Julius Evola A MEGVALÓSÍTÁS ÚTJA A MITHRÁSZ-MISZTÉRIUMOKBAN

A szellemi előrehaladás emelkedett szintjein közvetlen valósággá válik, hogy a misztériumvallások mítoszai lényegükben azoknak a tudatállapotoknak az allegóriái, amelyeket az önmegvalósítás ösvényén járó beavatott tapasztal meg. A mitikus hősök tettei és megpróbáltatásai nem kitalált, hanem valódi események; egy benső út sajátos mozzanatai, s csak azoknak tárulhat fel igazi értelmük, akik ténylegesen megkísérlik a pusztán emberi létformák fölé emelő beavatás ösvényét követni. A megpróbáltatások nem allegorikus képek, hanem tapasztalatok. A mítoszok filozófiai–allegorikus értelmezése még mindig csak allegória s nem kevésbé felszínes, mint a naturalista és antropomorfista magyarázatok. Ez azt jelenti, hogy a mítosz csak akkor válhat nagyértékű tanítássá, ha az ember már tud valamit; máskülönben a „kapu” kérlelhetetlenül zárva marad. Mindez arra is vonatkozik, amit a Mithrász mítosz benső értelméről fogok az alábbiakban elmondani.1

A Mithrász-misztériumok Nyugat mágikus hagyományának legbensejébe vezetnek – az önigenlés, a fény a kiválóság, a királyi szellem és a szellemi királyság formájában megjelenő világba. Ezen a szellemi megvalósítási úton menekülésről, önsanyargatásról, önmegadó és ajtatoskodó önmegalázásról, vagy lemondásról, s merengő elméletgyártásról szó sincs. Mithrász útja a tett, a szoláris hatalom és a szellem ösvénye, ami egyaránt eltér áll a minden ember megváltását valló, bárgyú, álmodozó álkeleti tanoktól,2 valamint a keresztény szentimentalizmustól és moralizmustól.

Mint mondják, az ösvényt csak „férfi” követheti; a „nőket” a „bikaerő” lesújtja s elpusztítja. A diadalmas és tündöklő mithrászi dicsfény, a Hvareno csak szikrázó feszültségből áradhat, s egyedül a Napba „révülő” „sast” koronázhatja.

Mithrász az ezen az úton járóknak a szimbóluma. A mítosz szerint ő az őseredeti égi fény, a „kősziklából született isten” (theos ek petras, to petrogenos Mithra). Folyóparton áll, amikor egyik kezében kardot forgatva, a másikban fáklyát tartva (ami az „anyaölben” volt korábban segítségére) a sötét ásványiságtól megszabadul. Születése csoda, amit a tekintet elől „rejtőző hegyi pásztorok” észlelhetnek csak.

A fentiek a szó szoros értelmében vett beavatási fázis szimbólumai. A mennyei „világosság” – az Íge világossága, amit az emberek nem fogadtak be (Szent János 1:9-11) – abban gyullad ki, aki szellemi értelemben megszületik. Ez csak úgy történhet meg, ha az ember „a föld istenétől” elszakad s a vizek áramlásából képes kilépni. A világosságot egy princípium nyeli el, amely a közönséges ember életét irányítja, s amellyel való elteltsége múló lényének, szenvedélyeinek s meggyőződéseinek táptalaja. őrületszerű, felszínes és zavarodott ténykedés, vak rohanás a „semmibe”, csillapíthatatlan életéhség, ami – újjászületések láncolatán (vagyis a különböző, ugyanabban a kuszaságban s múlandóságban folyó életeken) át – a heterocentrikus életstílust állandósítja, valamint a legkülönfélébb dolgok utáni, telhetetlen sóvárgás ennek a princípiumnak a jellegzetes megnyilatkozási formái.

Ezt a zabolátlan s féktelen vitális erőt3 – ami először létrehozza, majd egy radikális eshetőséggel összefüggésben elemészti saját energiáit – a vizek szimbolizálják, amelynek partján Mithrász megszületik. A beavatott az, aki a „vizektől megmenekült” (lásd Exodus 2:5-10, „Mózes csudálatos megmenekülése”) és aki a „vizen jár”, – amiből a krisztusi csoda ezoterikus értelme is ered. A beavatott olyan valaki, aki a benső késztetések által keltett „vágyak” és a „gyengeségek” teljessége felett megtanult uralkodni. Megtanulta, miként álljon ellen nekik, megvan az ereje, hogy nemet mondjon rájuk, hogy semmibe vegye törvényeiket, s hogy új életet kezdjen nélkülük. Ezzel szemben a „szub-lunáris világ” lényeinek4 marad a halál, a megsemmisülés s az újrafelszívódás reménytelensége.

