Meghívó (előzetes)

Oriah Mountain Dreamer: MEGHÍVÓ

Meghívó

Nem érdekel, mi a munkád. Azt akarom tudni csak, milyen vágyakozás kínoz, s mered-e álmodni szíved vágyait.
Nem érdekel a korod. Azt akarom tudni csak, kockáztatod-e, hogy bolondnak nézzenek a szerelmedért, az álmaidért, az élet kalandjáért.
Nem érdekelnek a bolygók a holdad körül. Azt akarom tudni csak, megérintetted-e már szomorúságod közepét, s kinyíltál-e az élet csalódásaitól, vagy bezárod összegörnyedt lelked, mert félsz az új fájdalomtól. Azt akarom tudni, képes vagy-e leülni a fájdalom társaságában, az enyémmel vagy a tiéddel, anélkül hogy elrejtenéd, elhomályosítanád vagy rendbe hoznád.
Azt akarom tudni, kirobbansz-e az örömtől, az enyémtől vagy a tiédtől, táncolsz-e vadul, s eltelsz-e eksztázissal ujjaid hegyéig, anélkül hogy óvatosságra, józanságra intenél, s emlékeztetnél az emberi lét határaira.
Nem érdekel, igaz-e a történet, amit mesélsz. Azt akarom tudni, képes vagy-e csalódást okozni másnak, csak hogy hű maradj önmagadhoz; elviseled-e, ha csalónak mondanak, csak nehogy megcsald a lelkedet; tudsz-e hűtlen lenni, s épp ezért megbízható.
Azt akarom tudni, látod-e a szépséget mindennap, még ha az nem is külcsín, és lehet-e ez életed forrása.
Azt akarom tudni, képes vagy-e együtt élni a hibával, az enyémmel és a tiéddel, tudsz-e csöndben állni a tóparton, és „Igen”-t üvölteni az ezüst teliholdra.
Nem érdekel, hol élsz, és mennyit keresel. Azt akarom tudni csak, fel tudsz-e kelni egy gyászos, szomorú éj után fáradtan és csontig sebezve, és tenni, amit kell, hogy megetesd a gyerekeket.
Nem érdekel, kit ismersz, s hogyan kerültél ide. Azt akarom tudni csak, állsz-e majd velem a tűz közepén, és nem hőkölsz-e hátra.
Nem érdekel, hol, kitől és mit tanultál. Azt akarom tudni csak, mi ad számodra erőt, ha már minden összedől.
Azt akarom tudni csak, tudsz-e egyedül lenni magaddal, s hogy igazán szereted-e a társat, aki veled van az üres pillanatokban.
 
A meghívás elfogadása

Néha részünk van az igazi kegyelem pillanataiban.
Olykor, a kora reggeli meditációm alatt megnyílik bennem valami, és lényem olyan része tárul fel, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. Ezekben a percekben azt érzem, hogy testem és szívem minden kérgessége valami nagy, puha lágyságba hajlik a lélegzetvételem hátán, és én megtelek részvéttel az iránt a részem iránt, amely mindig próbálkozik, szervez, problémákat old meg, a jövőt fürkészi. Elmém leáll, és egyszerűen követi a légzésemet. Mély hit ömlik el bennem, pontosan tudom, hogy minden, aminek meg kell lennie, meglesz. Vállam elernyed, lejjebb csúszik néhány centivel, mellkasomban enyhül a nem túl erős, de állandó fájdalom, kitágulnak a pillanatok. Ez elég is: van elég idő, van elég energia, mindenből, ami fontos, van elég. Mély gyengédség bontakozik ki bennem önmagam és a világ iránt; tudom, hogy ehhez a korhoz, ezekhez az emberekhez, ehhez a földhöz tartozom, és valamihez, ami egyszerre van jelen mindenben, és egyszerre fog át mindent; valamihez, ami támogat és fenntart mindent és mindnyájunkat. Nem akarok máshol lenni, mint ahol éppen vagyok. Tele vagyok odaadással és együttérzéssel önmagam és a világ iránt.
