Sankara

Az advaita filozófiaSankara iskoláját Indiában a-dvaitának, ‘kettősség nélkülinek’ nevezik, ami lényegében megfelel a mi monista kifejezésünknek. Ponotsabban monista idealizmusról van szó, hiszen a rendszer kulcstétele, hogy az egyetlen, világalkotó princípium tudatos, tehát szellemi jellegű. Gondolatainak merészsége, szigorú következetessége és a mindennapi tapasztalattal való kérlelhetetlen szembefordulása miatt e filozófiát nem könnyű ugyan követni, s ebben a személyes értelemben felfogni; ám alapelveinek áttekintése, s így tárgyi értelemben vett megértése egyáltalában nem nehéz.

Tulajdonképpen egyetlen egy sarktétel kibontása az egész tanítás: csakis egy dolog létezik, a világszellem. E világszellemet nevezik szanszkritül Brahmának; a szó eredetileg varázst, igét, szent erőt jelentett. A Brahma örök, változatlan, tökéletes létező, tiszta tudatosság; a világ – ahogyan látjuk – múlandó, változékony, nyomorúságos jelenség, tudattalan és holt anyag.

Ami a világban nem ilyen: önmagunk, más lelkes lények, az Isten – mindez valójában a Brahma; ám mi közönségesen mégis másnak tartjuk ezeket, s egymástól is megkülönböztetjük őket. Ez azonban tévedésen alapul, tudatlanság csupán: alapja, hogy összekeverjük a tiszta szubjektumot az empirikus objektummal, s az egyik tulajdonságait a másikra vetítjük. Így beszélünk a mi világunkról, hazánkról, családunkról, testünkről, idegrendszerünkről és agyunkról, értelmünkről és érzelmeinkről, pedig mindez csupán külső, tárgyi, múlandó dolog: mi magunk (az átma) csupán mindezek szemlélője, a tudatosság legbelső, elvont szikrája vagyunk.

Ez a gondolat Európában nagyon szokatlan, hiszen mi legalábbis a szellemünket nagyon is sajátunknak tartjuk, Indiában azonban bőven van előzménye; talán az ősrégi jóga meditációs gyakorlatok következményeképp az emberi pszichét régóta több részre osztják, amelyek között elkülönítenek külső és belsőbb területeket. A tudatosság elvont középpontja köré rendeződik az értelem, kijjebb az ego, majd az elme (a sensus communis, ez tartja a kapcsolatot a testtel és az érzékekkel). Amint nyilvánvaló, hogy a népemről beszélni az én metafizikailag hibás kiterjesztése (ezzel az erkölcsiről nem mondtunk semmit), ugyanúgy el tudjuk fogadni – legalábbis a klasszikus, Descartes-i dualizmus óta –, hogy a testünk sem mi vagyunk. Persze, Freud ismeretében már az is nyilvánvaló, hogy a pszichikum bizonyos részei sem igazán a sajátjaink, elannyira, hogy akár harcban is állhatunk velük; ezt azonban nem szokás továbbgondolni a lélekfogalom lehetséges értelme szempontjából.

Ha viszont elfogadjuk, hogy kontrollálhatatlan érzelmeink, esetleges (folyton gyarapodó és fogyatkozó) tudásunk, s vele emlékeink és értelmi képességeink is a külső-tárgyihoz tartoznak: a visszamaradó tiszta szubjektivitásban immáron semmi sem marad, ami személyes lenne. Ha pedig a különbség minden jegye az anyagban maradt, a kézenfekvő következtetés az, hogy a lélek egy mindenkiben – ugyanaz a személy tekint ki minden testből.

Nem tisztázódott még az anyagi világ státusa. Az anyag egysége, összefüggése és homogenitása kézenfekvő tapasztalati tény; ám hogyan viszonyul a szellemihez? Ha két örök, egymástól függetlenül létező, mellérendelt princípium létezne, elképzelhetetlen lenne, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. (A karteziánus típusú dualizmusok közismerten megoldhatatlan problémája.) Mivel a szellemi tud az anyagiról, ez utóbbi neki alárendelt kell, hogy legyen; az anyag tehát a szellemtől függ, annak teremtménye. Ahol viszont egyetlen szellem van csupán, elvileg megkülönböztethetetlen a megjelenítés két fokozata: ha teremt valamit, avagy ha csupán álmodja; képezi, vagy csak képzeli. Így az anyagvilág „a lét és nemlét kategóriájával kifejezhetetlen”, nincs valódi, önálló léte, ám egyszerűen nemlétezőnek sem mondható. Szokásos kifejezése: májá csupán, káprázat, varázslat, mágikus illúzió; lényegében maga is csak a metafizikai tudatlanság terméke.

Sankara, mint minden hindu, természetesen hisz a lélekvándorlásban, és a világot általánosságban szenvedésteljesnek tartja; érdemes tehát a kiutat keresni, és ezt a halál nem nyújthatja. Ha viszont minden mai és leendő nyomorúság alapja az igaz valónkat illető tudatlanság, akkor a megoldás is elvileg egyszerű: a tudatlanság ellenszere a helyes tudás. Ha a világ csak sanyarú káprázat, akkor elég erre ráébredni, és máris tovatűnik. Ha elárulják nekünk, hogy a ‘kígyó’, amitől megrettentünk, csupán egy kötélcsomó – egyszer s mindenkorra vége a félelemnek.

Gyakorlatilag persze nem megy ilyen könnyedén a dolog; a filozófiai ismereteken és az őszinte törekvésen kívül el kell vágni minden szálat, ami a világhoz köt bennünket: meg kell szabadulni vágyainktól és le kell küzdenünk késztetéseinket. A megvilágosodás avagy megszabadulás pedig értelemszerűen misztikus esemény, amelyhez szükség van valami külső erőre, ami átlendít a látszat és valóság közötti szakadék fölött; ezt a kinyilatkoztatás, az upanisadok mágikus erejű igéi nyújthatják csak.