Ilyenformán a beavatáshoz el kell hagyni a folyó partját, ahol az emberek élete a maga kis- és nagyszerűségével zajlik. Szembe kell nézni az árral, ami egyre haragosabbá válik egészen a folyó közepéig.5 Ezen a határon túljutva aztán a túlsó part felé kell igyekezni. A túlsó partot elérve új, szellemi lény születik: Mithrász, az Isteni Gyermek.

A „kőszikla”, amiből Mithrász születik: a test szimbóluma. A test a végeláthatatlan vágyak szubsztrátuma, a „nedves princípium” alávetettje. Következésképpen a vizek mindazon emberi állapotokat s képességeket uralják – legyenek azok bár „szellemiek” –, amelyek a testi szubsztrátum függvényeként működnek. Ahhoz, hogy az ember beavatott legyen, a „kősziklától” meg kell szabadulnia, s meg kell valósítania egy olyan tudatállapotot, amely nincs többé a testi hordozóval való kapcsolatra kárhoztatva. Az alább hivatkozott epizódok ilyen jellegű testen kívüli élmények, amelyek egy – e helyütt nem részletezhető, sajátos gyakorlatok révén előidézett – különleges állapotban tapasztalhatók meg.

A „teos ek petras” kifejezés a mágikus hagyományban egy másik jelentéssel is rendelkezik. Egyrészről jelöl tehát egy negatív, degenerációs folyamatot: a „mennyei világosság” által szimbolizáltnak a sötét „föld” börtönébe való lecsapódását; másrészről azonban a szellemi princípium individuálódásának s jelenvalóvá válásának lehetőségét is kifejezi. A test kifinomult szervezete egy minőségi energia-középpont jelenlétéről tanúskodik. A mágikus beavatás e középpontot a kozmikus élet parttalan hullámzásában természetesen nem oldja fel. Éppen ellenkezőleg. Ennek megszilárdításában s kiterjesztésében áll. A beavatás tehát e középpont előtérbe helyezését, nem pedig háttérbe szorítását jelenti. Beavatási szempontból a szellem nem „valami más”, hanem az, aki egy kézzelfogható, tapasztalati valóság („kőszikla”) mélységeiben rejlik s abból kiemelendő. A szellem isteni, nem kegyelemből, hanem önnön mivolta szerint; ebből ered a „szülőkőszikla” kifejezés (a hermetikus-alkímiai hagyományban ez az „Opus Magnumhoz szükséges nyersanyag”) s a petrogenos (kősziklából született) jelző, ami az Ember-istennek, Mithrásznak jár ki, aki nem a Mennyből száll le, hanem a Földből emelkedik fel.

Az Isteni Gyermek „mezítelenségének” megvannak a maga szimbolikus kiegészítői: a „vizektől megmenekült lény”, a „kősziklából kivont lény”; a „ruhák levetkezése”, a „megtisztulás” kifejezésekben. E szimbólumok számos ezoterikus hagyományban megtalálhatóak. A „mezítelenség” a megtisztultsággal egyértelmű, ami e helyütt az autarchiával, az önállósággal, a mindentől s mindenkitől való függetlenséggel kapcsolatos.

Ami az akaratot illeti, ezt az ezoterikus hagyományok akkor tartják tisztátalannak, amikor valamibe bele van feledkezve, s különféle tényezők kötik le, úgymint tárgyak, célok, késztetések, szenvedélyek. Azért is tisztátalan, mert ez az akarat képtelen igazán akarni, önmagát kibontakoztatni, tételezni és tiszta formában meghatározni. Nyugaton az akarat e tiszta formáját (amit a hinduk a „várható eredmények elérése végett végrehajtott cselekedettel”, a sakâma-karmával szemben nisakâma-karmának hívnak) a „szűz” szimbolizálja. A „szűz” eltapossa a „kígyót” s a „Holdat” (a vizek két szimbóluma), és „szűznemzés” révén megszüli az isteni gyermeket. Az önnemző élet, az úgynevezett autozoon, az esetleges emberi természeten túl is fennmarad. Megtisztított, szűzi akaratból ered, ami az összes köteléktől szabad, s csak tiszta tettből áll. A mithrászi rituálé a „lélek erejének romlatlan tisztaságban való működéséről” beszél; ez egy vizek feletti, „új” középpontot kelt életre. Ez a középpont pedig először egy új létet sarjaszt, majd egy emberi dimenzión, téren s időn túli világ benépesítéséig terebélyesedik.