Felemelem a fejem a párnáról, és minden sietség nélkül fogok hozzá a napomhoz. Ahogy belépek a fürdőszobába, elcsípem a pillanatot, amikor arcom csöndes félmosolya kelletlen grimaszba fordul, ahogy a hideg víz lassan átjárja tiszta fehér zoknimat.
Az emelkedett könnyedség máza szilánkokban pattog le rólam, amikor éles kiáltással kitör belőlem a sikítófrász, ahogy felmérem tizenéves fiaim tisztálkodásának következményeit: a csempézett kövön medencényi víz, nedves törölközők egy kupacba a sarokba hajigálva, a többi a törölközőtartóra csavarva, egymásba gubancolódva, hogy az ezredfordulóig se tudnak megszáradni, a zuhanyfüggöny félig a kádban, félig kívüle, összegyűrve és megtekeredve, hogy a vízkő és a penész minél vígabban növekedhessen és szaporodhasson.
Később, miután feltakarítottam, kisebbik fiam, Nathan odajön hozzám, miközben a konyhában ülök egy csésze forró teával.
– Tudom, hogy nem kellett volna olyan kupit hagynunk a fürdőszobában, mama – kezdi óvatosan, és igyekszik kifogástalanul fogalmazni –, de azt hiszem, a nedves törölközők ledobálása elég átlagos viselkedés tizenéves fiúktól. Nem mintha ettől nekünk is így kellene viselkednünk – teszi hozzá sietve, amikor szúrósan rápillantok a csészém pereme fölött –, de ha ez a legrosszabb, amit teszünk, igazán nincs okod panaszra, ugye?
Nem tehetek róla, elnevetem magam. Természetesen igaza van.
Ez a valóság, amelyben élünk: miközben arra törekszünk, hogy mindig a legjobbat adjuk magunkból, miközben arra vágyunk, hogy megtaláljuk az értelmet önmagunkban, és megleljük a kapcsolatot azzal a valamivel, ami nagyobb nálunk, kikészülünk a rendetlen fürdőszobától, a forgalmi dugótól, az elégett pirítóstól. Nem érdekel az olyan spiritualitás, amely nem öleli fel emberi természetemet. Nem találok vigaszt vagy útmutatást a hagyományos dogmákban vagy a színvonaltalan New Age-optimizmusban. Az apró napi megpróbáltatások mögött súlyosabb ellentmondások húzódnak meg, olyan dolgok, amelyeket az elme nem tud összeegyeztetni, de a szívnek együtt kell befogadnia őket, ha teljes életet akarunk élni: együtt kell elfogadnunk a mélységes fáradtságot és a végtelen reményt, az összetört hitet és a rendíthetetlen bizalmat, a személyes szabadság és a mások melletti mély elkötelezettség, a magány és a meghittség iránt táplált, látszólag egymásnak ellentmondó vágyakat, képesnek kell lennünk egyszerűen együtt lenni a világgal, és meg kell tudnunk változtatni azt, amiről tudjuk, hogy nem helyes.
A „Meghívó” szándéknyilatkozat, a lélek vágyódásának térképe, a szenvedélyes élet óhajtása, szembenézés önmagunkkal, a körülöttünk lévő világhoz simulva, hogy ne érjük be az igazságnál kevesebbel. Ez a könyv utazás a „Meghívó” földjére. Ha együtt vágunk neki az útnak, van néhány dolog, amit érdemes tudnod. Mert önmagában az, hogy igent mondunk a meghívásra, amitől felgyorsul a szívverésünk, felforrósodik a vérünk, és sürget, hogy előre, előre – az nem ugyanaz, mint valóban megtenni magát az utat.
Életem minden napját mély meghittségben akarom élni. Hajt a vágy, néha olyan keményen hajt, hogy szinte fáj, hogy vállaljam az elkerülhetetlen kockázatot, ami azzal jár, hogy a lehető legszorosabban élek együtt mindazzal, ami bennem van, és mindazzal, ami körülvesz. Néha félek, hogy ez túl sok lesz, hogy nem leszek képes elviselni mindazt a tökéletes szépséget és csontrepesztő bánatot, amely azzal jár, ha – kerül, amibe kerül – teljes életet élünk. Tudva, hogy milyen ijesztő tud lenni mind a szépség, mind pedig a fájdalom, most, az utazás kezdetén teszek neked három ígéretet, amely egyben három figyelmeztetés is.
