A Hangszerkészítő

Hangszer vagyok.
Egy tökéletes hangszer,

melynek húrjait most már magam is érzékelem.

Mert eddig az elfeledés homályában voltak,
ott, ahol nem érinthettem,
nem érinthetted őket.

De most, vagyis inkább újra,
hangot adnak,
képesek már magukból hangot elővarázsolni,
kicsit talán még hamisan,
de már szólnak.

Mert ez történt eddig,
hogy önmagamban rátaláltam a húrokra.

Hosszú keresés volt.

És ebben mindvégig
segítségemre volt Ő,
a hangszerkészítő.

Csak nem vettem észre.

Később pedig tiltakoztam.

Hogy ez nem lehet,
ez nem lehetséges,
hogy pont én,
hogy pont nekem segít!

Pedig végig ez történt,
amióta az első igazi dal felcsendült,
végig ezt a hangszert tisztogattuk.

Előkerült minden,
minden eszköz és szerszám felsorakozott,
néha kisebb vésővel,
néha angyali dörzspapírral
kellett
a hangszer testére rárakódott
szutykot feltörni,
felsimogatni.

És bizony fájt,
tiltakoztam is rendesen.
Hogy ne, most ne, még ne ….

De Ő nagyon kitartó,
és ebben kérlelhetetlen.
Ha egyszer árnyékok vannak,
vagy fényt át nem eresztő rétegek,
akkor nincs menekvés.

Tisztogatunk
és mosakodunk
és dörzsölünk.

Néha nagyon nehéz volt,
nehéznek tűnt,
a végső kétségbeesés határán voltam.

Egyszer talán át is léptem.

De mindig és időben
és szeretetteli módon
megérkeztek
a fájdalmas területekre
a fénytapaszok.

És most? Most mi lesz?

Mostantól
a húrokat
hangoljuk.
Rezgésükkel
minden
még meglévő felesleget
eltávolítanak.

Találkoztam
a hangszerkészítővel,
aki mindig is itt volt,
csak nem vettem észre.

Már tudom,
hogy
Ő
játszik
bennem.