Szigeti Antal: A "harcos út"

A harcos ösvénye

[A 2009 januári hírlevélből:] ...ez lényegében az espavo.hu oldal eddig hiányzó „programja”, "hiszekegye" vagy „ars poetica”-ja is lehetne. Tehát a számomra fontos dolgok egyfajta kifejtése, annak megfogalmazása, hogy miért is jött létre ez az oldal.

- - -

Régóta készülök már valami frappáns bevezető szöveget írni az espavo.hu oldalhoz – aztán mindig elsodornak az események. Most Kuthuminak az 1:1 (2009)-ben odavetett mondata ismét feladta a labdát. E szerint „November 21-én az általunk ’Harcos Énnek’ nevezett fényt és erőt horgonyozzátok le, azon részeteket, amelyik megy, és ’megvívja a harcot’, ha szükséges, és amikor azt mondom, hogy ’megvívja a harcot’, akkor az erejét megfeszítő, cselekvő, önmagáért felelősséget vállaló gondolatokról és cselekedetekről beszélek, olyan cselekedetekről, melyeket meg kell tenni ahhoz, hogy a világotok a béke és harmónia szférájában maradjon, egyszersmind erősen, szilárdan és harmonikusan belegyökerezve meghatalmasodott énetek fényébe.”

Minél több helyen igyekszem most hangsúlyozni, hogy 2008. december 21-e után az egyediségünk kibontakoztatásának időszaka következik – ennek egyik legjobb lehetősége a harcos ösvényének felvállalása, viszont lehet, hogy erről könnyebb könyvet írni, mint néhány bekezdést. Mindenesetre a komolyabb érdeklődőknek javaslom, hogy olvassátok el (vagy újra) Dan Millman könyvét ’A békés harcos útjá’t. Biztos van még az újabb kiadásból.

Annak megértése a legfontosabb, hogy mi a harcos célja, és miért van szükség erre a ’harcra’. Vegyük előbb a célt: a harcos felismeri a sok-sok generáció által felhalmozott káprázatokat, téves hiedelmeket, a neveltetése során magára vett téves ön-azonosításokat. A kérdés mindaddig ’hol vagy?’, amíg a válasz nem az ’itt és most’. A harcos tehát felismeri, hogy a világ, ’a Föld álma’, ahogy Don Miguel Ruiz nevezi, bebörtönözte és gúzsba kötötte őt a téves érzékelésén, a hiedelmein, a gondolatain keresztül. Felismeri, hogy a mindennapok elszívják az energiáit, szétforgácsolják a figyelmét, a tetterejét, és ezen változtatni akar. Ráébred, hogy el van különítve önmagától, saját erőforrásaitól, és visszaköveteli azokat. És amíg ebben az állapotban, a külvilág kiszolgáltatottja, nincs ereje, nincs választása, nincs szabadsága – sodorják a körülmények.

Ha ezt felismerte, egyetlen lehetősége van – számba veszi a helyzetét és feddhetetlenül cselekedni kezd, itt és most. Nem magyarázatot keres a helyzetre, hogy belenyugodhasson, mert mindenki más is azt csinálja – és tulajdonképpen egész jó nekik. Megkeresi azokat a lehetőségeket, ahol változtatni tud, és elkezd cselekedni. Gudjieff azt tanítja, hogy a modern világban az ember csak egy gépezet, aki magától semmit sem képes cselekedni, tevékenysége a környezeti impulzusokra adott kiszámítható reakció. Ő azt mondja, hogy először a negatív érzelmekkel kell dolgozni, hogy ezek révén kevesebb energiát pocsékoljunk el, és a felhalmozódó többletenergiával már esetleg tudunk valamit kezdeni. Castaneda tanítói úgy mondják, hogy az átlagember reménytelenül elmerül a múlt fájdalmaiban és a sok generáció által felhalmozott téves hiedelmekben, és a harcos ösvénye az ezektől való megszabadulással kezdődik.
Don Miguel Ruiz erre javasolja a négy egyezséget:
1. Tedd tökéletessé a szavaidat;
2. Semmit ne vegyél személyeskedésnek;
3. Soha ne feltételezz semmit (ne legyenek előítéleteid);
4. Mindig tedd meg, ami tőled telik.

Fontos – az egyik legfontosabb – elem ebben a fegyelmezettség. Ez a fegyelem nem a fegyelmezéshez kapcsolódik, nem azért leszünk „jók”, hogy ne büntessenek meg, hanem azért vagyunk fegyelmezettek, mert a fegyelem az egyetlen eszköz arra, hogy itt és most felismerhessük a helyzetünket. A harcos ösvény egyik jellemzője az önként és tudatosan felvállalt önfegyelem. A harcos útja a fizikai világban való létezés, a cselekvés – illetve esetenként a tudatos nem-cselekvés – ösvénye. Az önmagát halhatatlannak vélő, mindennel szemben felelőtlen hétköznapi emberrel szemben a harcos tisztában van vele, hogy bármelyik pillanatban eljöhet érte a halál, így minden cselekedete olyan, mintha élete utolsó tette lenne – egyszeri, tökéletes és feddhetetlen. Ugyanakkor a harcos mentes az erőlködéstől, a görcsöléstől – minden pillanatban tökéletes egyensúlyban van, mint példázatban a taoista mester: amikor gyakorlás közben rászáll a madár a kezére, és már nem tud felszállni onnan, mert amikor elrugaszkodna a madár a lábával, lejjebb engedi a kezét. Húzz, amikor tolnak, tolj, amikor húznak.