E csodálatos születést a tekintet elől „rejtőző hegyi pásztorok” észlelhetik csak. A „hegyi” jelző itt azokra a felsőbbrendű szellemi lényekre utal, akik a vizek fő áramlatait láthatatlan módon irányítják s felügyelik. A vizek a történelmi, társadalmi erőket, a hagyományokat, a hitbeli meggyőződéseket s azt a kollektív lelki rendszert szimbolizálják, amely a szub-lunáris világhoz tartozó – úgymond nyájszellemben élő – passzív lényeket uralja. A Hegy annak a kiemelkedő, metafizikai tudatállapotnak a szimbóluma, ami a különböző hagyományokban mint „hegyibeszéd” nyilatkozik meg.

Ám az igazi férfiasság eléréséhez az új lénynek új s egyre nehezebb megpróbáltatásokat kell kiállnia, amelyeken győzedelmeskedhet, de el is bukhat. Mivel Mithrász eleve felette áll az alacsonyrendű lények lakta világnak, ezt a fensőbbségét most azon szellemi lények világa felett is meg kell szereznie, akik testen túli voltát folyamatosan feltárják számára.

A mítosz azzal folytatódik, hogy amikor Mithrász kiemelkedik a vizekből, „meztelen testét üvöltő szél kezdi korbácsolni s tépni, vagyis körös-körül feltámadó, szörnyű erők fenyegetését érzi”. Mithrász késlekedés nélkül egy fához siet, annak gyümölcsét leszakítja s megeszi. A levelekből „ruhát” készít. Ezzel készül el arra, hogy megküzdjön annak a gyönyörű világnak az uraival, ahová belépett.

Mindez azoknak a partikuláris tudatállapotoknak a szériáival függ össze, amelyek a „meztelenséghez”, az akarat legtisztább s legszabadabb formájához vonzódnak. A „szél” egy nagyon jellemző, mindazonáltal nehezen leírható élménnyel kapcsolatos. Talán egy példával lehetne megvilágítani. Azt mondani, hogy „én szeretek” vagy „én gyűlölök”, valójában egy képzelt birtokviszonyt előfeltételez. Az érzések lényegüket tekintve egyetemes, kozmikus valóságok, amik hol egyik, hol másik lényben válnak jelenvalóvá, hasonlóan ahhoz, ahogy a tűz is fellobban mindenütt, ahol az égés feltételei adottak. Valójában nem „én szeretek”, hanem „a szeretet szeret bennem”. Amit közmegegyezéssel „személyiségnek” hívnak, nem több, mint ilyen személytelen erők dinamikus összetalálkozásának eredménye; következésképpen a „személyiségnek” nincs önálló léte, s ezeket az erőket a sajátjainak nem tekintheti.

Amikor ez az aggregátum az ignis essentiae-ben (a beavatás tüzében, egyszersmind a halál lángjában)6 felolvad,7 megmarad valami, mégpedig úgyszólván tudatazonosságként, amit az alkímiai hagyomány „aranymagnak” vagy „romolhatatlan magnak” nevez. Ha egyszer a fent említett erők mentesülnek a partikuláris, lelki jelenségvilágtól, amelyben az emberek zöme tapasztalja őket, akkor e valami számára igazi mivoltukban, vagyis tiszta kozmikus erőkként nyilatkoznak meg. Ám ezekkel az erőkkel szemben ez épp olyan tehetetlen, mint a testi lény a természeti erők – az óceánok, viharok, kataklizmák – dühöngésével szemben. Magukat az erőket a beavatott kelti életre „meztelenségével”. Amikor az ezek által felkavart „hullámok” bensőjének legmélyebb dimenziói felé terelik, nem tehet mást, mint megőrzi nyugalmát, nem reagál, máskülönben elsodorja az ár. A hermetikus Tabula Smaragdinában (Smaragdtábla) a hullámokat a „szél” képviseli, amely a Théleszmát hordozza méhében, vagyis azt a princípiumot, amely a felső és az alsó világból az erőket magába szívja.