Először: a „Meghívó”-ban szereplő dolgokat nem metaforikusan kell érteni, hanem konkrétan. Amikor azt mondom, tudni akarom, hogy fel tudsz-e kelni a bánat és kétségbeesés éjszakája után kimerülten, csontig hatoló sebekkel telve, és megteszed-e, amit meg kell tenned, hogy megetesd a gyerekeidet, akkor ezt nem úgy értem, hogy tudni akarom, vajon megvan-e benned a jó szándék, vagy megengedheted-e magadnak, hogy megfizess valakit, aki gondját viseli azoknak, akiknek a te figyelmedre van szükségük. Azt akarom tudni, valóban fel tudsz-e kelni, amikor egyetlen porcikád sem kíván tenni semmit, és az az egyetlen vágyad, hogy a takaró alatt maradhass. Azt akarom tudni, el tudod-e végezni az apró, földhözragadt, de szükséges feladatokat, azt akarom tudni, vajon tudsz-e adni a rászorulóknak, amikor úgy érzed, már nem maradt semmid, amit adhatnál. Amikor azt kérdezem, vajon egyedül tudsz-e maradni magaddal, nem azt kérdezem, hogy vajon az egyedüllét elvont gondolata vonzó-e számodra, hanem hogy képes vagy-e valóban jelen lenni önmagaddal pár óránál tovább anélkül, hogy a tévén vagy a rádión lógnál, vagy felkapnád a telefont, esetleg egy magazint; vajon őszintén békét találsz-e, és meg tudsz-e maradni a saját társaságodban.
Az első figyelmeztetés egyben az első ígéret is: Ha ennek a könyvnek sikerül téged valóban elvinnie a „Meghívó” birodalmába, nemcsak olvasni, hanem tapasztalni is fogod a fájdalmat, a bánatot, az örömöt, a bátorságot, a békét...
A személyes történetek, amelyeket itt megosztok, önmagukban nem érdekesek. Mindegyikünknek van ezer sztorink, és az én életemben sincs sem több, sem kevesebb, mint másokéban. De a gondosan válogatott, mind az elbeszélő, mind a hallgató által formált történetek kapukat nyithatnak belső tájainkra, feltárhatják életünk értelmét, ami olykor elveszik a részletekben, de kibontakozik a tudatos szemlélődés során. Ígérem, nem fogok úgy tenni, mintha jól ismernék valamit, amit még soha nem tapasztaltam. Ugyancsak nem fogom próbálni azzal fenntartani egyetértésünk látszatát, hogy zavarodottságot színlelek, ha tudok valamit.
Ezzel pedig elérkeztünk a második figyelmeztetéshez és ígérethez: A veled, másokkal vagy a világgal való mély meghittség pillanatainak következményei teljesen kiszámíthatatlanok. Amikor megtanuljuk, hogyan kell őszintén jelen lennünk örömünkkel és bánatunkkal, vágyainkkal és kívánságainkkal együtt, akkor rétegről rétegre feltárul előttünk saját bensőnk és a világ. Nem tudhatjuk előre, hogy ez a feltárulás milyen lesz, vagy milyen cselekvésre késztet vagy kényszerít bennünket. Sokszor tanúja voltam az általam vezetett foglalkozásokon, hogy a résztvevők, akik azért érkeztek, mert mélyebb, meghittebb kapcsolatot akartak kialakítani saját magukkal és a lelkükkel, addig kóstolgatták a várva várt meghittség pillanatait, amíg egy villanásnyi időre rá nem éreztek a lehetséges változásra, és akkor sarkon fordultak és megfutamodtak, mert megrémültek attól, hogy ez a folyamat életük megváltoztatására késztetné őket. Ha életünk némely területét hazugságra alapoztuk, vagy a hajdani igazság mára érvényét vesztette, akkor a változások, amelyeket a mély meghittség idézett elő – akármilyen jó szándékkal vagy öntudattalanul –, nagyon veszélyesnek látszhatnak. Nem tudjuk előre megmondani, hogy gondosan felépített énünk melyik része éli túl, ha egyáltalán. Ez a jó hír, és ez a rossz is: ha vállalkozol az utazásra, a valós változások nemcsak lehetségesek, hanem elkerülhetetlenek, és kimenetelük a változás pillanatában teljességgel megjósolhatatlan.