A harcos felismeri saját gyengeségeit, és erősségekké alakítja azokat – tehát ismeri, és felhasználja a belső alkímiát. Mivel felismeri saját hibáit, megérti, hogy mások miért hibáznak – ugyanakkor elutasítja önsajnáló magyarázkodásukat. Saját példáján keresztül mutatja meg, hogyan lehet azon túllépni.

A harcos tisztában van vele, hogy létezésének minden szintje, minden megnyilvánulása célt szolgál, tudja, hogy minden pillanatban kihívásokkal kerülhet szembe, ezért – mindenféle aggodalom nélkül – mindig „ellazult készültségben” van. A testét, az aurikus szintjeit a lehető legjobb állapotban tartja, ez megjelenik a környezetében is, mivel tudja, hogy a külső a belsőt tükrözi vissza.

A harcos ösvénye a folyamatos kiterjedéssel jellemezhető: egyre növekszik személyes energiája, mivel egyre tudatosabb az energiáját szétszóró, csökkentő folyamatok leállításában. Ezt a személyes energiát egyre tisztább szándékkal és akarattal képes irányítani. Növekszik a szabadsága, mert egyre több illúzióról ismeri fel, hogy az valójában nem köti meg őt, így egyre növekszik a felelőssége is, mivel a felelősség a szabad választás elválaszthatatlan velejárója. Felismeri, hogy minden az életében történő eseményt saját maga számára teremtett, de ezeket nem önsajnálatra, hanem a tanulásra, fejlődésének kibontakoztatására használja.

A harcosnak jó a humorérzéke: a humor eszköz arra, hogy túllépjünk önmagunk téves azonosításán. Ahogy ’A békés harcos útjá’ban Szókratész [a tanító] mondja Dan-nek: „én vicces bolond vagyok, te meg komoly szamár”. Szókratész névjegyén a következők állnak: „változás, humor, paradoxon”. A harcos felismeri a létezés abszurditását, elfogadja azt, és mindent megtesz, hogy [ha már éppen itt van,] a legtöbbet hozza ki belőle. A Castaneda-féle tolték út egyik alapelve az úgynevezett „uralt bolondság” – mely szerint kicsit leegyszerűsítve: mindannyian bolondok vagyunk, de aki tud róla, az tehet ellene, aki viszont nem ismeri el, az ki van ennek szolgáltatva.

Egy idézet, melyben Don Juan tanítja Castanedát:

„…Úgy véltem, az alázatosság nem a harcos útja. Tévedtem! Most már tudom, hogy a harcos alázata nem a koldus alázatossága. A harcos senki előtt nem hajtja meg a fejét, ugyanakkor azt sem engedi meg senkinek, hogy fejet hajtson neki. A koldus viszont lépten-nyomon térdre rogyik, és a földön csúszkál azok előtt, akiket magasabb rendűnek tekint; ugyanakkor megköveteli a nála alantasabbaktól, hogy csússzanak-másszanak előtte.

Ezért mondtam, hogy nem tudom, miként vélekedik egy mester. Csak a harcos alázatosságát ismerem, az pedig nem engedi meg, hogy bárkinek is a mestere legyek.”

És még sokáig ragozható a dolog. Úgy érzem ezt sokkal inkább érezni, mint érteni kell. Sok-sok idézet szólhatna a harcos szívében élő szeretetről is. Egy hosszabbat külön cím alatt felteszünk, ez a „varázslók magyarázata” Castaneda: Mesék az erőről című könyvének végéről – avagy hogyan szeretik az indiánok a Földet. E témakörben Castaneda és Dan Millman könyvei mellett tudom ajánlani Csögyam Trungpa: Shambhala – A szent harcos ösvénye című könyvét, Don Miguel Ruiz tanításait, de tulajdonképpen a költő Faludy György is igazi harcos volt. Sokat lehet tanulni erről önéletrajzi trilógiájából, a „Pokolbéli víg napjaim”-ból és folytatásaiból, anélkül, hogy egyszer is szó esne a harcosságról, az ezotériáról vagy a spiritualitásról.

Hogy még hétköznapibbra, érthetőbbre forduljon a dolog, még egy idézet Dan Millmantől:

„…, de mindig túl kell jutnod a normálison, a megszokotton és ésszerűn túlra, a harcos valóságába. Te mindig a hétköznapi valóságban igyekeztél felsőbbrendűvé válni. Most a felsőbbrendű valóságban leszel hétköznapi.”

Nyugodtan mondhatjuk, hogy [békés] harcos mindenki, aki a saját tapasztalataiból leszűrt, közvetlen érdekein túli értékekért következetesen kiáll, és képes ezeket menet közben – saját tapasztalatainak tükrében - módosítani. Aki betartja a „nem ártás” szabályait – kivéve természetesen a „jogos önvédelem” esetét. Harcosok tehát ebben az értelemben a westernfilmek magányos hősei is, akik a legcsábítóbb rosszlányokkal se mennek ágyba, ha nem szeretik őket, és sohasem rántanak pisztolyt, amíg valaki meg nem akarja őket ölni. Betartják a saját élettapasztalatukból leszűrt egyszerű elveket, de ha változik a tapasztalás, megváltozik az elv is. Ők azok, akikért dobban a szívünk, akiket nem az egójuk mozgat, hanem valamilyen magasztosabb elv, ami túlmutat a hétköznapok valóságán. Ők a mesék és mítoszok főhősei, „a legkisebb fiúk”, azon archetípusok megjelenései, akik hűek önmagukhoz, akik azt üzenik: „van valami más, valami jobb, mint amit most élsz…”, és ők ezt keresik és ennek a harcosai.