Ez az erőpróba – ami bizonyos ezoterikus keresztény irányzatok (ön)korbácsolási szibóluma mögött húzódik – Mithrászt szilárdsággal s megingathatatlan jellemmel ruházza fel, ami nélkül a következő megpróbáltatás során menthetetlenül elpusztulna.

A következő megpróbáltatás nem mást követel, mint egy, a szó pozitív értelmében vett, száznyolcvanfokos fordulatot, mégpedig ahhoz képest, amire a bibliai mítosz mint eredendő bűnre utal. Az Én meg meri tenni, hogy erőszakot alkalmaz az Élet fájával szemben, megfosztja leveleitől és megeszi gyümölcseit. Az Én elég erős ahhoz, hogy az Egyetemes Princípiumtól a kozmikus hatalom bizonyos részét elragadja, s felette az uralmat átvegye, jelezve ezzel, hogy a „víznek” s a „szélnek” képes ellenállni. Radikális tett, abszolút akció ez, ami az embert önmaga fölé emeli. Vákuumot teremt, amit azon nyomban feltölt egy erő, amely a vakmerő lépésért felelős meztelen természetet – lángként – elborítja. Számos hagyományban ezt a „tűz kiszökellésének” nevezik, ami mint kimondottan pozitív tett rögtön egy negatív elemet vonz; ez utóbbit „a nőiség leszállásának”8 is nevezik, ami a középpont hatalmi öltözékévé válik. Az újonnan képződött középpont ezzel a „felöltözéssel” szerzi meg az eszközöket az önmegnyilvánításhoz s önkiterjesztéshez, ami legalább annyira nélkülözhetetlen az érzékszerven túli dimenzióban való élethez, mint a testi hordozó az érzékszerviben.

A berobbanó hatalomnak tehát centrumra van szüksége, éppezért azt, aki anélkül idézi meg, hogy képes lenne centrumról gondoskodni számára, menthetetlenül elsöpri. A bűnbeesés pontosan ezzel függ össze. A „bűnbeesés” ugyanis ennek az akciónak a kudarcba fulladását jelenti, vagyis azt, hogy az ember a mennyek királyságán – vagy a végzeten – erőszakot tesz; és magára veszi az Életet a maga teljességében; majd elfogja a rémület, ami azonnal elsöpri s megsemmisíti az egyéniséget.9 A katasztrófának ez természetesen csak az egyik lehetséges végkimenetele. Ezzel szemben ugyanis vannak olyanok is, akik tettükhöz méltóaknak bizonyulnak. Képesek megtörni az átkot, megragadják, megtartják s uralják a hatalmat. Távol a „bűnbeeséstől”, „hatalommal születnek újjá”, „félelmetes erőknek erejével” s fáradhatatlan jobb kézzel. Mithrász egyike ezeknek; nem enged a törvénynek, hanem összegyűjti a kellő erőt, hogy ellene fordulhasson annak, aki fenntartja a törvényt, majd pedig hogy alávethesse saját törvényének, ami tettéből ered.

E helyütt a mágikus beavatások sajátos vonása tűnik elő. Valójában számos irányzatban megvan a törekvés (amelyek éppen ezért inkább misztikusnak, mintsem ezoterikusnak tekintendők), miszerint az individuumnak valamifajta személytelen valóságban fel kell oldódnia (meg kell semmisülnie),10 s e tekintetben tulajdonképpen mindegy, hogy ezt differenciálatlan végtelennek (vö. vedântai hagyomány: Nirguna-Brahma), vagy transzcendens rendnek s harmóniának nevezi. Ezen irányzatok nyíltan kimondott célja feloldani az Ént mint középpontot – „az óceánban feloldódó sószemcse mintájára” – e személytelen valóságban, s ilyenformán számukra az „önigenlés”, a „harc” s a „szellemi uralom” végső soron értelmezhetetlen fogalmak. Ezzel szemben a mágikus hagyomány a szellem világát alapvetően másként fogja fel: határozottan megőrzi a nem pusztán testi és személyi értelemben vett individuum eszméjét, amin egy mindenek „feloldódása” után is fennmaradó, pozitív középpontot ért. A mágikus hagyomány a szellem világát nem afféle idilli állapotnak, netalán differenciálatlan egyetemességnek látja, hanem korlátozatlan, mélységi erők egy egyszerre szabad, félelmetes és derűs állapotban való létének. Ezek az erők akkora feszültségek összjátékai, hogy ezekhez képest, amit közönségesen harcnak neveznek, egyszerű, felszíni nézeteltérés. E világban minden egyes entitás csak annyiban tud fennmaradni, illetve individualitásában sértetlen maradni, amennyiben képes az őt mozgatni s asszimilálni törekvő más entitásoknak ellenállni, ellenszegülni. Szabad világ ez, amelyet nem hat át semmiféle gondviselésszerű terv s nincs alávetve egyetlen olyan – teleologikus és apriorisztikus – irányító törvénynek sem, amelyet a különféle erők követni kényszerülnének. Az igazi a priori: ezek az erők. A törvények s rendszerek nem egyebek, mint ezen erők organizálódásának melléktermékei; egy olyan, még hatalmasabb erő jelei, amelynek sikerült elsöpörni, magába olvasztani s egyesíteni a neki alávetett erőket, ily módon csökkentve az egymásnak feszülő erők őseredeti káoszát.