A harmadik figyelmeztetés újabb ígéretet tartalmaz: Az utazás egyetlen részlete sem vész kárba. Amint egyszer felismered önmagadban az éhséget valamire, ami túl van azon, ami éppen most kézzel fogható, ha egyszer akár csak lehetőségként is észleled életed feltáruló értelmének felvillanását, soha többet nem leszel teljesen elégedett azzal, hogy csak tevékenykedj. Nincs visszaút. A tudást nem lehet visszacsinálni. A bölcsesség, a valós meghittség pillanataiban megérintett bölcsesség behatol a lélekbe annak tudásával, hogy kik és mik vagyunk. Ez pedig átalakítja az embert.
Nem ígérhetem, hogy az utazás mindig könnyű lesz. Megnyitni önmagunkat, bensőségesen együtt élni a világgal nem kívánságműsor. Ha nem fogadjuk el, hogy a bennünk vagy másokban élő szomorúságot vagy zavarodottságot megérintsük, akkor nem tudjuk ápolni az öröm és elragadtatás perceiben való teljes jelenlét képességét sem. De ha nyitottak vagyunk – a bánatra éppúgy, mint az örömre –, erősíthetjük azt a képességünket, hogy a szívünkbe fogadjuk saját magunkat és a világot.
Tudom, hogy meg tudjuk csinálni, mert már láttam és tapasztaltam másokban azt a képességet, hogy magukhoz öleljék a „Meghívó” által megidézett meghittség minden vonatkozását. Tudom, hogy lehetséges átérezni a fájdalmat anélkül, hogy elrejtenénk vagy eltompítanánk vagy felülírnánk, lehetséges táncolni az örömtől, és teljesen átélni az elragadtatást, lehetséges kudarcokkal élni, és látni a szépséget, lehetséges a tűz közepén állni... Átéltem mindezeket, és nem bántam meg semmit; a tapasztalataim mély hitet adtak az emberi lélekben. Ezek a tapasztalatok az enyémek, bennem születtek, végtelen gyengédséggel az emberi szív bátorsága iránt, az én szívem és a tiéd iránt, mert szívünk újra és újra talpra áll, és teszi a dolgát, még akkor is, amikor az emberi elme úgy véli, hogy a dolgok elviselhetetlenek vagy egyszerűen lehetetlenek.
Meg tudjuk csinálni. És ha együtt csináljuk, könnyebb. Amikor az első fiam született, a párom – aki éppoly tapasztalatlan és kimerült volt, mint én a tizenhat órás intenzív erőfeszítéstől – megpróbált megnyugtatni, hogy minden úgy haladt, ahogyan kellett, minden rendben volt. Az átélt fájdalom és a „mi jöhet még” félelmének szorításában nem voltam a legjobb formában. „Honnan tudod?” – csaptam le rá, és mindketten a bábaasszonyra néztünk. Amikor a bába megnyugtatott bennünket, hogy minden rendben ment, és ránk szólt, hogy néha vegyünk levegőt is, hallgattunk rá. Tudta. Már sokszor volt ebben része. Megbíztunk benne, mert ez az ő tapasztalat szülte tudása volt.
Itt és most egy mélyebb meghittséget segítünk világra. Én vagyok a bába, aki sokszor segédkezett szülésnél, és ő maga is szült már. Amikor nehéz lesz, emlékeztetni foglak arra, amit már tudsz: hogy meg tudod csinálni; hogy a mélyebbre ereszkedés bátorsága az, ha hagyod, hogy a vágyad gyorsabban növekedjék, mint a félelmed; hogy az erő nem más, mint a vágyad, hogy teljes életet akarsz élni, és az elszántságod, hogy nem éred be kevesebbel. Nem hagylak magadra a nehéz helyzetekben, segítek továbblépni, könnyebben lélegezni; időnként imákat és meditációkat ajánlok, hogy pihenhess, hogy megújíthasd testedet és szívedet.
