Magyar karma = szegénység?

Jó párszor megfogalmazódott már bennem a felismerés, hogy bármilyen hevesen űzzön is sokunkat a vágy, segíteni egymáson nem tudunk. Persze egy idő után megértjük, hogy nem is kell, nem is szabad, legfeljebb irányt mutatni, de talán az sem sikerül mindig.

Mire gondolok?

Sokan, sokféleképpen mesélik el élményeiket, tapasztalataikat, rengeteg tudáshoz juthat, aki valóban vágyik rá, ám amíg az ember önmaga rá nem döbben dolgokra, át nem látja az egyes összefüggéseket, s meg nem fogalmazza felismeréseit a maga stílusában, a maga szavaival, élő tapasztalatára alapozva azokat, addig süketen és vakon lép el a tudás mellett, bármily jóindulattal próbálják is azt átadni neki. Valóban nem fejezhető ez ki másképp csakis úgy: Nincs azon a szinten, hogy megértse, s csak akkor érti meg, ha önnön erejéből eljut odáig.

Az Ego-ról sokat olvashattunk, megtanulhattunk, és talán abban a megközelítésben is látták már mások, ahogyan előttem felvillant a napokban, de ha így is volt, számomra ez nem lett nyilvánvaló, csakis most, amikor egyszerre csak „megvilágosodott” előttem a felismerés.

AZ EGO HIÁNYT PÓTOL.

Sokan, sokféleképpen szólnak róla, mondják butuskának, erőszakosnak, önzőnek, s ezer jelzővel illetik, noha – most már úgy hiszem – az Ego valójában jó dolog, adomány. Útmutató, segítség annak, aki Az Utat járja, A Cél felé tart.

Miért?

Figyeljétek csak meg Önmagatokon, hogy ami ellen az Ego ágál, tiltakozik, lázad, az mindig egy begyökeresedett tévhitre, meggyőződésre hívja fel a figyelmet. Az Ego alapjában véve egyensúlyt teremt, pótolni igyekszik a lelkünk mélyén élő hiányt. Ha tudat alatt munkálkodó meggyőződéseink és hiedelmeink elvették önbizalmunkat, jön az Ego, és pótolja azt, a maga módján, ekként tartja fenn az egyensúlyt addig is, míg az ember el nem kezd dolgozni önmagán. Amikor azt mondjuk, az Ego eltűnik, valójában annyi történt, hogy megszűnnek a lélekszinten, sejtszinten raktározódott hiedelmek, a lélek, test és elme egyensúlyba kerül, s már nincs szükség többé az addig „tőkesúly” szerepét betöltő Egora.

Ha valami fáj, az mindig az Egonak fáj. Ha valami bosszant, az mindig az Egot bosszantja, s ilyenkor nem árt feltenni a kérdést:
Miért?
Miért fáj ez nekem, miért bosszant ez engem, és így tovább.

Dühkitöréseink a legégetőbb, legrégibb, legmélyebben begyökeresedett lelki sokkok mentén törnek elő. Az Ego hirtelen lázadni kezd, mert érzi, hogy itt bizony nagy az űr, s azt pótolni kell.

Egy példa:
Anyuka fáradtan hazatért a munkából, kis családja követelni kezdi a vacsorát, a másnapi tiszta ruhát, s amit csak lehet. Anyuka azonban felforr, s azt kiáltja:
- Nem vagyok én senki csicskája, lássa el mindenki önmagát.
Nos, nagy a valószínűsége, hogy ebben a helyzetben anyukának tudat alatti meggyőződése, hogy neki, asszony és családanya lévén, önfeláldozó módon kötelessége ellátnia a családját.

Meglátásom szerint a nőket elnyomó, szolgasorba taszító sok ezer éves rend során a női tudatalatti temérdek meggyőződést halmozott fel, melyek alapján ő maga is meggyőzte magát, hogy a nő másodrendű, bűnös, ostoba, rosszindulatú, gyenge és támaszra szorul, kötelessége szolgálni az urát és a gyerekeit – satöbbi, satöbbi. Talán épp e hitrendszert igyekszik a nők előtt feltárni az Élet, amikor annyi nő marad ma magára, és kénytelen ráébredni, hogy miféle meggyőződések tartották kordában eddig. Elfogadják a rájuk kényszerített szerepet, ám az Ego egyre görcsösebben tiltakozik, ezért is lett akkora divat a női küzdősport, ezért viselkednek manapság férfiként a nők. Elutasítják saját nőiségüket, mert valahol a tudatuk mélyén ott van a hit, hogy nőként mindig másodrendű emberek lesznek, akiknek szolgálniuk kell életük végéig. Jön tehát az Ego, és a „gyönge, bűnös nő” szerepébe kényszerült tudatalattit kiegyensúlyozandó készségesen eljátssza az „erős, harcos férfi” szerepét.

Amikor a nők egyenjogúságot követelve elérték, hogy dolgozhassanak, pénzt kereshessenek, valahol a kollektív női tudatalatti próbálta bizonyítani ÖNMAGÁNAK, hogy egy nő is van olyan értékes, mint bármelyik férfi – ugyanis meggyőződése, hogy nem így van.