Jelen összefüggésben a harc az anyagvilágban zajló, közönséges harcoktól erősen különbözik. Gyilkos erőszak, gyűlölet, a szó testi értelmében vett hatalomvágy a szellem világában ismeretlen. Amiről lehet beszélni, az a „jelenlévők” megütközése, a különböző létszintek és szellemi intenzitásszintek közötti összecsapás. A szó szoros értelmében egyetlen hatalom sem akarja meghódítani vagy leigázni a többit. Ez mintegy természetszerűleg megy végbe: a magasabb létminőség következményeként. A magasabb létszint a nálánál gyengébb hatalmakra mély örvényként hat, amiket – bármikor ha közelébe kerülnek – magába szív s ural. A titka, hogy ebből a helyzetből, hogyan lehet győztesen, vagyis a saját autonómiát megőrizve kikerülni: a kitartás. Ha valakit körbevesz egy erő, de nem képes őt elsöpörni, megfordul a kocka s ő fogja az erőt elsöpörni, uralni. E feszültségteli világban nincs pihenő vagy biztonságos zóna: nem uralkodni annyit jelent, mint uraltnak, alávetettnek lenni.

Innen ered a mondás, ami az úgynevezett mesterek törvénye: „Ne fedd fel magad mások előtt”. Ez a jelmondat adja J. G. Frazer főművének alaptémáját, amelyben a misztériumok papjának (az „erdők királyának”) külső arculata, méltósága csak egy kihívó legyőzésével nyer megerősítést. Innen ered a különös mondás, miszerint a megérett tanítvány megöli mesterét. Vagy a zavarba ejtő keleti nézet, miszerint az „istenek” a yogi ellenségei. Egy „lunáris” ösvényen – Ízisz útján – az ember fensőbbrendű entitások engedelmes eszközévé válik. Ezzel szemben a mágikus, „szoláris” ösvényen – Ammon útján – éppen az a legfontosabb, hogy ezekkel az entitásokkal szemben megőrizzem saját, autonóm létem; ez azonban másképpen nem lehetséges, mint legyőzésükkel. El kell ragadnom tőlük az általuk hordozott „sorsmennyiséget”, hogy megszerezhessem befolyásukat s átvehessem felelősségüket.

Amikor Mithrász eléri e pontot, a „kapuk” kitárulnak s felragyog körötte az újonnan érkezőt fogadó, félelmetes hatalmaknak a fénye. Felettük a Nap, a lángoló Æon. E félelmetes pillanatban, amikor síri csend honol, Mithrász nem enged az elhagyatottság-érzésnek, a nagy katasztrófák és szentségtörések rémületének, hanem a hatalmas istenségre veti tekintetét. Imáit, a parancsolást befejezi. És íme, az istenség meghódol s kéri Mithrászt, hogy avassa be, s méltánylását, barátságos voltát mutassa ki.

E csúcspont a beavatás első nagy szakaszának a vége: a természetnél, sőt az isteneknél erősebb lény született – lény, aki a születésnek s a halálnak fölébe kerekedett.

