Korszerűtlenség

Korszerűtlen emberek
A róka és a gyerek · Fekete Istvántól Luc Jacquetig
2008. április 3. 00:00 MNO online

Muray Gábor

Szeretem a korszerűtlen embereket, akik magasról szottyantanak a szédítő tempóban fejlődő világra, a technika pillanatok alatt idejét múlttá váló vívmányaira. Szeretem a korszerűtlen embereket, akik sosem igazodnak a kulturális fősodorhoz, éppen ezért – életükben – sosem emelik őket piedesztálra, nem lesz szobruk, nem reklámoznak lakóparkot, utazási irodát, könyvesboltot, hanem, amennyire tőlük telik, egy diófa alatt skiccelgetik papírra az álmaikat valami szőlőhegyen, ahol aztán meg is valósítják azokat, majd eltűnnek hirtelen.
Sok ilyen van. Fekete Istvánra gondolok, aki éppenséggel nem a napsütötte pinceszeren, hanem 1945. december 29-én, lassan rommá lőtt sas-hegyi lakásának íróasztalán, gyertyafénynél írja a naplójába: „Az íróasztalomon por és üvegtörmelék. Nézem. Ezen a asztalon írtam a Csít, a Badányt és a többieket. A Békéről írtam akkor. Távoli időkről és elfeledett gondolatokról. A szépségről és jóságról írtam, az örök emberi humánumról. Milyen sokan megértették és milyen sokan – nem.
Akik megértették: azok a gyengék, az ábrándozók és elveszni készülők voltak, akik nem értették meg, azok az erősek, a hősök és a bátrak.” (Tíz szál gyertya, Móra, 1972, érdemes beszerezni az antikváriumból.)
Gyenge vagyok és ábrándozó, korszerűtlenül szeretem a csendet, Kelét, ahogy tollászkodik, Csít, ahogy búslakodik, Lutrát, ahogy épp csobban, Hút az odúban, Cin népét, a kvartyogó Unkáékat, Vukot, ahogy lopakodik és Matulát, az utolsó magyar mohikánt, amint mindezt a büdös szivar füstjében bölcsen szemléli. Velük nőttem fel, mint annyian ebben az országban. Fekete István állattörténeteit nem szabad kopni hagyni, különösen, amikor az emberből cégvezető lesz és államtitkár: lám volt idő, amikor még megkönnyeztette egy mesebeli fecske, mégis, mivé lett azóta.
Ez jut eszembe a Luc Jacquet (A pingvinek vándorlása) A róka és a gyerek című filmjéről kijövet. Jacquet meséje kevés szót érdemel, egyrészt magáért beszél, másrészt rengeteg kifogást lehetne keresni a rossz szinkrontól a túlhangsúlyozott narrátoron át a negédességig, de A róka és a gyerek legnagyobb hibája éppen az, amivel kezdtem – hogy reménytelenül korszerűtlen. S mert ilyen, szerethető. (Idevág Luc Jacquet nyilatkozata: „a hat hónapos forgatás után megerősíthetjük: semmit sem tudtunk kiprovokálni, amit a róka nem akart volna magától megtenni. Mindig ő döntötte el mi lesz.”)
Ebben az önéletrajzi ihletésű mesében nincsenek robotok, orkok, miniszoknyás japán tini lányok, vérszomjas szörnyek és szuperhősök. Van a végtelen és döbbenetes erővel magába szívó kontinentális erdő, az erdőben élő kislány, és van a találkozás a rókával. A körfogó természet, a táncoló évszakok, a rókaszelídítésből következő gyermeki létbölcsesség: a szeretet sohasem egyenlő a birtoklással. A szülőknek pedig: a korszerűtlenséghez kell igazából a legnagyobb bátorság és erő; maradinak és kedvesnek lenni ebben a világban ugyanis egyenlő a lázadással.
Fekete István ’45. december végi naplóbejegyzésével zárom: „A távoli erdők dermedten hallgatják a városi dörgést, és fejcsóválva ballag esti útján a róka. Állnak a fák, a nádasok, a bokrok, és vigyáznak a maguk világára, amely nem változott évezredek óta. Maradiak voltak, az igaz, de a kökény csak kökényt termett s a vadkörte csak vadkörtét. Az ember azonban ekrazitot termelt és ciánt, izmosokat és tanokat. Repülőgépet és tankokat.
Hát most egye meg!”
(A róka és a gyerek – színes magyarul beszélő francia filmdráma, 92 perc. Rendezte Luc Jacquet. Forgalmazza a Best Hollywood.)