Nem vagyunk egyedül az élet teljességéért folytatott küzdelemben. Amikor képes vagyok igazi meghittségben élni, amikor odafigyelek minden pillanatra, és nem riadok vissza az igazságtól, úgy tudok jelen lenni az életben, mintha nem is én lennék ott: hordozzuk egymást, a pillanat, a jelenlét és én. Ez a jelenlét, ez a Nagy Misztérium, amelyet olyan sok néven ismerünk – Isten, Szellem, Allah, a Nagy Anya – felemel, és mérhetetlen csenddel tölt el, és kristálytisztán átérzem, hogy összekapcsolódom mindennel, ami él. Bízom ebben a Misztériumban, bízom sok-sok változatában, amellyel éltet bennünket.
Mielőtt közös utazásunkat megkezdenénk, jogod van megtudni, mi motivál engem, miért keresem az utat, hogy meghittségben éljek saját életemmel és a világgal. A legőszintébb válasz erre a legegyszerűbb: mert ezt kell tennem. A lélek nagy éhsége kényszerít erre, hajt a pillanatnyi szünetet sem ismerő vágy, hogy a lehető legteljesebben éljem az életet. Tudom, hogy ez nem állandó robotot jelent, hogy minél nagyobb tetteket vigyek véghez, vagy minél nagyobb terveket valósítsak meg, és nem kell mindent megszereznem vagy megtapasztalnom. A teljes élet azt jelenti, hogy megízlelünk minden egyes falatot, átérzünk minden egyes lélegzetvételt, meghallunk minden egyes hangot, és éber tudatában vagyunk minden egyes pillanat kibontakozásának.
Teljesen a jelenben élni nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk tetteink jövőbeli következményeit. Ha mi, akik Nyugaton élünk, ahol a világ politikai és gazdasági hatalmának számos központja található, módot találunk arra, hogy megtegyük a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy a gyermekeink gyermekei is ezen a bolygón élhessenek, akkor meg kell tanulnunk azt is, hogyan vegyünk részt teljes egészében a saját életünkben, hogyan tapasztaljuk és őrizzük meg az emlékezetünkben minden lélek és anyag összekapcsolódottságát. A bölcsességet keresem az életben, ami kombinálja a szemlélődést a tevékenységgel. A valódi szemlélődés – az őszinte együttlét saját szívünk és a világ minden örömével és bánatával – tevékenységre sarkall, a tudatosságtól és az élet iránti szenvedély tüzétől motivált tevékenységre.
Nincs választási lehetőségünk. Nem vásárolhatod meg az élet bánatai elleni védettséghez minden pillanatban szükséges bátorságot. Talán elmondhatjuk magunkról, hogy tudjuk ezt, de kultúránk a tevékeny elme kultúrája. Gyermekkorunktól abban a hitben nőttünk fel, hogy állandóan csinálnunk kell valamit, hogy valamit nyélbe kell ütnünk. Végső soron úgy gondoljuk, ha helyesen cselekszünk, ha elég jók vagyunk, elég okosak, elég őszinték, ha elég keményen dolgozunk, akkor a végén elnyerjük jutalmunkat. Ennek a „dalnak” különböző versszakai vannak: ha megbánjuk bűneinket, és szilárdan próbálunk ellenállni az újabb bűnöknek, akkor a mennybe jutunk; ha mindennap tesszük a dolgunkat, ha betartjuk étrendünk előírásait, ha ápoljuk a bennünk élő gyermeket, ha kinyomozzuk és feltárjuk érzelmi problémáinkat, ha a szándékainkra koncentrálunk, ha összhangba kerülünk a körülöttünk lévő világgal, ha tiszteletben tartjuk saját döntéseinket, megtaláljuk és meghalljuk felsőbb énünk hangját, akkor meglesz a jutalmunk: kicsattanó egészség, virágzó jólét, szeretetteljes kapcsolatok és belső béke – egyszóval: a mennyország.