Fentebb említettem, hogy Mithrász egyes megpróbáltatásai közvetlenül testen kívüli szellemi tettek véghezvitelei. A beavatandó esetében ennek előfeltétele bizonyos, különleges tudatállapotok előidézése. Aki az állapotokat előidézi: a misztériumokba beavató pap (hierophant); az állapotok egyszerre jelentenek problémát s megpróbáltatást, amit a jelölt önnön szellemi lényének céltudatos tettével old meg. A Mithrász-misztériumokban azonban van még egy feladat, amit a „bika megölésének” mítosza világít meg.

A feladat a következő: a testi tartományon kívül egyszer már elért szoláris, királyi rangot magában a testben, az előző fázis alatt sorsára hagyott, sötét „kősziklában” is újra megerősíteni. Mithrásznak újra harcba kell szállnia s igába kell hajtania a – „bika” által szimbolizált – vad, zabolátlan életerőt. E tett magát a testet érintő diszciplínákat foglal magában, amelyek képesek a test s Önvaló közti kapcsolatot radikálisan megváltoztatni. E metódusok tárgyalására e helyütt nem térhetek ki; csak annyit jegyzek meg, hogy ezek az elmekoncentráció „tüzének” kizárólagos felvételétől a lelki traumák – mint amilyeneket a szenvedés során vagy a szexuális izgalomban lehet átélni – megfelelő kihasználásáig terjednek. A hindu iskolák főként a légzéssel kapcsolatos diszciplínákra összpontosítanak. Mivel a Dieterich által leírt rituáléból kiderül, hogy ezeket a mithrászi theurgiában is alkalmazták, röviden tárgyalnunk kell őket. Az elővigyázatosság azonban elengedhetetlen, mivel e gyakorlatok nem egyszerűen eredménytelenek, de rendkívül veszedelmesek is lehetnek azok számára, akik nem elég jártasak az alább leírt területeken.

Mithrász a szarvánál fogva megragadja a „bikát”. Hátára ugrik s meglovagolja. Az állat viszonzásul nekiiramodik, s utasával félelmetes, vad száguldásba kezd. Mithrász azonban erősen tartja, s szarvaiba kapaszkodva engedi magát „vitetni” vele. Az állat hamarosan fáradni kezd s visszafordul a „barlang'” felé, ahonnét kijött. Mithrász továbbra is hidegvérrel uralja, majd végül a Nap nevében egy tőrrel leszúrja.

Mint említettem, a „bika” az elementáris életerőt szimbolizálja. Az alkímia zöld sárkánya, a tantrák kundalinije, illetve a taoista „sárkány” ugyanez. A légzésre összpontosító diszciplínák ezt az erőt prânának hívják – ez a légzés „szubtilis”, „fény” dimenziója. A prâna olyan viszonyban van a materiális légzéssel, mint a lélek a testtel. Ez az életerő természetszerűleg nehezen irányítható s minden kényszerítésnek ellenáll; ez a „nyugtalan mercurius”, az „illékony”, a „madár” (a hindu hagyomány hamsah madara; a ham és a sah külön-külön megfelel a belégzés és a kilégzés hangjának), amit a beavatottnak meg kell „lovagolnia” s meg kell „rögzítenie”. E gyakorlat a légzésre való összpontosításból, a légzésben való elmélyedésből áll; majd pedig merész abbahagyásában, felfüggesztésében. A „sárkány elrepülése” kifejezésen ez utóbbit kell érteni.

A hindu beavatási diszciplínák szerint a légzésnek négy dimenziója van: anyagi dimenzió (sthula) – az ébrenléti állapottal s az agyi-pszichológiai adottságokkal összefüggésben; szubtilis vagy fény dimenzió (sukshma) – az álomállapottal s az idegrendszerrel összefüggésben; kauzatív, tüzes dimenzió (kârana) – a mélyálommal s a vérerezettel összefüggésben; s végül a turíyának nevezett „negyedik” dimenzió, amely a catalepsia, a csontvázzal s a szaporodási funkcióval összefüggő tetszhalál rendkívüli állapotában tárul fel.

