagyok szerelmes. :))) Mindenki szeret mindenkit. A ragaszkodás a hiányból van. Ezt próbálom megértetni én is a sötét felemmel :-) Vágyom arra én is, hogy szeressenek, hogy fontos legyek valakinek, de csak rám várjon... De aztán rájöttem, hogy állandóan szeret valaki. Mindig vannak, ha nem is ,,e világi", de vannak. Szeretnek. Sosem leszel egyedül, hidd el! Ne félj!
Kedves Yasmin!
Én is kérdeznék Tőled valamit: nem könnyebb-e a szíved úgy, ha nem ragaszkodsz görcsösen valakihez, akit éppen szeretsz, nem jobb-e Neked az, ha megvan a nyugalmad, lelki békéd. Mert ez egy állandó gyötrelem, ez az ún. "birtokló szeretet", állandóan résen lenni, figyelni....önmagadat gyötröd vele halálra elsősorban, én így érzem. Nem szeretnék okoskodni, mert ezt egyedül Te érzed, de én nagyon nem szeretem, ha gyötörnöm kell magam ilyesmivel, ezért hagytam abba és tényleg sokkal jobban vagyok azóta. Egyszerűen lement a teher a vállamról. Bevallom, ezt régen tettem meg és a szerelemben mindig ehhez tartottam magam. Mára van egy csodálatos társam, akivel feltételek és kötöttségek nélkül szeretjük egymást. Szinte mindig együtt vagyunk, de nem azért, mert így kell, hanem mert így szeretnénk, és bármikor el is engedjük egymást, ha úgy jön ki a lépés. De inkább úgy alakítjuk, hogy együtt legyünk, talán éppen ezért, mert lehetünk külön is...:)
Az pedig, hogy nem gyötröd magad, megint önmagunk szeretetéről szól. Úgy látszik, innen indul ki minden és tényleg erről szól az egész.
Kívánok Neked csodálatos pillanatokat önmagaddal és sikeres elengedést:
Andi
(www.blog.kristalykiado.hu)
Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok, sokat jelent nekem ez.
Kedves Andi! Nagyon jól látod, hogy mi a baj nálam. :( Sajnos hónapok óta küzdök magammal. Néha, egészen tiszta tudok lenni és akkor annyira szabad is. Bevallom, hogy akkor szoktam ide írni, amikor úgy érzem, hogy megtanultam egy bizonyos leckét, de sajnos pár nappal később észreveszem, hogy még nem fejeztem be a leckét. Még tovább kell folytatni. Tudod, az a baj, hogy van egy részem, ami ,,elszakadt" a többitől. Ez most hülyén hangzik, de igaz, az is én vagyok valahol. De valahogy nem tudom kontrollálni. Tényleg próbálom szeretettel feloldani a helyzetet, aki ismer, az tudja, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. De már az is nagy szó, hogy ki tudom adni a haragot, ami bennem van. Az ember ezt szereti eltitkolni még önmaga előtt is. De mi a teendő akkor, ha az illető személy, aki fontos nekem, ezen a világon neheztel rám, de egy fentibb világban meg ragaszkodik hozzám? Persze nem görcsösen, hanem igazi szeretettel, ami sohasem korlátoz. Nem könnyű, de próbálom megértetni ezzel a sötét oldalammal is. Odafenn mindenki mindenkit szeret, nincs semmilyen korlát. Rájöttem, hogy tényleg nem az a lényeg, hogy kapjon az ember, hanem az, hogy adni tudjon. Igazán, őszintén. Tényleg minden erőmmel ezen vagyok, meg az elengedésen. Remélem, nemsokára fel tudom oldani végleg a helyzetet. Nagyon remélem. Csak ne ártsak többet.
Kedves Yasmin!
Hasonló tapasztalásokon mentem keresztül én is az elmúlt néhány hónapban. Borzasztóan megküzdöttem saját magammal.
"Rájöttem, hogy sokkal szörnyűbb érzés az, hogy nincs kit szeretni, nem tudok adni, nem tudom magam megosztani, mint az, hogy engem nem szeret senki sem, illetve kevesen igazi önmagamért."
Ezeket a szavakat akár én is mondhattam volna. És tudod eljutottam oda, hogy mostanra teljesen elengedtem Őt. És mikor ez tudatosult bennem, tudod mi történt? Reggel leírtam a naplómba, hogy elengedtem..., és aznap délután felhívott! Miután kb. két hónapja semmit sem tudtunk már egymásról. (Mondjuk ez teljesen új esemény, úgyhogy igazából nem tudom még hová vezet).
