Akiknek kevés önbecsülésük van és úgy érzik, hogy lemaradtak...

Új dolgok jöttek elő, szinte mindig van valami, de nem is a képesség a lényeg. Arra jöttem rá, hogy a fejlődés nem egy ,,lóverseny", hogy sietni, szaladni kell, és ha lemaradunk, akkor huh, soha többé nem lesz semmi alkalom. Nem így van. Benne vagyunk ebben az ,,idő-csapdában", és belülről hajt a lelkiismeretünk, hogy márpadig munka-munka-munka van. Felmentem egy chat-oldalra és az ezoterika-szobában megdöbbentem, hogy mennyire korlátoltak az emberek, még az is, aki azt hiszi magáról, hogy hú, milyen bölcs, mert ezt és ezt a könyvet elolvasta. Pont ő volt a leggyűlölködőbb! Bevallom őszintén én is azt hittem, hogy tudok, aztán megmutatták, hogy nem így van. Egészen más a gyakorlat, amikor átéled. Más dolog tudni, és más dolog hinni. Az egyikhez az ész kell, a másikhoz a szív. De olyan világban élünk, ahol kell az Ego, az ész. De le fog minden omlani, ami meghatározza a kis világunkat, minden, ami korlátolt, vagy illik-nem illik, enyém/tiéd, ezt akarom/ azt akarom... ,,A felemelkedés az elengedése mindannak, amiről azt hitted, hogy meghatároz téged, azért, hogy mindaz lehess, ami valójában vagy." (Story Waters)
Egyszerűen annyi minden elfojtás jött elő belőlem, hogy az szinte hihetetlen! És még mennyi minden van az emberekben. Mert mindenkiben ott van a JÓ ÉS ROSSZ harca, de azok, akik már felébredtek, felülemelkedtek ezen a harcon, egy olyan isteni szeretetbe, amit nem is lehet megfogalmazni. És akkor jön rá az ember, ha már így szerették, hogy mégha jót is gondolt magáról, jó embernek is tartja magát, mennyi minden korlátozza, mert ott az elme. Aztán elkezdtem elemezgetni magam, mert érteni szerettem volna, hogy mi történik velem, jaj, csak aztán előjöttek a félelmeim, amiknek a nagy részét mára már tudom kezelni. Félelmeket már nem nagyon teremtek... Az volt a legnagyobb félelmem, hogy gonosszá válok. És aztán megmutatták, rávezettek, hogy valójában nem a félelem számít, mert az elme egy meglévő félelemhez csak tárgyat keres. Az számít, hogy miben hiszel, nemcsak a felszínen, hanem tudat alatt is. És ez volt az egyik legkeményebb nálam, mert ahhoz, hogy felismerjem, hogy valójában mennyire negítívan gondolkodtam magamról tudatalatt (amit nem tudtam), először át kellett élnem. Azért féltem attól, hogy gonosz leszek, mert valójában odabenn legbelül, legmélyen ,,rossznak" tartottam magam. Sok ,,rosszat" felcimkéztem magamra a tapasztalataim alapján. Nálam ez nagy lavinát indított el. És bevallom, mostmár nyugodt vagyok, mert így kellett lennie. Rengeteget tanultam belőle. Egyszerűen ,,Minden úgy jó, ahogy van." Bármi jön, ha odabelül érzed, azt a nyugalmat, akkor tudd ENNEK KELL LENNIE. Tapasztalat, tágul az agy, többet látok/hallok/érzek, de nem a képesség a mérce, hanem az, hogy hogyan változik a gondolkodásmódom. Én csak egy ember vagyok, én csak a saját utam tudom járni, nem másét... Engem ez hátráltatott a legjobban. Más azon a részen, ahol én elakadtam, simán átjut, de ő meg talán ott akadt el, ahol meg én mentem könnyebben át. Sohasem szabad másokhoz mérni magunkat, ez a legnagyobb hiba! Mindenki önmagához képest fejlődik! És a fejlődést elsősorban ne a képességek, tapasztalatok alapján kell nézni, mert az nem minden! Valaki, aki megtanulja az érzelmi viharait kezelni, talán sokkal többet fejlődik, mint az, aki megtanulja a gondolatolvasást! Mert egyik sem könnyű! Nem lehet összehasonlítani embereket... Valakinek megadatott olyan anyagi körülmény, hogy elmehet erre meg arra a tanfolyamra, más meg egyedül dolgozik már több éve és alig talál valakit, akinek beszélhet ezekről. Semmi sem az, aminek látszik. Az ember önmagát ismeri a legkevésbé, még akkor is, ha jó az önismerete. Az ember önmagának hazudhat a legkönnyebben. Ezeket kell feloldani, de ne úgy, hogy jaj! ez és ez a hatridő van... HIT! Hiába teremt a gonolat, ha odabelül tudat alatt mást hiszel... HINNI a JÓBAN, aztán akarni, aztán a gondolat, teremtés. Sokak már biztos túl vannak ezeken, csak mosolyognak... Vár minket egy új világ, ami jó és rossz felett áll... Először megtanulja az ember önmagát szeretni, aztán tisztelni... csak akkor tud másokat is... De ne az aggyal, hogy ,,Tudom...!" ,,Tudom..." NEM! Nem tudni kell, hanem cselekedni! Mint a lélegzetvétel... Olyan természetes legyen. EZ a legfontosabb. Aki ezt éli, annak már könnyebb haladni az Úton... Az tisztában van vele, hogy EGYEK VAGYUNK... Nem szabad félni az Árnyaktól, mert az azt jelenti, hogy Fény van a közelben. Engem az önbecsülésemen, félelmeimen keresztül próbáltak behálózni. A félelmeim helyett inkább próbálok arra gondolni, hogy mi szeretnék lenni... Hinni a félelem ellenkezőjében. És még egy valami, ami fontos lecke volt... nincs konkrét cél, amit el kell érni, NINCS vége a fejlődésnek, nincs teljesen tökéletes ,,szint", ami vár, ha ezt és ezt elvégzem... Amit el kell érnem... Nincs vége... Minden VAN. Itt és most. Bevallom, én sem tanultam meg eléggé, de remélem, hogy nem sokan követik el azokat a hibákat, amiket én...