Fény és árnyék

Mindenki boldogságra születik. A kisgyerek még boldog egészen addig, amíg engedik, hogy felfedezze a világot, a saját világát. A gondok akkor kezdődnek, amikor elkezdik valamilyen természetellenes szabályok közé terelni. Szabadságát ezekkel korlátozzák, elveszik tőle azt a fényt, amivel saját útját tudná bevilágítani. Szerintem erre ösztönösen is ráérez, ekkor reagál úgy, amit a felnőttek "dac korszaknak" neveznek. Ez egy természetes tiltakozás a korlátozások ellen.

Felnőtt korban majdnem mindenki eljut odáig, hogy megéli ezt a gyermekkori élményt, és elkezd lázadozni a korlátok ellen, mert ezek akadályozzák abban, hogy a megtalálja saját örömteli boldogságát.

Amikor abban az úgynevezett "való világban" amiben élünk megtapasztaljuk azt, hogy embertársaink hogyan reagálnak ránk amikor találkozunk, azt érezzük hogy elfogadnak olyannak amilyenek vagyunk, vagy nem. Van aki csak a fényt, vagy csak az árnyékot látja meg bennünk. Ezek okozhatnak némi zavart, ha nem tudatosítjuk, hogy a másik reakciója gyakran nem nekünk, nem rólunk szól. A fény és az árnyék összetartozik. Minél erősebb a fény, annál sötétebb az árnyék. Úgy érzem, hogy eljutottam a kettő közös határáig amikor már nem éles ellentétként élem meg, hanem valódi egészként. Innen már sokkal színesebb minden, nem érdekelnek a korlátok, a sajátjaim sem. Mindez nem jelenti azt, hogy most már könnyű az utam, csak elviselni könnyebb, bárhogyan is alakul a továbbiakban.