Hogy hogyan jutottam el a teljes elengedésig? Azt hiszem a hit és a bizalom abban, hogy minden úgy van jól, ahogyan van, és hogy nyilvánvalóan okkal történt és történik minden, az is, hogy el kellett válnunk. És hittem, és hiszem, hogy a Mennyei Akarat nyilvánul meg rajtam keresztül, és nem tudom, hogy mi lesz, de azt tudom, hogy az történik ami a számomra a lehető legjobb. Ezáltal teljes bennem a nyugalom.
És rájöttem, hogy az, hogy elengedtem teljesen, nem jelenti azt, hogy megszűntem szeretni Őt. Nem. Ugyanúgy szeretem, ahogyan eddig is. Megtanultam úgy élni egymagam, hogy minden apróságnak örüljek, bármi is jön velem szembe. Szeretek egyedül lenni. Jól érzem magam magammal. Teljesnek érzem magam. És mostmár nem azért szeretnék Együtt lenni valakivel, mert szükségem van rá, mert úgy gondolom, hogy attól leszek Teljes, hogy mástól várjam a boldogságom. Nem. Azért, hogy mindazt a boldogságot ami bennem van, mindazt a szeretetet, ami bennem van, mindazt az örömöt, ami bennem van megoszthassam a Társammal.
Az pedig, hogy kevesen szeretnek igazi önmagamért... minden vágyam, hogy önmagamért szeressenek. Csakhogy eddig nagyon keveseknek "mutattam" meg valódi önmagam. Talán mert féltem attól, hogy nem tudnak majd annak szeretni, aki vagyok, hogy nem fog tetszeni amit látnak. Meg akartam felelni mindenkinek. Nem voltam képes felvállalni magam igazából. De ezek a kapcsolatok nem voltak őszinte kapcsolatok ezáltal. Teljes paradoxon. Mostmár belátom, hogy csak akkor szerethetne bárki igazán önmagamért, ha felvállalom magam, ha képes vagyok magam adni, megmutatni magam.
Sajnos valóban kevés kapcsolat van az én életemben is, akivel az ilyen irányú belátásaim, felismeréseim, tapasztalásaim megbeszélhetem, vagy esetleg tanácsot kérhetek. De szerencsére azért vagyunk itt többek között, hogy a tapasztalatainkat megosszuk egymással.
Köszönöm.
Szeretettel:
Vera
Szia Yasmin, sziasztok!
Nagyon tetszik ennek a bejegyzésnek és a hozzászólásoknak a hangulata, tartalma.
Komolyság, a boldogságra irányuló szándék amit érzek, és amit olyan jó éreznem. Olyan szándék ez, ami hajlandóvá tesz áldozatot hoznom, feláldoznom valamit azért, hogy jobban érezzem magam.
Azt hallottam egyszer, hogy hátráltatja a fejlődésünket az, hogy nagyon toleráljuk a szenvedést, próbálunk meglenni szenvedésben, elfordítjuk róla a figyelmünket, közben meg benne hagyjuk magunkat.
Hát itt azt olvasom ki a sorok között, hogy igenis szembe lehet nézni a fájdalommal, nyílt tekintettel, benne állni a (tisztító) tűzben, lélegezni és átalakulni.
Ez nagyon jól esik nekem, ez a (feminin) erő, és nekem is példát mutat és erőt ad.
Ma reggel volt egy olyan képzetem, hogy sok-sok ember, mindenki dolgozik önmagán, az egész emberiség befelé dolgozik, változik, és együtt emelkedünk. Ezt még sosem érzékeltem így, látatlanul.
Az együtt emelkedés képzetével a testvériség, összetartozás és hála érzései lettek bennem. Örülök hogy együtt vagyunk!
Kedves Richárd!
De jó, hogy ezt leírtad, nagyon megörültem. Megerősítelek, szerintem így történik, ahogyan írtad, én is, párom is, ismerőseim is dolgoznak magukon, hogy kívül egy emberi, szeretetteljes közeget termethessünk ömagunknak és egymásnak, ahol mindenkire szükség van, mert mindenki hozzá tudja adni a maga legjobbját a maga teljesen egyéni módján. Én úgy érzem, hogy ez az Új Élet, amiről Kuthumiék is beszéltek, kibontakozóban van.
Én is úgy érzem, hogy együtt emelkedünk ezáltal a befelé irányuló munka által. És nagyon érdekes, hogy ezt írod, mert éppen tegnap fogalmaztam meg magamban a buszon, hogy úgy kezdtem el szeretni az emberiséget, mint még soha, olyan hálás vagyok az embereknek, hogy "már itt tartunk", a változások már megindultak és egyre nagyobb az igény mindenkiben, hogy megnyilvánulhasson, kifejezhesse valódi önmagát és egy békés, szeretetteljes emberi légkörben élhessen. Én olyan hálás vagyok ezért és annyira tudom én is szeretni a drága társainkat ezen az úton!
Köszönettel a felemelő gondolataidért:
Andi