Mithtrász miután felpattan a „bikára”, „engedi magát vitetni” vele a vad vágtán, anélkül, hogy egy pillanatra is elveszíteni felette az uralmat. Ez azt szimbolizálja, ahogy az Önvaló e négy állapoton s az ezeket egymástól elkülönítő, átmeneti zónákon, mintegy alászállva, végighalad. Vele szemben az átlagember már a legelső állapotváltozás során elveszíti öntudatát s elalszik. A bika csak akkor adja fel, ha Mithrász elegendő bátorságot és szubtilis kitartást mutat, vagyis ha az „alászállás” folyamata a negyedik állapotot elérte.11 Ez az a pont, ahol az elementáris életerő alapmechanizmusai megragadhatók s megállíthatók; a mercurius rögzül s megdermed; a „bikát” leszúrják. A végül minden támasztékától megfosztott életerő működésképtelenné válik, megtörik s gyökerestül megsemmisül.

Ha e tetőpontot eléretik, rejtélyes transzformáció megy végbe. Lángoló, örvénylő isteni erő tör a mélységből villámként elő. Az új életerő ez, amely felvillanó fényével az egész testet áthatja s transzfigurálja. Sőt, egyenesen újrateremti: tiszta aktív entitásként, a soha ki nem húnyó, tündöklő fény dicsőséges testeként. Ez a „ragyogó test”, az augoeidész, a Hvareno, a Vajra, a Dorje. Ezek a különböző keleti és nyugati hagyományokban felbukkanó nevei egyazon erőnek. A kikezdhetetlen gyémánt-villámerőnek, amely a halandó, véges létet halhatatlanná transzformálja.

A bika sebéből nem vér, hanem búza szivárog: az Élet kenyere, a környező sivatagban felbuzogó örök forrás, egy újfajta vegetáció csodája. De újabb komoly veszély leselkedik: a döglődő bika körül tisztátlan állatok hordái gyülekeznek, hogy feligyák vérét s belemarjanak nemi szervébe, s ezáltal az élet forrását megmérgezzék. Ez a szága utolsó epizódja; értelme az, hogy amikor a bikát leszúrják, rögtön felébred az a csodálatos, emberfeletti erő, amit a hindu hagyományban kundalininek hívnak. Ez a testi lét támasztékául szolgáló princípiumokat s funkciókat azonnal elárasztja. Ha ezek az elárasztáskor nem tiszták, nem szervezettek s egyesítettek, önálló életre kelnek és saját előnyükre elnyelik a hatalmasabb erőt, amelynek éppen ezeket kellett volna egy szellemi testté transzformálnia. Ez borzasztó visszaesést eredményez, a hirtelen abnormis módon felerősödő állati-érzelmi természet erőinek kirobbanását és felszínre törését. E jelenséget egyesek az „ég elsötétedésének”, mások „viharnak”, megint mások „özönvíznek” nevezik. Az alkímiai s taoista hagyományban a „viharról” úgy tartják, azt követően támad, hogy az ember ivott a „Szűz tejéből”, ami a „sárkány vére”. Mithrász mítoszában a tisztátlan állatok inváziója ennek a „viharnak” a megfelelője.

Ennek átélését aligha lehet kiküszöbölni, hiszen ez a legvégső próba. Ezt követően azonban az ég kiderül, s a csoda beteljesedik. A fények s a hangok feléledésével az utolsó rejtett akadályok is elhárulnak, s mindazt, ami rejtett, homályos, a testi szervek formájában s testtartásokban eltemetett, lekötött egy hatalmas, kozmikus megvilágosodás árasztja el fénnyel. Az istenember a mennyei szférákba, a „hét planéta” hierarchiájába emelkedik. A dolgok külső dimenziója elhalványul, benső világossággá lesz, majd örökre elég. Minden életre kel, felébred s újjászületik; minden jelentésteli, ragyogó szimbólummá válik – a határtalan és örök test szellemévé.

A hét szféra fölött van a legvégső, ahol nincs többé itt vagy ott, és minden nyugodt, világos, s oly tökéletes a magány, mint egy végtelen óceánon. Ez az „Atya” birodalma, amely fölött már csak az apex, a lobogás szubsztrátumának, a hatalmak örvénylő világának csúcsa – a „sas” birodalma van.