Ezen gondolatmenetem vezetett egy nagyon érdekes felismeréshez, mely már az egész magyarságra vonatkozhat. A magyar sok-sok évezreddel ezelőtt megvilágosodott nép volt, tudósok, mágusok csoportja, gyakorlatilag a Forrás erejét használták. Amolyan „add oda a köpenyed másik felét, és tartsd oda a másik orcád” nép. Tudatában voltak annak, hogy bármi korlátlanul a rendelkezésükre áll, amit tovább adnak. Adták tehát, szívesen. Adták a tudást, de nyilván javakat is – kinek mire volt szüksége.

Más népek csak annyit láttak, hogy a magyar szétosztogatja mindenét, szó nélkül, szívesen odaadja – vagyis neki nem kell. És ez egy idő után természetessé lett. Természetessé lett, hogy a magyartól mindent el lehet kunyerálni, odaadja úgyis, amilyen balek. Olyannyira természetessé lett, hogy később már azt a kicsit is elvették, elcsalták tőle, amit pedig magának szeretett volna.

Történelmi adatok bizonyítják a magyar nép sok ezer éves üldöztetését, melyekre most nem szeretnék kitérni. Ott irtották, gyilkolták a magyart, ahol érték, talán mert egy részük – vagy talán az egész nép egy időben – Holtak Népének nevezte önmagát. Lélekként éltek e Földön, emberi testben, életükben élték végig azt, amit manapság a lélek a halál beállta után, tehát joggal nevezhették magukat így - ám ez nem volt más, csak szimbolika. Ám a világ nem értette e nagy tudású csoport bámulatos szimbolikáját, ami a Régi Egyiptom területén maradt legtisztábban fenn. Ha már úgyis „holt”, nyilván szabadon legyilkolható, vagyis magyart ölni nem bűn.

Ezzel a kis csoport energiaszintje természetesen elkezdett zuhanni. Elszakadtak a Forrástól, s szép lassan elszegényedtek. Ám tudatuk legmélyén ott maradt a meggyőződés, hogy bármit kérnek tőlem, odaadom, mert nekem van bőven. Később már csak annyi, hogy „tőlem mindent elvesznek, de nem alacsonyodom odáig, hogy harcba bocsátkozzam mindenféle kétes értékű földi javakért.” És különben is: „Legfontosabb a béke, lelki és fizikai szinten egyaránt”

Mára maradt a „tőlem mindent elvesznek” meggyőződés.
Hát, el is vesznek, amit csak lehet.
Ki erővel, ki meg furfanggal, mert a magyar ellen mindkettő használható, hisz ősi hite szerint – ami hit génjeinkben, tudat alatt töretlenül jelen van – az erőszak elítélendő, inkább odatartjuk a másik orcánkat. A furfang pedig? A magyar egyenes jellem, egyenes, tiszta gondolatokkal, a zsiványkodás nem sajátja. Akik elvenni vágynak tőle, azok pedig megfigyelhették mindezt az évezredek során.

Figyeljük csak meg a magyarság viselkedésében a tudat alatt megbúvó, ősi hitrendszert! Ágálunk, hogy rabszolgát csinálnak belőlünk, éhbérért kell dolgoznunk – ugyanakkor a sok évezrede élt, megvilágosodott ős génjeikbe kódolt hite azt sugallja:

Kötelességem szolgálni az emberiséget, az embereket.

Ágálunk, hogy kifosztották nemzetünket, Hazánkat, ugyanakkor fenti hit azt mondja:

„Add oda, hogy megtartsd, Te vagy a Forrás”

Ágálunk, hogy semmibe vesznek, lenéznek minket magyarokat, ugyanakkor kódolt hitünk szerint:

„Mindig a legkisebb a legnagyobb”

Manapság a magyarság nyolcvan százaléka áldozati tudatosságban él. Az áldozati tudatosság valójában nem egyéb, mint a meggyőződés, hogy „az emberek alapjában véve jók”, s előbb-utóbb megsajnálnak. „Látják, és belátják majd, mit tettek velem, és rettentően fogják sajnálni.”
Egyfajta védekezés, ami óhatatlanul szegénységgel párosul: „Nincs már semmim, láthatjátok, nem tudtok már mit elvenni tőlem”

Nos, az Élet most igyekszik eltüntetni ezt a tudatossági formát, s ennek egyetlen módja az, ami épp folyik; az elszegényedett tömegek szenvedése iránt teljességgel közönyös vezetés.

Plusz nehézség – MAGYAR KARMA -, hogy a magyar valójában a bibliai ASSZONY által jelképezett népcsoport, vagyis mindaz, amit fentebb a női kollektív tudatalatti kapcsán mondtunk, a magyarokra hatványozottan érvényes. A „bűnös nép” fogalma nem újkeletű, sok ezer éve szajkózzák, verik belénk, s akár hisszük, akár nem, tudatalattink mélyén ott van, és jelenünket teremti, mert a tudatalatti mindig hatékonyabban teremt.

A magyarnak nem maradt más lehetősége, mint bejárni az ősei által már sok ezerszer végigjárt utat, visszakövetelni személyes hatalmát, erejét, újra szeretni önmagát, feltétel nélkül, őszintén, szívből szeretni a világot, szeretni mindent és mindenkit, mert a világot semmi más nem mentheti meg, egyedül a MAGYAR SZERETETE, MELY A MENNYEKBE EMELI.

Épp úgy, ahogyan régen.

Ja, és még valami!

MAGYAR jelentése = Megvilágosodott ember, aki lélekként él, emberi testben – mielőtt még bárki "magyarkodással" találna vádolni.