Tudjuk, hogy amit teszünk, és ahogyan gondolkodunk, az nagy mértékben befolyásolja életünk minőségét. Sok dolog egyértelműen rajtunk múlik. Nem látok bizonyítékot arra, hogy a világegyetem érdemeken alapuló, ok-okozati rendszerként működne. Minden időben előfordul, hogy jó emberekkel rossz dolgok történnek. A pénzügyi siker ugyanúgy rátalál azokra, akik nem szeretik a munkájukat, mint azokra, akik képtelenek vagy nem hajlandók észrevenni, hogy milyen károkat okoznak másoknak vagy a bolygónknak. A betegség és a szerencsétlenség azokat is eléri, akik követik szívük vágyait. Sok nagy művész szegény volt, és nagy tanítók éltek teljes ismeretlenségben.
Meghívásom lényege az, hogy éljük életünket nagyobb meghittséggel, anélkül hogy bármiféle más garanciánk lenne a teljesség tényleges belső értékein kívül. Hogy segítsek utadon, minden fejezet végén felajánlok egy meditációt. Ezek a meditációk nem receptek, amelyek alapján megjavíthatunk minden nehézséget és boldogtalanságot, de segítettek nekem is, és azoknak is, akikkel dolgoztam, hogy kitágítsuk világunkat, és bensőségesebb viszonyt alakítsunk ki önmagunkkal. Megteheted, hogy lassan, tagoltan magnóra olvasod őket, és visszajátszod, vagy (hangosan) felolvashatja neked egy barátod.
A mélyebben megélt élet nem feltétlenül könnyebb. De teljesebb, gazdagabb, és nyitottabb mindenre: a zavarodottságra és a felismerésekre, az izgalmakra és az unalomra, az árnyékra és a fényre. Megsokszorozza képességeimet, hogy egyszerűen együtt legyek azzal, amit alig lehet elviselni, és lehetővé teszi számomra, hogy minden egyes pillanatnak többet adjak, és minden egyes pillanattól többet kapjak. Sokszor pedig egyszerűen segít megtalálni a humorérzékemet, amikor túl komolyan veszem magam, segít nevetni azon, hogy az elmélkedő pillanatok derűs emelkedettségét milyen könnyen össze tudja törni a hideg víztől nyirkos zoknik prózai valósága.

A „Meghívót” késő este írtam, egy partiról hazatérve. Nyugtalan és csalódott voltam, eltöltöttem egy egész estét a szokásos társasági csevegéssel. Leültem az íróasztalomhoz, és a sötétben hallgattam a nyugovóra térő város hangjait. A csöndben egy utcai lámpa odavetődő, halvány sugaránál felvettem a tollamat, és elkezdtem írni azt, amit igazán mondani szerettem volna azoknak, akikkel este találkoztam; egy gyakorlat mintájára, amelyet David Whyte írói tréningjén kaptunk feladatul.
Amikor befejeztem, ültem a félhomályban, és hangosan felolvastam az alvó városnak. Kihallottam belőle a vágyódást, hogy teljesen együtt legyek mindenkivel. És az ezt követő csendben hallottam a világ hangját, amelyet néha hallani vélek késő éjjel, és amely arra kér, hogy mindig emlékezzek erre a vágyódásra.
Amikor elképzelem magam öregasszonyként életem végén, és megkérdezem, hogyan értékelem földi pályafutásomat, egyetlen kérdés aggaszt: Vajon jól szerettem-e? Ezer módja van, hogyan szeressünk másokat, és hogyan szeressük a világot: érintéssel, szavakkal, csenddel, munkával, a jelenlétünkkel. Jól akarok szeretni. Erre sóvárgok. Az egész életemmel szeretni akarom a világot, azzal, ahogyan magammal és másokkal vagyok minden egyes nap. Ezért törekszem arra, hogy egyre inkább képes legyek őszintének lenni minden pillanatban, hogy minden pillanatban jelen legyen mindaz, amit tudok, az édes is, a keserű is. Ugyanakkor mindig tudatában akarok lenni mindannak, amit nem tudok, nem tudásom végtelenjének. Ez indít engem az utazásra. Csakis így akarok élni.
És néha szeretem azt gondolni, hogy minden perccel, amelyben jól szeretünk, vagyis egyszerűen azok vagyunk, akik vagyunk, és teljesen jelen vagyunk, minden ilyen perccel visszanyerünk valami nagyon lényegeset abból a Szent Misztériumból, amely átjárja az egész életet.