Íme az „út”, az embernek szóló kihívás a mithrászi bölcsesség szerint, ami a Római Birodalom megörökléséért a kereszténységgel versengett. Bár maga a misztériumbölcsesség hamarosan háttérbe szorult és sekélyes, exoterikus síkra süllyedt, hatóerejét titkos hagyomány formájában megőrizte, s láthatatlan, szubtilis módon a nyugati történelmi eseményekre továbbra is befolyást gyakorolt. Ma pedig, amikor a tudomány „liberalizálódik” s a filozófia „mindenkihez eljuthat” újból feltűnik. Újból feltűnik törekvésekben, amelyek azonban még túlnyomórészt zavarosak; emberekben, akik összeroskadnak az igazság súlya alatt, s másokban, akik már tudják, hogyan nézzenek szembe, s váljanak eggyé vele. Újból feltűnik Nietzschében, Weiningerben, Braumban, a legújabbkori idealizmus legmerészebb röppályáin. Újból feltűnik bennem, a végtelenre való törekvésemben, az egyedüli értékben, amit méltányolok: a napfényes, királyi lét, a világosság, a szabadság s a hatalom igenlésében.

Jegyzetek

1 Magát a Mithrász-misztériumot illetően elsősorban F Cumont: The Mysteries of Mithra és Text and Bas-Reliefs Relative to Mithras' Mysteries című munkáit követtem. A Mithrász rituálé kapcsán pedig A. Dieterich: Mithraic Liturgy (Leipzig, 1903) és G.R.S. Mead: A Mithraic Ritual (London: TPS 1907 / Holmes Publishing Group, 1994) című könyveit vettem alapul. [vissza]

2 Lásd: Julius Evola: L'arco e la clava („Il mito di Oriente e Occidente” című fejezet). [vissza]

3 Keleten ezt a vitális erőt a buddhizmus tanhának, a hinduizmus samsarának, a tantrizmus pedig mâya-œaktinak nevezi. Nyugaton, valamiféle „holdszerűséget”, illetve „kígyószerűséget” idézve Jaldabaotként ismeretes: ez a „földi Venusz”, az „asztrális Lélek” vagy a „sziderikus Fény”. [vissza]

4 Azokra a lényekre vonatkozó szimbolikus kifejezés, akik még mindig a „víz” uralma alatt senyvednek. [vissza]

5 Mindez az előkészületekkel kapcsolatos, amelyek egészében véve addig tartanak, amíg a törekvő el nem éri a beavatottságot. [vissza]

6 Helyes az a megközelítés, amely szerint a beavatás nem más, mint a hétköznapi ember halálába torkolló folyamat aktív véghezvitele. A beavatás a meghalást, a halálon való keresztülmenést előidéző hatalom, s a célja a halálon túli önújratételezés. Apuleius így fogalmaz: „A beavatás akaratlagos halál”. (Metamorphosis, II, 21). [vissza]

7 E szakaszt hívják az alkímiában rothasztásnak, kiégetésnek és mortifikációnak. A „kőszikla” ekkor oldódik fel. [vissza]

8 Meg kell jegyezni, hogy a különféle beavatási hagyományokban a szó szoros értelmében vett hatalmat (œakti a hinduizmusban) mozgatott passzivitásként értelmezik, magyarán negatív, női elemként. Ez utóbbi vonatkozásában a pozitív, férfiúi elem „mozdulatlan mozgatóként” lép fel, úgy mint az, aki egy immateriális kezdeményező erő és szellemi uralom révén parancsok nélkül irányít. [vissza]

9 A Dionüszosszal kapcsolatos bűnbeesési mítosz tárgyalását lásd Julius Evola: L'uomo e il divenire del mondo (Roma, 1926). [vissza]

10 E témával több művemben is foglalkoztam: lásd La maschera e il volto dello spiritualismo contemporeno ['A jelenkori spiritualizmus arca és álarca'. Az őshagyomány Könyvei 3, Budapest, 1993. – a szerk.] („Neomiszticizmus” című fejezet), Le dottrina del risveglio („Az elhivatottság meghatározottsága” című fejezetében, amelyben a panteizmus és a Buddha tanításának alapvető különbségét tárgyalom), és végül L'arco e la clava („Il mito di Oriente e Occidente” fejezetében). A legfelsőbb és kondicionálatlan állapotnak a vedântában kifejtett megvalósításáról lásd René Guénon: L'Homme et son Devenir selon le Vedânta. [vissza]

11 A barlang, ahol a „bika” vágtája végén menedéket keres, megfelel az alkímiában említett „Merkúr barlangjának, amit gyakorta hoznak összefüggésbe a test gerincoszlop aljánál lokalizált és a hinduk által muladhârának hívott szubtilis központtal; a muladhâra a „Föld” tattvával áll összefüggésben.